Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-11 / 85. szám, csütörtök

7 KULTÚRA ÚJ szól 1991. ÁPRILIS 11. A DOLGOK VÉLETLEN ÖSSZEFÜGGÉSEI EGY KÍSÉRLETI PROGRAM MARGÓJÁRA Március elején első ízben rendezték meg Pozsonyban a Média-közi Alkotások Fesztiválját. (A cím nem kevésbé bonyolult és igényes, mint maguk az alkotások, a műfaj!) Impozáns műsorfüzet tudósítja az érdeklődőt a programban részt vevő műfajokról, szerzőkről és együttesekről, mely információk tanúsága szerint olyan műfajról van szó, amely nálunfc a hatvanas évek második felében kezdett élni, majd a hetvenes évek során — eszmei-politikai okokból — háttérbe szorult vagy egyenesen üldöztetésben részesült. A Fesztivál „...olyan szükségszerűségből született, hogy helyt adjon a — visszatekintő vagy a jelenben időszerű — konfrontációnak, amely azokat az egyéni és csoporttörekvéseket érinti, mely törekvések az egyes művészi médiákat (kifejezési eszközök) és kölcsönös interakcióik közötti határok meghaladását célozták", állítja a műsorfüzet. Példaként említi az Új Zenét, az experimentális (kísérleti) költészetet, az akcióművészetet. A fentiekből következik, hogy ez a (immár világméretekben létező) művészeti törekvés valószínűleg a kifejezhetetlen kifejezésére és a megfoghatatlan érzékeltetésére törekszik sajátosan kombinált és többsíkú eszközeivel. Az első Fesztivál programjában Cselényi László költészete is helyet kapott. S az előadás új megvilágításba helyezte, mintegy értelmezte Cselényi .montázsszövegeit. Elöljáróban is el kell mondanunk, hogy megkapó és sikeres előadásnak voltunk tanúi (rendezte Boldoghy Kató, zene: Peter Martinčák), mely alkalmas arra, hogy (ismét) átgondoljuk — esetleg revideáljuk — a Cselényi-szövegekkel kapcsolatos nézeteinket. Pontosabban: a montázsszövegek, de általánba az experimentális költészet jelenlétét nemcsak tudomásul kell vennünk, hanem — megbirkózva vele és esetleg fenntartásaink ellenére is! — el kell fogadnunk. Az összeállításba besorolt szövegek a Téridő-szonáta című műből hangzottak el. Mégpedig két nyelven, magyarul és szlovákul, egymásra rímelő díalógusszerűen. Az előadóművészek: Slavo Záhradník, Ján Mistrík, Molnár László és Szabó Ildikó. Felváltva adták elő a szövegeket, majd a befejező részben, mintegy egy perces, egyre erősödő, négyszólamúan monológizáló részben — kanonszerűen — egyszerre! Hatásos teljesítmény volt, az érzékek közvetítésével hatott a gondolkodásra, mint a zene. S ez fontos tény! Ez a fajta művészet nem (csak) a tudatra hat, nem gondolati természetű, mint pl. a széppróza, hanem elsősorban az érzékelést célozza meg, az emberi beleérző készséget, a dolgok ösztönös tudomásul vételét. Az előadott Cselényiszövegek az 1965-ös csallóközi árvíz emlékét, a drámai események felidézését és hatásuk megjelenítését vállalták. Úgy azonban, hogy nem elmondják az eseményeket, hanem szó-, fogalom- és gondolattöredékekből, alig összefüggő félmondatokból, mozaikszerű szövegrészekből fölépítenek egy hang-, beszéd- és fogalombéli valóságot, amely a történelemre emlékeztet és megidézi tragikus lényegét. A zenei aláfestéssel kombinált monológtöredékek tehát nem logikai, hanem hangulati — és akusztikai — egységbe szerveződtek, melynek „maitere" nem a gondolati összhang és jelentés, hanem a felcsendülő, magányosnak tűnő fogalmak közötti véletlenszerű összefüggések, az intuíció és a képzeleti lehetőségek játéka ós a csend (a figyelem), amely a produkciót kísérte. