Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-11 / 85. szám, csütörtök

9 PUBLICISZTIKA 1991. ÁPRILIS 11. „KIBÚJÁS VAGY BEBUJÁS?" ÉRDEKCSOPORTOK A CSEMADÓKBAN Weöres Sándor A medve töprengése című gyermekversében megénekelt mackóhoz tudnám hasonlítani a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének helyzetét. Szegény Csemadok sem tudja eldönteni, hogy kibújjon-e barlangjából, s eleinte vacogva, de mégis jóllakjon, vagy a melegben hortyogva továbbra is éhezzen. Történt ugyanis, hogy 1989 novemberében •az eléggé zajos forradalom sem ébresztette fel teljesen hosszú téli álmából ezt a kulturális szervezetet. Bár hosszas fontolgatás után, rendkívüli - akkor még - „központi bizottsági ülésen" megválasztotta a majd két évtized után rehabilitált markáns személyiségekkel kiegészített új vezetőségét, majd tisztségviselőit, valójában a Csemadok akkor a magyar kisebbség különböző platformokon létrejött politikai mozgalmainak az ütközözónájába került. Eleve erre kárhoztatták az 1990 elején megtartott rendkívüli közgyűlésen történtek is. Ma már történelmi tény: az Együttélés Politikai Mozgalom akkor lépett csendestársi szövetségre a Csemadokkal, amelynek állampárti elképzelések alapján kialakított szervezeti felépítése messzemenőkig megfelelt a saját szervezeti hálózatát akkor kötögető, és a magyar nemzeti kisebbségi tudat nyomorúságára és a régóta gyakorolt csehszlovákiai magyar nagy összeborulások módszerére alapozott politizálásnak. Olcsó, hatásos és látványos eredményt hozó választási kampányuknak két bázisa volt: az egyik a Magyar Televízió TV-Híradója és a Panoráma; a másik a Csemadok helyi szervezeteinek sokasága, valamint a rendkívüli közgyűlés szűklátókörűsége nyomán funkciókban meghagyott régi vezetőket (Sidó, Neszméri) ért rendszeres sajtótámadások Csemadok-ellenségének, sőt már-már magyarellenes kollaborációnak nyilvánítása. Ebben a meddő vitában, amely az Együttélés-Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom választási koalíció számára hozott szavazatokat, s a Független Magyar Kezdeményezés számára csupán a szlovák demokratákkal közös elvszerű politizálás fontosságát igazolta, egyértelműen a Csemadok szenvedte el a legsúlyosabb csapást. Az évtizedekig berkeiben folytatott rejtőzködő politizálás megszűnt, s ezzel népes csehszlovákiai magyar csoportok számára el is veszítette diszkréten vonzó báját, amit a kommunista pártállam eszközeként működtetett Csemadokon belüli ellenzékiség és általában a politikai ellenzékiség egybeesése teremtett meg. Olyannyira így van ez, hogy megalakulása óta a Csemadokkal szinte összefonódott Együttélés Politikai Mozgalom radikálisainak ideológiai érvelései között - igaz, kissé nevetséges nosztalgikus felhanggal - helyet kapott ennek a Csemadokon belüli egykori látens ellenzékiségnek az emlegetése. Miközben mindez lezajlott, illetve zajlik, az 1990 elején megtartott rendkívüli közgyűlésen gyakorlatilag nem történt semmi. Csupán kimondták, és az ideiglenes alapszabályba foglalták az alulról történő szerveződést, valamint a régi vezetés kalapját bokrétaként olyan személyiségekkel díszítették, akiket az utóbbi két évtized nagyobbik részében állampárti parancsra kitagadták a Csemadokból. Az ő visszatérésük azt jelentette, hogy később a rendkívüli közgyűlés idején már szerveződő Együttélés Politikai Mozgalom személyükben rövidesen megválasztott vezetésének, illetve parlamenti képviselőinek egy része vette át a Csemadok irányítását. Felfigyeltető eseménysor kezdődött el, hiszen a parlamenti és a későbbi helyhatósági választásokon nem ugyanabban a viszonyban állt az Együttélés-MKDM választási koalíció és a Csemadok. A helyhatósági választások idejére az Együttélés helyi csoportjai megerősödtek. Mivel ezeket többnyire a Csemadok alapszervezeteit működtető, helybeli személyiségeknek számító emberek alapították, ezzel egyidejűleg hanyatlott az alapszervezetek tevékenysége. Az utóbbi hónapok és a járási konferenciák tapasztalatai szerint a kulturális szervezetünk fennállása óta egyik legnagyobb válságát éli. Nincs olyan járás, ahol az alapszervezetek működése azon a szinten folytatódna, amelyen a rendszerváltás kezdete előtti két-három évben volt. Ez is igazolta azt az állítást, mely szerint a Csemadokot a kommunista párt hozta