Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-03 / 78. szám, szerda

7 KULTÚRA ÚJ SZÓ* 1991. ÁPRILIS 3. r M lomrealizmus — újszerű M\ valóságmegközelítés és J^^L stílus meghonosítására tett kísérlet. A látott világ képi kifejezésének megújítására a tradicionális vonalról nem leszakadó képértelmezést és leképezést, valamint az avantgárd különféleképpen értelmezett és alakított formanyelvi elemeit szervesíti. E kétféle megjelenítési forma — a természetelvű és az absztrahált — egymást kiegészítő, felerősítő ötvözésével, harmonikus egymáshoz illesztésével új eklektika születik. Ez akár olyan karakterisztikus irányzattá is saélesedhet, amely érvényesítheti az újabban az absztrakt festészetben is a figurális ábrázolás reneszánsza felé hajló törekvést, ugyanakkor alkalmassá válik a klasszikus ízlés és a kortárs mondanivaló kifejezésére. A Prágában élő és alkotó Jozefina Garaiová művészete egy ilyen vonalat sejtet. Képein hagyományos annak a drámai szituációt hordozó jelentéstartománynak a vizuális megjelenítése, amelynek szüzséjét a képsík központi sávjába összpontosított figurák — mintegy valamely balettdráma lépésmenetét, a testek himnikus ringását egyetlen kifejező testtaratássá összevont — koreografált mozdulatából kell megértenünk. Maradjunk egy kicsit a figuráknál! A képek váza s a tartalmi értelmezéshez szükséges alap azokból a figurális részletekből épül fel, amelyek valamilyen, a való élettel közvetlenül kapcsolatba hozható, áttételes jelentés nélküli folyamatot, történést a természet vonalát követő képi elemekkel közvetítenek. Nem kell különösebb művészettörténeti elemzés hozzá, hogy megértsük a látottak eme jelentéssíkját, hiszen az első ránézésre kitűnik — ezt még az avatatlan szem is felfedezi —, hogy a csupasz fejű nemtelen emberalakok a szépségeszmény valamiféle normatív mércéiként, a humanitás megrögzött apostolaiként vannak jelen a vásznon. Úgy tűnhet ezért, hogy Jozefina Garaiová alkotásait a vizuális befogadásra kevésbé kiművelt néző is képes maradéktalanul értelmezni és befogadni. Az alakok mozdulataival kifejezett történést mindenképpen, jóllehet, ez csupán az egyik összetevője az ábrázolt valóságnak. Garaiová művészete sokkal összetettebb. Az avantgárd formanyelvi elemekkel, a vibrálóan energikus és a lazúrosan oldott színek kontrasztjával, az absztrakt-expresszív gesztusokkal Garaiová mágikus álomvilágot teremt, s ebben élnek a figurák. Mozdulataik bizonyos értékrendet, a lélek rejtett rétegeinek rezdüléseit, Jozefina Garaiová: Pirkadat belső élményeket is kifejeznek. Ezeket viszont csak úgy tudjuk azonosítani, ha a modern kifejezőeszközök sajátos használatával és a színekből alakított elvonatkoztatott formákkal komponált illuzionisztikus világ, az álom képszerű képzeteinek vetületében tudjuk indokolni a testmozdulatokat és az arcok mimikáját. S ez már nehezebb. Az álomszerűség természetesen nem a tudatellenőrzés megszűnte utáni képés gondolattöredékek felsorakoztatását jelenti, hanem nagyon is tudatos vizuális megjelenítést. A vásznak az álomképek szürrealista társításaiból a képi ábrázoláshoz feltétlenül szükséges intellektuális erővel pontosan kibontott, megfogalmazott és képszerűen vetülő vágyat közvetítenek, a morális értékek, az érzéki szabadság óhajtását. Az álom egy olan misztikus közeggé válik, amelyet a művész leválaszt az eldologiasodott civilizációról, megszabadít az álszeméremtől és a tabuktól, s benne — a sokalakos jelenetek révén — az ösztönélet mozzanatait, a szabad és teljes élvezetet, a kitárulkozást, az elragadtatást vonzó esztétikai minőségekként igyekszik elfogadtatni. E