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kétnyelvűség folytán a kézenfekvő eszmei tartalom — szlovák-magyar együttélés — sem társadalmi ideaként vált nyilvánvalóvá, hanem mint a két nyelv ellentmondásainak vagy együtthangzásának harmóniája — tehát a lingvisztikai elemekben rejlő kapcsolatok —, melynek naponta tanúi vagyunk életünkben. Tehát nem mint filozófia, hanem mint élmény vagy élettény! A műfajnál — mint a zenénél is — a konzumens jóindulatú és aktív részvétele eleve feltételezett. A színész egyéniségének és hangjának is alkotó szerepe és jelentősége van! Záhradníknak a kezdő motívumként felmorajló, férfias basszusa eleve teremtés-jelleget (isten hangja-szava) kölcsönzött az amúgy is a teremtésről tudósító, kezdő soroknak. A befejezés közeledő viharként erősödő és felzúgó kánona pedig, melyből már a négy szöveg egyidejűsége miatt sem vehetett ki a hallgató értelmi elemeket és gondolati összefüggéseket, ösztönös erővel idézte fel, mintegy alaktalan és testetlen, ám végzetszerűen valóságos tényként (dologként) érzékeltette az emberi sors nyomunkban settenkedő, tragikus lehetőségeit. A szöveghatáshoz tehát mindenképpen szükséges a hang minősége. Amikor a szöveg — szó és fogalom — nem értelmezhető valóságában hangzik el, hanem csak jelzésként él, fonetikus jelként és képlékeny formaként létezik, ekkor olyan, mint az első (ős)emberi kiáltás. A műfaj (lehetséges) filozófiája tehát a kezdetekre, az ősállapotra utal, a fogalom és gondolat előtti állapotra, amikor az embert az érzékelés és az ösztönök uralták. S amely állapotot később a gondolkodás növekedése és a beszéd kommunikációs árnyaltságának a fejlődése lelkünk tudatalatti mélyrétegeibe utalt. Ahol azonban — hányszor bizonyosodunk meg róla? — szinte eredeti ősi formájában tovább él! A szöveghez tehát kell a hang! Az előadás azt is felfedte, hogy a szöveg megalkotásához viszont több tudatos komponáló erő és művészi fegyelem szükségeltetik. Miért kell az ösztönös erők kifejezéséhez tudatosság? A „véletlenszerű" egybecsengés és összehangzás, az intuíciós „rend" nem lehet véletlen! Erre utal az a felismerés, hogy a szlovák szövegek egészében jobban hangzottak, mert a fordító már eleve apró értelmi hidakat épített a szavak, a képek és szimbólumok közé, lecsiszolta a kirívó ütközéseket és „ösztönös" rendet teremtett a véletlenszerűségek káoszában. Az alapszövegek — Cselényi költészetének — „vétke" is valahol itt kezdődik, nincs bennük folyamatosan jelen a komponáló — válogató, rendező — erő. A parttalanul ömlő, véletlen szavak, képek és fogalmak pedig elnyelik az olvasót, mint úszni nem tudót a felbolydult tenger! Fel kell erre figyelnie Cselényinek: a mű nem lehet gáttalanul és parttalanul áradó, pszichoanalitikus „kibeszélő" jellegű szövegtenger! Amennyiben mű kíván lenni, talán éppen ennél a műfajnál (rafináltan) megkomponált és ökonomikusán megszervezett szöveg-egység kell hogy legyen, a „véletlenül" egybecsengő szavak és az egymást kölcsönösen erősítő, árnyaló és minősítő fogalmak nyitott .— de nem (teljesen) esetleges — egysége. A Fesztivál — Cselényi László törekvéseivel együtt - előtérbe helyezi azt az igényt is, hogy (ismét!) túlpolitizált írásbeliségünkben legalább részben visszatérjünk az alapvető művészi törekvésekhez és az alkotómunka elsődleges érdekeihez! DUBA GYULA MOZART ÉS A 22-ES CSAPDÁJA Be jó is lenne öreg, bödönnyi (házi) disznózsírral, néhány vekni kenyérrel, pár fej hagymával, demizsonnyi „szigorúan gyógyhatású" homoki fehérrel, tucatnyi lemezzel, hónaljnyi jó könyvvel elvonulni valahová, hatalmas lélegzetet véve alábukni a képzelet mélyvizeibe, elfelejteni néhány napra Móric, Mečiar és Márkus urak sasszéit, az árak miatt folytonosan dünnyögő feleséget — megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál, bontottcsirkétbontottcsirkétbontottcsirkét... —, a napjában háromszor-négyszer Mit hoztál?