létre saját érdekeinek szolgálójaként, de a csehszlovákiai magyarok többsége a megmaradás bázisának és terepének tekintette. így a szabad politizálás beköszöntése után az Együttélés szemfüles vezetői számára, a Csemadok immár elvileg alulról működtetett szerkezete, jó lehetőségeknek kínálkozott saját helyi csoportjai hálózatának kiépítésére. Ugyanakkor, valójában egyre inkább magára maradt az a Csemadok, amely a túlpolitizált csehszlovákiai magyarság számára a jogállamiság, a demokrácia, a szólásszabadság és a sajtószabadság általánossá tételének idején a nemzeti kisebbség kultúrájának megőrzésével foglalkozhatna. Időközben jöttek létre azok a szakmai társaságok, amelyek a megváltozott társadalmi és politikai helyzetben képesek lehetnek a Csemadok munkájának radikális megváltoztatására. Szerkezetét valójában már meg is változtatták, hiszen a szakmai társaságok önálló jogi személyekként a Csemadok egészével együtt felelősséget vállaltak a csehszlovákiai magyarság kultúrájának, tudományosságának, művészetének megőrzéséért és gyarapításáért. A Csehszlovákiai Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Társasága, a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága, a Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Egyesülete, a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség, a Csehszlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága és a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság egyenként egy-egy - a valamikori Csemadok Központi Bizottságának osztályvezetői által szigorúan felügyelt - terület tevékenységét szervezi, irányítja, s a lehetőségekhez képest fejleszti is. Jellemző, hogy az országos közgyűlésen leköszönő Csemadok Országos Választmány tagjai, de a vezetőség nagy része sincs tisztában azzal az eredendően új állapottal, amelyet majd a közgyűlés elé terjesztendő új alapszabály részletesen feltár és rögzít. Méltán vélik^ úgy az egyes társaságok tagjai, hogy a Csemadok OV Vezetősége, élén az elnökkel, a társelnökökkel, a társaságok felől érkező nyomásnak, s nem az alulról való szerveződés elve érvényesülésének engedett, amikor elfogadta a következő javaslatot: a közgyűlésen teljes jogú küldöttként társaságonként öt-öt választott személy vegyen részt. Ellenkezésük és ellenállásuk érthető volt, hiszen az a tény, hogy az egyes társaságok szakmai és szervezői felelősséget vállalnak a szakterületükön végzett munkáért, azt is jelenti, hogy beleszólást kérnek minden őket, így elvileg a Csemadok egészét érintő döntések meghozatalába. Sokan nem látják tisztán, hogy ez a hat szakmai társaság valójában mit is tesz. Mindenekelőtt évtizedekig osztályvezetők, főosztályvezetők, valamint titkárok felügyelete kulturális szakterületeket gondoz. Természetes tehát, hogy a Csemadok OV Titkárságának fizetett apparátusába szabad, demokratikus választás útján bekerültek az egyes társaságok ügyvezető titkárai. Ök tagjai az OV Titkárságának is. Ezzel a változással kapcsolatos az a törekvés, hogy a megszűnt osztályok, illetve főosztályok élén álló személyek átmentsék magukat a Csemadok új struktúrájába is. Ennek következtében tanácsosi minőségben olyan „csapat" szerveződött, akiknek meghatározatlan a feladatkörük. Meghatározatlan, mert az elvi és távlati dolgokban a Csemadok OV Vezetősége vagy maga az Országos Választmány dönt és a kulturális szervezet működtetésével foglalkozó titkárságban a szakmai társaságok képviselői a kompetensek szakterületük ügyeinek az intézésére. Létezik tehát egy olyan tanácsosi vagy tanácsadói testület - természetesen a társaságok ügyvezető titkáraitól sokkal jobban fizetett alkalmazottakból összeállítva -, amely a titkárság gazdasági, adminisztratív és szervezői szervizelését nem erősíti, viszont tudatosan gyengíti a Csemadok egyes társaságokban végzett munkájának eredményességét. Vagyis: a tanácsosi „testület" valójában inkompetens. Arra viszont a közgyűlést megelőző hónapokban kiválóan alkalmasnak látszott, hogy a járási bizottságokon és a nagyobb alapszervezetekben korteshadjáratokon „bizonyítsa", milyen fontos a tagságnak a Csemadok jelenlegi Országos Választmánya elnökének és főtitkárának a személye. Ennek a korteskedésnek számos olyan eleme is volt, amely bolseviki módszereket idéz fel. Április 3-án a Galántán megtartott