fejtegetés után mondhatná valaki, hogy e képek a romantika modernizált vonalát képviselik, a valóságból való elmenekülésre, eltávolodásra és bezárkózásra ösztönöznek. Nem így van. Garaiová az álomrealizmust a pszichológiai jelenségek képzőművészeti illusztrációjaként teremti meg. De rávilágít arra, hogy az érzéki szabadság eufórikus állapotát eredendően változékony jellege miatt a színek ábrázoló társításával igézővé stilizált álomrealizmus sem képes a külvilágtól sértetlen és autonóm sejtként függetleníteni. Ez abból a geometrikus alakzatokból kialakított, a sötét tónusú felületeken krétával skicceit jelek rendszeréből ismerhető fel, amelyet az álom változékony tartományán túli közeg szellemi és lelki torzulásokat előidéző átlagnormáit jelképező kódként alkalmaz. S utal rá a képmező harmadolásával is; a képsíkot az idő- és térbeli változásokat érzékeltetve, három jelentéssávra szakaszolja. Ezzel a filmszerű megjelenítéssel az álom folyamatát három etűdben ábrázolja: előbb azt az állapotot, mielőtt a kép megjelenik, majd magát a képet, végül az eszmélés utáni ürességet, vagyis a képietlenséget. De az álom az ébredés után sem tűnik el nyomtalanul. Marad utána egy érzés, amely a képzetek jellegétől, tartalmától és vizuális megjelenésétől függően, lehet egészen kellemes, de borzongató és félelmetes is. És marad a töprengés, az álomról és a valóságról. Jozefina Garaiová álomrealizmusa— mely nem kritikátlanul kapcsol össze képeket, gondolattöredékeket — méginkább töprengésre késztet. Festményein az álom mint információátvitelre alkalmassá tett, egyben hangulati és érzelmi visszahatásra ösztönző közeg művészi intuícióval válogatott és megszerkesztett képisége, valamint az objektív valóság közötti különbség teszi lehetővé a világ megismerését. A

Prágában élő és alkotó művész 1978-ban végzett a prágai Képzőművészeti Akadémián. Több önálló kiállítása volt Prágában, Pozsonyban és más hazai városokban. Külföldön az egykori Nyugat-Berlinben és Bécsben két ízben mutatták be munkáit. Legutóbb Pozsonyban a Jirásek utcai Arpex Galériában kaptak átmeneti otthont legújabb alkotásai. • TALLÓSI BÉLA A KÖZIGAZGATÁS KÖLCSÖNVISZONY EGY ÚJ LAP — MAGYARUL IS MEGJELENIK Lapok megújulása és megszűnése, új lapok megjelenése nem megy manapság meglepetésszámba. Persze, a dél-szlovákiai nemzetiségi közegben egy-egy lap sorsának alakulása korántsem közömbös az olvasók számára. Mindazonáltal itt sem váltott ki különösebb visszhangot, hogy tavaly, az év vége felé megszűnt a Národné výbory című lap, magyar mutációjával együtt, s helyette a Szlovák Köztársaság kormányának lapjaként jegyzett Verejná správa jelenik meg, kéthetenként magyarul is Közigazgatás címmel. Nincs ezen különösebb megütköznivaló. Hisz a Nemzeti Bizottságok címet viselő, magyarra lefordított szöveghalmaz legjobb esetben is csak az irodákban porosodott. Sokan talán csak a szlovákiai magyar sajtóról készült áttekintésekből szereztek róla tudomást, csodálkozva, hogy nem ritkán hazai magyar szerzők is önálló nemzetiségi lapként tüntették fel, így próbálva „gyarapítani" a nemzetiségi sajtóállományt. Önkárosító hiba lenne az újnak tekinthető megjelenést a régi beidegződések alapján megítélni. A Közigazgatás című lapot is nyilván annak kell tekinteni, ami — mutációnak, de a tényleges, általa betöltött szerep nem veszhet szem elől. A nyelvtörvény jóváhagyása által teremtett bonyolult, felemás helyzet ugyanis sajátos gondokat szül DélSzlovákiában az államigazgatás és az önkormányzat kölcsönös viszonyában. Gondoljunk csak arra: míg a hivatalok működtetése szlovák nyelvű, az ügyintézés, az