-lal üdvözlő gyermeket... Be jó is lenne, öreg... Csak hát — lehet? Érdemes? Amikor Mozart első taktusait, rosszabb esetben még csak a nevét hallva az embernek máris a Mozart-ház egymás torkát mindenáron, eszközökben nemigen válogatva elvágni igyekvő lakói s az egyre alantasabbá váló küzdelemre ugrásra készen, kigúvadt szemekkel, nyálcsorgatva ügyelő többi párt jut az eszébe? Amikor Heller 22-esét fellapozva rögtön az oktatási minisztérium azonos számú, ismertebb nevén a nemzetiségileg vegyes területek iskoláinak főosztályára gondol? Amikor Werfel Musza Dagh-jában az Anatolia és Kilíkia síkságain Mezopotámia, pontosabban a semmi felé poroszkáló-vánszorgó örmény milletről olvasva szinte azonnal az apjanagyapja rekedtes hangú, a 45-48 közötti időszakról szóló elbeszéléseiből ismert képsorok kezdenek el megállíthatatlanul peregni a szemei előtt? (Azoknak a hazai milleteknek ä második világháború utáni sorsáról, hányattatásairól szóló képsorok, amelyeket nemrégiben oly elegánsan és régi jó szokás szerint kollektíve „felejtettek ki" a kárpótlási törvényből, s melyeket várhatóan a földtörvényből is kihagynak.) S amikor mindezek után, végleg elkeseredve, a sarokba vágva könyvet, lemezt, a bödönnyi disznózsírt, a néhány vekni kenyeret és a hagymákat is, fejet fej után (a demizsonnyi homoki fehéret még nem), hirtelen eszébe jut, hogy kormányaink újra — de (egyelőre?) csak át — telepítgetni akarnak, évekkel a csernobili baleset után haza akarnak telepíteni néhány ezer Kijev környékén élő csehet, szlovákot... (A mézesmadzag mellesleg nemrégiben a magyarországi szlovákság orra előtt is elhúzattatott...) De kinek a helyére jönnének? Hát az ő helyükre ki kerülne? Melyik hazai millet? A német? A ruszin? A magyar? Néhány pohárnyi homoki fehér után is ez utóbbi „mellett" szól a legtöbb érv: Békéscsabára, Szan/asra kitelepítve tulajdonképpen hazakerülnénk, Kijev környékéről nem is beszélve — onnan már csak egy ugrás az őshaza. Hogy egy kicsit rádioaktív? Ugyan már! Kicsire már csak nem adunk. Haza csak egy van... És — szerintem legalábbis, öreg — most repülne a disznózsír, a hagyma, a kenyér, a könyvek és a lemezek után a demizson is a sarokba. Mert haza valóban csak egy van. És hébe-hóba szüksége lehet rád és rám is. Mint például manapság. KLUKA JÓZSEF TÜKÖRKÉP (Méry Gábor felvétele) m ^^ idei tanévnyitó egyik M\ szenzációja volt Szlovákia első magániskolájának megnyitása Hidaskürtön. A bátor vállalkozásról azóta is sok szó esett, hisz a példa nem mondható ragadósnak. Pedig a hazai szakmunkásképzés az állami vállalatok, járási üzemek leépülésével, szóthullásával úgyszólván kilátástalan helyzetbe került. A téma körül azóta is több a siránkozás mint a kezdeményezés, a kiutat kereső megoldás, hogy a kérdést átfogóan rendezni szándékozó kormányprogram hiányáról ne is beszéljünk. Cservenka János, az Oscar-díjas Hidaskürti Szaktanintézet igazgatója is panaszkodhatna eleget, hisz az állami támogatás késik, háromszori, négyszeri írásos, személyes kérésükre választ nem kaptak. Tankönyveket például Magyarországon kényszerültek vásárolni, részben saját költségre, részben az Illyés Alapítvány támogatásával. S míg az állami szaktanintézetekben egy tanuló tárrlogatása havonta 17001800 koronát tesz ki, ők beérnék ennek a felével is, vagy, mint az igazgató mondja, legalább egy nemleges válasszal, mert az is jobb a bizonytalanságnál. Eddigi eredményeik alapján pedig megérdemelnék, hogy odafigyeljenek rájuk, mert ez az iskola egyszerűen eredményesebb, jobb, és hatékonyabb, mint az embertelen mammutiskolák. Cservenka Jánost arra kértük, értékelje helyzetüket az elmúlt hét hónap tükrében. A CSERVENKA ALAPITVANY CÉLJA: MAGYAR MAGÁNISKOLA-HÁLÓZAT KIÉPÍTÉSE DÉL-SZLOVÁKIÁBAN — Talán nagyképűnek hat a válasz: kitűzött céljainkat teljesítjük, munkánk hatékony. Mint látja, egyelőre az alapiskola épületében tanítunk, s ez a helyzet, természetesen, nem mondható ideálisnak. Ezért szeretnénk építeni egy saját iskolát, ahol helyet kapnának a szalonok (fodrász-, varrószalon), egy autójavító műhely a legmodernebb didaktikai eszközökkel, s mindez úgy kialakítva, hogy ne zavarja az elméleti oktatást. Területet már kaptunk a községi hivataltól, s legalább háromszáz-négyszáz szülő felajánlotta a segítségét, csak az építőanyagot kell megvásárolni, s a szakmunkákat végeztetni szakemberekkel. Valljuk, hogy nincsenek lehetetlen dolgok, csak akarni kell. Ez a vidék mobilizálódott, az emberek, a szülők segítőkészek, sokan be akarják fektetni a pénzüket. Például egy iskola