nyugat-szlovákiai járási titkári értekezleten nyílt rosszallásnak adtak hangot egyes „elnökhöz és főtitkárhoz hű" járási képviselők, hogy néhány járási konferencián nem foglaltak állást a Csemadok jelenlegi, azaz a pártállamból ránk maradt régi-új vezetői struktúrája mellett. Felkérték a járási titkárokat (némely helyen az elnöki funkciót ellátó személy tartozik a fizetett apparátusba), hogy a közgyűlésre megválasztott küldötteket a jelenlegi vezetés újbóli megválasztására ösztönözzék. A módszer és az eszköz megfelel ugyan annak, ahogyan a tavalyi rendkívüli értekezletet megelőzően egyes nyugat-szlovákiai küldötteket Érsekújvárra buszoztatva a háttérben megszervezték azt a szavazást, amely végül is megpecsételte a Csemadok sorsát. Nincs másról szó, mint a pozíció átmentéséről. Márpedig azt látni kell, hogy a „bokrétaként" akkor megválasztott két tiszteletre méltó társelnök, Dobos László és Szabó Rezső, természetes módon elsősorban saját mozgalmában és a parlamentben politizál, s csak mellékesen figyel oda a Csemadok egészének az állapotára. Tévedés lenne azt hinni, hogy a valamikori Nemzeti Front pártjait és tömegszervezeteit nem kíséri figyelemmel a kormány és a parlament. Mivel a Csemadokban mind a mai napig nem következett be a vezetői váltás, s a valóságos végrehajtói feladatköröket Sidó Zoltán elnök és Neszméri Sándor főtitkár látják el, természetes a Csemadokkal szembeni megnyilvánuló bizalmatlanság. A Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége kulturális és kulturális-érdekvédelmi szervezet, éppen ezért nem válik javára, ha továbbra is a pártállam idején politikai megbízhatóságuk jeleként odaültetett személyek maradtak felelős irányítói posztokon. Ez nem személyi kérdés, nem is személyeskedés, de még kevésbé személyek elleni támadás. Ezek a száraz, puszta tények, s a kívülállók számára nem mérvadók a Csemadok vezetőket antidemokratikus módszerekkel újra megválasztani akaró csoportok újabb törekvései. Nincs kizárva, hogy a Csemadokot fenyegető igazi veszélyt fel nem ismerve, a közgyűlés nagy többséggel újraválasztja a régi vezetőket. Csakhát abban az esetben folytatódik a széthullás, ami már most is veszélyes helyzetbe sodorta a Csemadok egészét. Nincs elég pénz, kevés az állami támogatás mondogatják sokan. Tény, hogy megváltozott a kultúrára szánt állami költségvetési összegek elosztásának elve és gyakorlata. A Csemadok a tervezett anyagi szükségleteinek csupán a 70 százalékát kapta meg. Arról viszont senki sem beszél, hogy csökkentette-e vagy hamarosan csökkenti-e apparátusát. Azt sem emlegetik a méltatlankodók, hogy várhatóan konkrét rendezvényekre, szakmailag alaposan kidolgozott és indokolt „projektekre" lehet a kulturális minisztériumtól pénzt kérni. Persze, ehhez minőségi és minden elemében átgondolt szakmai munka kell. Márpedig azt éppen a mindeddig tudatosan háttérbe szorított társaságok végezhetik el. Szólni kell az országos kulturális alapról is, amelyről az SZNT törvényt is hozott. Természetesnek kell tekintenünk, hogy a kulturális alap remélhetően hamarosan összegyűlő pénzéből tudatos, szakmailag magas színvonalon álló, művészeti értéket teremtő kezdeményezéseket finanszíroznak majd. Ezek a szempontok nem zárják ki, hogy a kért és az adott állami támogatás közötti harminc-negyven százalékos különbséget - igaz, nem ellenőrizetlen dolgokra és fiktív tevékenységekre - éppen a szakmai társaságokon keresztül megkapja a Csemadok. Ez a pályázati rendszer még nem alakult ki, hiszen az emlegetett kulturális alap sem jött létre. Ezért a Csemadok teljes struktúrájának az eddigitől merőben különböző módon kell működnie. Az alapszervezetek és a szakmai társaságok kapcsolatát sokan nem tudják elképzelni. Azt hiszik, hogy a szakmai társaságok valamifajta „elit csoportosulások", holott a Csemadokban az utóbbi időben kikristályosodott szakmai igényesség eszméjének gyakorlati lecsapódásai. Arról van szó ugyanis, hogy a tevékenykedő alapszervezetek és a munkájukat koordináló járási - újkeletü szóval - területi szervek sok esetben magukra maradtak, ennek következtében az egyes osztályok és főosztályok irányította kulturális tevékenységre kivételes esetekben volt jellemző a magas fokú szakmai minőség. Legtöbbször tömegigényt elégítettek ki, mindenáron tömegeket akartak megmozgatni, s alig figyeltek oda a Csemadok-tagság igencsak differenciált igényeire. A szakmai társaságok a „szocialista társadalom kulturális tömegmunkájának" a végleges leépítését végzik. Ezért is fontos, hogy a Csemadok területi szervein keresztül kapcsolatuk legyen az alapszervezetekkel, s elvárásaikat, igényeiket kielégítsék. Mindenekelőtt a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség kultúrájának differenciálódására gondolok. Úgy vélem, elfeledhetjük azt az időt, amikor a faluban „mindenki ugyanarra a kulturális tevékenységi formára" vágyott. Egyrészt a Csemadok-tagok meg növekedett anyagi gondjai, másrészt az igencsak differenciálódó érdeklődés is azt kívánja, hogy kulturális szervezetünk rugalmasan tagolódjon, s így szolgálja tagsága érdekeit. Bizonyosságként szögezhető le, hogy megszűnik az Országos Választmány és a titkárságok direktív, írásbeli utasításos irányítása. Ezt leginkább a társaságok léte és működése bizonyítja, hiszen például az amatőr színjátszók versenyeinek elvi, szakmai és gyakorlati megvalósítása a Csemadokot csupán mint anyagi támogatót, és e tevékenységet a szakmai társaságon keresztül a nemzeti kisebbség kulturális aktivitásaiba tagoló intézményt érinti. A mostani országos közgyűlés feladata, hogy meghatározza, képes lesz-e a Csemadok megújulni, vagy csupán holmi szépségtapasszal ismét elfedjük a bajokat, a romlást. Alapszervezetek nélkül a Csemadok nem Csemadok. Ebben az időszakban a már ismertetett politikai befolyásoláson kívül a társadalom gyors átrendeződése, a romló gazdasági . helyzet, a gondolkodást meghatározó létkérdések az emberek viszonyulásai nyomán éppen az alapszervezeteket sújtották. Megfontolásra érdemes, hogy a megújuló Csemadokban tágabban értelmezzék a kultúra fogalmát. Legyen abban helye a művelődés minden formájának: a gazdaköröknek, ipartestületeknek, művészeti alkotóköröknek, szalonoknak, helyi kaszinóknak, értelmiségi kluboknak, felekezeti egyleteknek stb. nem saját érdekében, hanem a saját érdekeit meghatározó módon segítő és szolgáló civil társadalom létrejöttét serkentve kellene az ilyen tevékenységet is megszervezni. Enélkül aligha képzelhető el az alapszervezetek új szerepének a kialakulása. Tudvalevő: politikai értelemben szélesen tagolt a csehszlovákiai magyarság, nem is szólva társadalmi és szakmai tagolódásáról. Ezért is fontos a Csemadok, ahol mindenki kifejezheti nemzeti hovatartozását, nyíltan vállalhatja magyarságát. Ennek kétségbevonását egyesek nagy ügybuzgalommal alkalmazták a politikai csatározásokban is. Remélhetőleg, egy ilyetén megújuló Csemadok már nem lesz politikai ütközőpont, hanem a nemzeti önazonosság sokféle kifejeződésének a terepévé válik. Bár politikai mozgalmaink és pártjaink feladata a nemzeti kisebbség érdekvédelmét ellátni, a Csemadok nem mondhat le a kulturális-érdekvédelemről. Ennek a legcélravezetőbb módját egy menedzserszemléletű vezetés tudná megtalálni. A gyakorlati kulturális munkát az alapszervezetek és a társaságok végzik, míg a területi szervek az országos választmány vezetőségének titkárságával menedzselnék, szervizelnék ezt a sokrétű munkát. Márpedig ehhez teljesen más szemléletű, gondolkodású vezetőkre lesz szükség, mint az eddigiek. Az alapszervezeteket is meg kell tanítani arra, miként teremtsék elő új módon csoportjaik működéséhez a pénzt. Arról sem kellene elfeledkezni, hogy a Csemadok alapította Csemart vállalkozás-központúsága egészében véve a csehszlovákiai magyarság kultúráját támogatja. Sajnos, az érvényes gazdasági előírások nem engedik, hogy közvetlenül a Csemadokot finanszírozó vállalat legyen. Mindemellett a nagyobb rendezvények és amatőr művészeti csoportok reklám-menedzselését is el tudná látni, ha lenne rá igény. Csakhát a gondolkodásmódon a legnehezebb változtatni, pedig enélkül a Csemadok egésze sem tud megújulni. Meggyőződésem szerint másodlagos kérdés, hogy kik a Csemadok tisztségviselői. Az elsődleges az, képesek-e a már most működő újszerű kezdeményezéseket segítve, eddig sosem látottakat teremtve - az eddigi tömegszervezeti, kollektivista szemléletű bolseviki módszerek helyett - újakat alkalmazni. Ha nem, akkor a Csemadok marad a meleg barlangjában, ahol ilyenkor tavasz táján már büdös van, meg elfogyott az ennivaló is. DUSZA ISTVÁN