állampolgárokkal való érintkezés nem nélkülözheti a magyar nyelvhasználatot, az önkormányzatok tárgyalási nyelvének megválasztásába pedig beleszól a helyi igény. A megújuló közigazgatás tehát Dél-Szlovákiában — a törvények szabta korlátok között is — nem csupán nyelvi érintkezés, hanem élő kölcsönviszony. A közügyek intézése ugyanis eleve nem puszta aktusok sorozata, hanem társadalmi folvamat. A benne részt vevő dél-szlovákiai magyar anyanyelvén gondolkodik, így fogalmazza meg a mindennapi életében érzékelt gondokat, s igyekszik közvetlen környezetében hozzájárulni orvoslásukhoz. Számára tehát a közigazgatás nyelve nem eszköz, magát a cselekvést testesíti meg. Ezért pótolhatatlan a közigazgatás tartalmi kérdéseire összpontosuló anyanyelvű szakmai-módszertani tanácsadás. Nyilván ebből a megfontolásból Született döntés a lap magyar nyelvű megjelentetéséről. Felesleges lenne elhallgatni: a hat koronába kerülő magyar nyelvű lap fenntartása állami fedezetből történik ugyan, de nem a megrendelők számától függetlenül. A szerkesztőség az érdeklődők körét nem alaptalanul szélesíti ki a politikusokon, a hivatalnokokon és az önkormányzati tagokon kívül magára az állampolgárra. De hogy az érdeklődés valós is legyen, elsősorban magán a lapon múlik. S ebben joggal tart igényt a többi magyar nyelvű újság segítségére. Alighanem élni lehetne az Új Szóval kialakítandó együttműködés lehetőségével is. A Közigazgatás igyekszik közzétenni az önkormányzatokat érintő valamennyi lényeges törvény és rendelet szövegét. Ezekből viszont több az Új Szó hasábjain is megjelenik. Minden valószínűség szerint mód nyílna a duplicitások elkerülésére, ami azt is jelenthetné, hogy adott esetekben az Új Szó népes olvasótábora a Közigazgatás szolgáltatásait vehetné igénybe. De még szorosabb lehetne az együttműködés a Közigazgatás által ígért tanácsadás, panaszorvoslás, a munkalehetőségekkel és a szakmai átképzéssel kapcsolatos tájékoztatás területén. Valószínűleg így elevenebb kölcsönhatás alakulna ki az olvasókkal. Az együttműködés bizonyára hozzájárulna a szakkifejezésekkel erősen terhelt közigazgatási nyelvezet görcseinek közös feloldásához is. (kiss) HIDEG FÉNYEK, FORRÓ SZENVEDÉLYEK TANCFILMEK A TELEVÍZIÓBAN Eddig szűkmarkúan, szinte kicentizve adagolta a táncfilmeket a Csehszlovák Televízió, pontosan úgy, mint a tavalyi Arany Prága tévéfesztivál: a negyvenöt versenyfilm közül mindössze hat beszélt a tánc nyelvén, jóval kevesebb, mint a korábbi években. Az idei tévéfesztivál programjáról egyelőre semmit sem tudni, az F1 „előrejelzése" azonban arra utal: a televízió zenei szerkesztői ezentúl a balettfilmek kedvelőivel sem fognak mostohán bánni. „Előlegképpen" máris öt külföldi produkciót ajánlanak az érdeklődők figyelmébe. Pierre Morin Montreali Jazzbalett című filmjében a magányról, a társtalanságról, egy sarkából kifordult világ erkölcsi fertőjéről szól csupa kérdőés felkiáltójellel. Egy, szenvedésektől megviselt, kiábrándult, harminc év körüli nő áll a kör közepén. Bármerre fordul, bárkire néz is, minden arcon leplezetlen, kihívó érzékiséget lát, hideg fényekben forró szenvedélyeket; a testek vad párharcában a fékevesztett, önmagát felemésztő vágyé a főszerep. Itt és most mindenki mindenkit „szeret", de csak addig, amíg el nem csitul a szexuális vihar, aztán ismét közöny és ridegség ül az arcokon. Történik mindez Ravel és Piazzola lüktető, expresszív zenéjére, melynek végén a nő, elveit feladva, beáll a többiek közé, akiket addig elítélt és megvetett. Pierre Morin táncosai kitűnő előadók. Kifinomult mimikájukkal a lélek legfinomabb rezdüléseit, a