építésébe. — Mi az előnye az önök iskolájának, mit tudnak adni a „klasszikus" állami szakmunkásképző iskolákkal szemben? — Mi tavaly megfogalmaztuk, hogy le kell építeni a mammutiskolákat, decentralizálni kell az oktatást, amely embertelen volt, a gyerekeknek nem azt nyújtotta, amit kellett volna. Régebben egy asztalosinast például arra használtak, hogy egész évben tipliket csinált. Milyen szakmunkás, szakember válhat az ilyen gyerekből? Vagy meg volt adva egy-két szakma, arpiből választhatott. Mi elsősorban az igényekből indulunk ki, ha tehát akár négy-öt jelentkező van egy szakmára, osztályt nyitunk. Szeretnénk bővíteni osztályainkat szeptembertől, főleg a szolgáltatásokra gondolva; mázoló-szobafestő, kozmetikus, pincér-szakács, cukrász, kereskedő szakot nyitunk. A nagyprivatizáció sorra szünteti meg az iskolákat. így viszont nagyobb az esély a megmaradásra. Mi már a második évben magánvállalkozókhoz adjuk a gyerekeket, ahol valóban megtanulnak dolgozni, s lehetőséget kapnak, hogy megtalálják a helyüket. Másrészt a vállalkozó is érdekelt, hogy ügyes szakmunkást neveljen, akire később számíthat. Tehát a kölcsönösség. Ezek a gyerekek sokkal hatékonyabb oktatásban részesülnek, hisz már az első évben „belenyúlunk" a másodikos tananyagba, s már december végéig átvettük az alapokat. Fodrászaink, varrólányaink már most, hét hónap elteltével ott tartanak, ahol a többi iskolában a második év végén. Igyekszünk olyan tanárokat alkalmazni, akik mind az elméletet, mind a gyakorlatot oktatják, tehát nagy súlyt fektetünk a személyes kötődésre, az oktató személyére. — Nyilvánvaló eredményeik ellenére eddig jórészt csak magukra voltak utalva... — Nem szeretek panaszkodni, de tény, hogy a tankönyvekre például október végéig vártunk, s miután hiába, átmentünk Magyarországra, ott vásároltuk meg őket huszonegyezer forintért. Ezt még kibírtuk valahogyan, de ha beindítjuk a további öt osztályt, s ha szeptembertől 380 gyerekünk lesz, csak a tankönyvek 250-300 ezer forintba kerülnek majd. Emellett érettségizetteket is átképezünk, nekik szintén tankönyvek kellenek. A legnagyobb baj, hogy a kormány még nem hagyta jóvá a legiszlatívát, s nagy a bizonytalanság. Talán nem tudják, milyen példát kellene követni. Mi viszont azt mondtuk: bizonyítsuk be, hogy jó polgárai vagyunk ennek az országnak, csak hagyjanak-dolgozni. — Február elsején a Hidaskürti Szaktanintézet és a Magyar Magániskola hálózat alapítványt hozott létre, amelyhez a százezer koronás alaptőkét ön ajánlotta fel. Mi a Cservenka Alapítvány célja? — Mint a statútumban olvasható, segíteni akarjuk a Szlovákiában élő, pályaválasztás előtt álló magyar diákokat, lehetővé akarjuk tenni számukra a szakmunkás bizonyítvány megszerzését, illetve szakmunkássá való átképzésüket. Sok kisiskolát szeretnénk létrehozni, Somorjától Komáromig, s később, ha alkalom és igény lesz rá, egész DélSzlovákiában. Az idén szeptemberben hat iskolát akarunk megnyitni, többek közt Somorján, Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren, Komáromban, Gútán és Galántán. Az alapítvány ezen túl támogatni szándékozik a kisebbségi magyar fiatalok külföldön történő képzését és szakmai átképzését. Az alapítvány nyitott, bárki támogathatja. A százezres alaptőkén kívül támogatta az Illyés Alapítvány, a kuratórium tagjai, s számítunk a magánvállalkozókra is. Hadd említek egy konkrét esetet: pár napja ötezer márkát ajánlott fel valaki. A magániskolában tehát sokan látnak fantáziát. De talán nem is fantázia kérdése ez, hanem sokkal inkább az előrelátásé. * * * Az első magániskola tehát halad a maga útján, s remélhetően több is követi. Mindenesetre elgondolkoztató tény, hogy a kormány a meghirdetett gazdasági program ellenére félvállról veszi a szakmunkásképzésnek ezt a lehetőségét. Az< adófizető polgárnak mi más marad, mint alapítványokat létesíteni, s magának finanszírozni a gyerekei jövőjét. (kövesdi) A Cservenka Alapítvány számlája: 8074548-139, SŠS Galanta.