vágy puszító erejét is képesek megjeleníteni. A madridi Atlantico Balett tagjai Carlos Usillos Remetelakjával szereznek izgalmas perceket. A táncfilm főhőse — Federic Mompout, a neves spanyol zeneszerzőt megszemélyesítve — nagyméretű tükrök előtt keresi önmagát, érzelmeit, vágyait és kettős énjét felmutatva. Tiszta, plasztikus mozdulatok beszélnek kapcsolatairól, kötődéseiről, a se ide, se oda nem tartozás gyötrő tudatáról, a mindkét nemhez való vonzódás égető tüzeiről. Maguy Marin koreográfiáját, az Elhízottak bolygóját a Holland Nemzeti Balett társulata mutatja be. A Bach zenéjére készült alkotás szereplői egytől egyig labdaarcú dundik. A film első perceiben még úgy tűnik: felfújt bábokat lát a néző, majd ilyen-olyan trükkökre gondol, s csak az utolsó kockákon jön rá, hogy a szokatlan jelmezek és különös maszkok szép, karcsú testű táncosnőket takarnak. Maguy Marin kompozíciója érzelmekkel teli, ötletes munka. A hatalmas keblek, hasak, a domború tomporok ugyan megmosolyogtatják az embert, de mert eze^ a molettnél is molettebb, kertésznadrágos, bakancsos nők felesleges kilóikkal együtt is hajlékonyabbak és temperamentumosabbak, mint sokan mások, rögtön az első percben szimpátiát és szeretet ébresztenek a nézőben. Alekszandr Belinszkij három Osztrovszkij-mű (Ebéd előtti ünnepi alvás, Fogadatlan prókátornak ajtó mögött a helye, Amiért elindultál, megleled) alapján forgatott humorral és anekdotába illő kalandokkal teli igazi orosz táncfilmet, amely a hétköznapok színét és fonákját, egy vidéki kishivatalnok életének napos és árnyékos oldalát egyszerre mutatja be. Egy fiatal, örökös pénzszűkében élő csinovnyikról szól a film, egy isten háta mögötti falucska vagyonra és szerelemre vágyó szerencsétlen flótásáról. Oleg Tyimursin, a Balzaminov esküvője című alkotás koreográfusa a klasszikus balett gondosan ápolt nyelvén adja tovább a történetet, táncosai pedig a legtisztább mozdulatsorokkal mesélnek egy minden hájjal megkent öreg kerítőnőről, aki „csomót köt" a csinovnyik életére, a nyakigláb, igencsak csúnyácska menyasszonyról, akitől talán még a vak is megszökne, és persze azokról a csodabogarakról, akik ott élnek a pórul járt Balzaminov közelében. Dmitrij Svimkin a kis- Roland Petit és Zizi Jeanmarie az olasz táncfilmben hivatalnok, Tatjana Kvaszova a kerítőnő és Jekatyerina Muravjeva az ifjú menyecske szerepében nemcsak táncosként, hanem színészként is nagyszerű teljesítményt nyújtanak. Roland Petit-t, századunk egyik legjelentősebb alkotóművészét a Tánc, egyéniség, város című olasz produkció mutatja be. Sok mindenről szó esik Claudio Rispoli rendezésében. Zizi Jeanmarie-ről, a feleségről és alkotótársról, aki Carment táncol és Gainsbourgsanzont énekel a filmben, a marseille-i Nemzeti Balettről, amelyet másfél évtizede irányít a még ma is aktív koreográfus, legkedvesebb táncosairól, a mediterrán szépségű Dominique Khalfouniról, a Van Goghot megtestesítő Jean Pierre Aviotte-ról, majd Cole Porter muzsikájáról, Jacques Prévert verseiről, Fred Astaire-ről, a nagy példaképről, Yves Saint Laurent kosztümjeiről, Chevalier-ről, a Casino de Paris egykori csillagáról és nem utolsósorban Valentinéról, Roland Petit sugárzóan tehetséges lányáról, aki az apjához írt szenvedélyes dalért egy lírai tánckompozíciót kap a filmben. A hetvenedik éve felé közeledő világhírű koreográfus Párizs utcáit járva mesél gyerek- és kamaszkoráról, pályájának legemlékezetesebb állomásairól, táncosainak isnpiráló varázsáról, közben legújabb, s talán legszebb alkotásait láthatja a néző. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÁLOMMÁGIA