Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)
1991-04-03 / 78. szám, szerda
1991. ÁPRILIS 3. ÚJ SZÓ* MOZAIK 6 CSALLÓKÖZI POLGÁRMESTER STRASBOURGBAN A közelmúltban a Szlovák Nemzeti Tanács államigazgatási és önkormányzati bizottsága a Szlovákiai Városok és Falvak Egyesülésének Javaslatára jóváhagyta Öllős Árpád dunaszerdahelyi polgármester, a Csallóközi Régió elnökének kinevezését a strasbourgi székhelyű Városok és Falvak Európai Tanácsába delegált hattagú szlovákiai képviseletbe. Ebből az alkalomból érdeklődtünk a Régió munkájáról és terveiről. • Tavaly ősszel alakult meg a Szlovákiai Városok és Falvak Egyesülésének keretében a csallóközi településeket egyesítő Csallóközi Régió. Kik vettek részt közelebbről ebben a munkában? — A Csallóközi Városok és Falvak Egyesülését eredetileg a Pozsonypüspökitó'l Komáromig terjedő terület mintegy 60 polgármestere alapította meg. Azonban — amennyiben céljainkkal egyetértenek — szervezetünk nyitott a környék többi községe számára is. Ily módon már néhány Komárom környéki és mátyusföldifalu jelentkezése is beérkezett. • Érdekes tény, hogy míg a kormány által előterjesztett új adminisztratív felosztás Szlovákia-szerte ádáz vitákat váltott ki, addig országszerte viharos gyorsasággal regionális egyesülések egész sora alakult. — Igen, éspedig a városok és falvak egyesülései általában a hagyományos gazdasági és kulturális kötődések alapján, a teljes önkéntesség elve szerint jönnek létre. Eddig 22 régióról tudunk, melyek Szlovákiának szinte egész területét átfogják. Ennek következtében a Szlovákiai Városok és Falvak Egyesülése szeretné véleményét hallatni az előbb említett új adminisztratív felosztást célzó munkák során is. Az az érzésem, hogy a több mint kétezer helység nagy részének teljesen egyértelmű a véleménye azzal kapcsolatban, milyen területi egységhez szeretne tartozni. • Térjünk vissza a Csallóközbe. Mit ért el eddig a Régió, és mik a további céljai? — Szeptember végén alakultunk meg, de mivel a Régió Tanácsának csak polgármesterek lehetnek a tagjai, az érdemi munka megkezdését a helyhatósági választások utáni időszakra halasztottuk. Mikor mindez lezajlott és az új viszonyok állandósultak, összehívtuk a Régió közgyűlését. Fő szerepünket a gazdasági tevékenység koordinálásában látjuk, ezért megkezdtük a tapogatózást a lehetséges partnerek felé. Először is felvettük a kapcsolatot Nyugat-Magyarország hasonló jellegű társulásaival. Legközelebb április 18-19-én Marcelházán Soóky László, az ottani polgármester szervezésében találkoznak a két fél szakértői, hogy a gazdasági együttműködés lehetőségeiről tárgyaljanak. Magyarországi partnereinken keresztül valószínűleg sikerül a keleti osztrák tartományokkal, elsősorban Burgenlanddal is felvenni a kapcsolatot. Azonkívül olaszokkal léptünk érintkezésbe, konkrétan milánóiakkal, malomipari ügyben. Távlati célunk, hogy a külföldi tőke bevonásával élelmiszeripari feldolgozói hálózatot építsünk ki. Ezek az objektumok nem feltétlenül a városokba koncentrálódnának, a nagyobb falvakba is szeretnénk középüzemeket telepíteni, melyek vonzáskörzete 2-3 községre terjedne ki. Ezzel egyrészt biztosítanánk, hogy a helyben termelt mezőgazdasági termékek magasabb feldolgozottsági fokon hagyják el a környéket, másrészt ellensúlyozhatnánk az ezen a tájon is fokozódó munkanélküliséebből a térségből importált, a rubelárfolyam ötvenszeresének megfelelő bírságban részesült.) A keleti tömb országaival folytatott kereskedelmünkben bekövetkező változások közös jellemzője, hogy a szovjet import kiesése következtében megnőtt a korábban jelentéktelenebbeknek* számító partnerek jelentősége. Növekedett a Lengyelországgal és Magyarországgal folytatott kereskedelem aránya is. Tény, hogy a hagyományos partnerekkel való együttműködés új területekre terjed ki, s hogy milyen ütemben növekedik majd, az attól függ, hogyan leszünk képesek megvalósítani a szerkezeti változásokat. Mindenkinek van lehetősége, a magánvállalkozói szférának is. A kelet-európai piacokon akkor juthatunk ismét szóhoz hagyományos árucsoportjainkkal, ha a térség országai is magukhoz térnek. MIROSLAV GRÜNER Forum, 1991/11. szám SZÁMÍTOTTUNK RÁ Josef Tošovský a vállalati fizetésképtelenségről — A vállalati fizetésképtelenség bekövetkezésére számítottunk, és ha ez valakit váratlanul ért, akkor az egyáltalán nem értette meg a reform lényegét — jelentette ki többek között Josef Tošovský, a központi bank elnöke. — Ha korábban valaki nem teljesítette a tervet, akkor csökkentették tervmutatóit, ha valaki teljesítette, annak megemelték a mércét. A mostani helyzetben ezt nem tehetjük meg. Néhány vállalat ezért kerül ma válságos helyzetbe. • Ön szerint melyek a vállalati eladósodás valódi okai? — A múlt év során a vállalatok várták az inflációt, igyekeztek megszabadulni pénzüktől, árut vásároltak, halmozták a készleteket. A készletek növekedése tavaly — koronában kifejezve — meghaladta a 45 milliárdot. A másik ok a devalvációra való számítás volt. A vállalatok nemcsak hogy behoztak árut, meg is akarták azt fizetni, noha nem volt elegendő koronájuk. Csökkentették bankbetétjeiket, de ez nem volt elegendő. Ezért azokhoz a pénzforrásokhoz nyúltak, amelyekből szállítóget. Célunk továbbá egy felvásárló hálózat megszervezése, mely környékünk régi gondját, a nehezen megtermelt zöldség és gyümölcs értékesítési gondjait orvosolná. • Szerepet vállal a Régió a kulturális élet szervezésében is? — Mindenképpen, bár ezirányú terveink egyelőre még kevésbé átgondoltak. Vannak olyan rendezvények, melyeket feltétlenül folytatni szeretnénk. Ezek közé tartoznak a Csallóközi Napok vagy például a közelmúltban megrendezett Táncháztalálkozó, melyet szeretnénk hagyománnyá fejleszteni. A hasonló jellegű külföldi regionális társulásokon keresztül iskoláink számára magyarországi és más külföldi (főleg ausztriai) csereakciók szervezésére készülünk. Az előbb említett magyarországi együttműködés első eredményei közé tartozik, hogy Kecskeméti úrral, Győr város polgármesterével a közelmúltban megállapodtunk, a Régió és környéke számára a győri színház havi műsorterve alapján bármely előadásra tetszés szerinti mennyiségű jegyet biztosítanak. • A közelmúltban lapunk is ismertette azt, a Régió 55 polgármestere által aláírt petíciót, melyben a bősi vízi erőmű építése leállítását szorgalmazzák. Ezzel kapcsolatban a mű további építésében nagyon is érdekeltek körébe tartozó Martinicky úr a Národná obroda című lapban az érintett terület lakóit sértő stílusú reakciót jelentetett meg. Mi erről az önök véleménye? — Ezzel kapcsolatban már elküldtük állásfoglalásunkat a Národná obroda és a többi szlovákiai napilap szerkesztőségébe, és az Új Szó olvasói azóta már meg is ismerhették véleményünket. TUBA LAJOS ikat kellett volna kifizetniük. így kezdődött a fizetésképtelenség felhalmozódása. • Az új év kezdetétó'l azonban minden másképpen alakul... — Január elsejétől, amikor is az állami támogatást minden vállalattól megvontuk, s amikor megváltozott a forgalmi adó és bevezettük az árliberalizációt, mind a vállalatok, mind a bankok teljesen új helyzet elé kerültek. Ismét elemezni kell, hogy milyen helyzetben van egyegy vállalat, és hol vannak piacai, termékei egyáltalán eladhatók-e. A nagyarányú fizetésképtelenség tulajdonképpen bizonyos mértékű transzformációs válságot jelent. Január elsejét követően csökkent a belső kereslet. Belépett a következő tényező is— a Szovjetunióba irányuló export csökkenése. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy elzárkózunk a gazdasági megszorítás mértékével kapcsolatos vita elől. • Tehát miképpen oldható meg a vállalati fizetésképtelenség problémája, ha nem létezik piac, amely ezt a helyzetet szinte magától megoldja? — Először is: nem állítanám, hogy semmilyen piac nem létezik. A piac itt van, csak kevésbé fejlett, nem fejlődött még ki teljesen intézményi rendszere, tehát az a mechanizmus, amelyet ki kell egészíteni egy átgondolt szerkezetpojrtikával. Ha sikerülne kitippelni a Škoda—Volkswagen típusú nagyvállalatokat, amelyekre a bankok várnak, és amelyeknek több száz hazai szállítójuk van, akkor ezek a nagy közös vállalatok a gazdaság teljesítőképességének csökkenése közepette a növekedés szigeteit jelenthetnék. Minél több lesz ezekből, és minél nagyobbak lesznek, annál jobb lesz. Ha képesek lennénk ezek kitippelésére, akkor a külföldi tőke és a hazai tőke megfelelő kombinációjával finanszírozhatnánk az ilyen akciókat. Hazai hitelforrásaink korlátozottak, tehát senki se képzelje, hogy több pénzt adunk ki, mint amennyire lehetőségünk van, s mint amennyire a Nemzetközi Valuta Alappal egyeztetett programunk lehetőséget nyújt. MLADÁ FRONTA DNES, 1991/68. szám PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ EMLÉKEZÉS EGY SZORONGÁSRA 1989 tavaszán többször is összefutottam Vásárhelyi Antallal, az Erdélyből Magyarországra áttelepült festővel, akinek útja a nyolcvanas évek második felében a következetesen vállalt ellenzékiségbe és a kitűnő szamizdat lap, a Hiány létrehozásához vezetett. Valamikor a nyolcvanas évek legelején találkoztam vele először egy borba fulladt budapesti éjszakán az Egyetem presszóban (akkor még jobb híre volt, mint manapság) — ettől a számomra több egyetemi vizsgával felérő éjszakától kezdve szoktam mondogatni, hogy én egyetem helyett az Egyetem presszót végeztem el —, ám később csak hébe-korba. Ekkor azonban Vásárhelyi megkérdezte, hogy miután át kívánja alakítani a Hiányt, nem lenne-e kedvem munkát vállalni nála. Kérdésére rövid gondolkodás után — ami inkább csak arra kellett, hogy átgondoljam, mit is csinálhatnék én egy ilyen, elsősorban politikai publicisztikát, tehát egy tőlem meglehetősen idegen műfajt igénylő lapnál — igent mondtam. Az egészből azonban — máig sem tudom az okát— mégsem lett semmi, jóllehet már az első irodalmi összeállításomat is elkészítettem a lapnak. S mai jegyzetemet tulajdonképpen nem is a Hiánnyal és Vásárhelyi Antallal megesett történetem, hanem éppen hogy ez az összeállítás íratja velem Az összeállítás végül is valamikor 1989 szeptemberében, a Hitelben jelent meg. A kortárs cseh és szlovák irodalom elé tartottam tükröt vele, s el kell mondjam, egyetlen pillanatra sem volt számomra kérdéses, hogy a hivatalos cseh és szlovák irodalomrafigyeljek-e, vagy pedig általában, az egészre. Mert az nyilvánvaló volt, hogy legjobb esetben is két — egy hivatalos, az első nyilvánosságban leledző, a pártállam támogatását élvező (esetenként általa kénytelen-kelletlen megtűrt), s egy (külső vagy belső) emigrációba szorított — cseh és szlovák irodalom van. Hogy ez mennyire így volt, azóta látszik csak igazán, mióta ez utóbbi is — szinte azonnal új erőviszonyokat teremtve s a valós értékviszonyokat visszaállítva — teljes súlyával és jelenlétével haza-, illetve visszatérhetett az első nyilvánosságba. Mindez tehát nem volt, nem lehetett számomra kérdéses, hiszen — a hatvanas évek második felében, ugye, magam is az 1968 után betiltott vagy elüldözött cseh és szlovák írókon nevelkedtem — sosem vált külön bennem a kettő. Mégis volt egy súlyos dilemmám. Az összeállítása elé ugyanis egy kis bevezetőt írtam, melyben a fentieket annak rendje s módja szerint el ís mondtam. A jegyzetet mai szemmel is érvényesnek találom, bár a vele kapcsolatos akkori aggályaim ma már kissé eltúlzottnak látszanak. Igen ám, csakhogy 1989 nyarán — s erről nem árt, ha nem feledkezünk meg — 1989 nyara volt, amikor ugyan már mindenki tudta — a hatalmon levők és hatalmon nem levők egyaránt —, hogy elkerülhetetlenek a változások, november 17-ét azonban (még) természetesen nem lehetett látni. Minek tagadjam hát — féltem, tartottam a csehszlovák hivatalosságok bosszújától: a nyolcvanas évek elején, eljövetelem előtt, volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, amikor az embert szinte menetrendszerűen följelentik, s amikor ugyanilyen menetrendszerűen belerúgnak. S különben is, annyian vannak, akik ma hősnek, ilyen-olyan ellenállónak hazudják magukat az akkori lapítok közül, úgyhogy semmi kedvem nincs beállni a tele szájjal harsogok közé. Persze, azt tudtam, hogy a változásokban Csehszlovákiánál jóval előbbre tartó Magyarországon ilyen szempontból (már) teljes biztonságban érezhetem magam, ekkor itt már írhatott az ember, amit csak akart, a testvéri országokkal kapcsolatban is. De mi van akkor, ha a lányaimon csattan — lévén, hogy ők odahaza élnek ma is — a hatóságok bosszújának ostora? (Ilyenre is volt, ugye, példa, az elmúlt két évtizedben?) Vagy ha engem nem engednek be az országba s ritkábban (vagy egyáltalán nem) láthatom őket? És így tovább. Ezért hát azt sem tagadom, hogy a Nagy Gáspár barátomnak írt levelemben — akkoriban ő szerkesztette a Hitel irodalmi rovatát — azt is lehetségesnek tartottam, hogy az összeállítás álnéven, esetleg csak valamilyen szignóval jelenjen meg. Végül mégis a teljes nevem kiírása mellett döntöttem. Eddig (félelemből) soha nem használtam álnevet, soha nem lapítottam: vagy nyíltan odaálltam valami mellé, vagy nem, miért lett volna hát épp most másként? Valószínűleg valami ilyesmit gondolhattam, amikor egy reggel azzal ébredtem, hogy már bizony ezt az összeállítást (is) Tóth László készíti, s nem bizonyos Szerdahelyi Ottomár vagy Komáromhy Vazul. A szorongás, a félsz azért, mondom, ettől még bennem maradt. Ami érdekeset itt még talán el lehetne mondani, az, hogy az ember nem mindig tud (értelmes) magyarázatot adni a benne történő dolgokra. (A körülötte történőkre sem, de,ez most valóban nem tartozik ide.) így máig sem értem például, hogy a Nagyvilágnak írt, s valamikor 1989 nyarán, tehát nagyjából ugyanabban az időben megjelent Kunderaesszém esetében miért nem voltak a fentiekhez hasonló dilemmáim, szorongásaim, félelmeim. Mert az szókimondásban — már ami az utóbbi két évtized csehszlovák kultúrpolitikájának működéséről, a totális kommunisták hatalmának logikájáról alkotott véleményét illeti — jóval előtte jár ennek. Mondom, nem tudom, mi szabályozza ezeket a dolgokat. Egy azonban bizonyos. A husáki konszolidáció évei alatt nagyjából ugyanazokkal a félelmekkel kellett szembenéznie, s nagyjából ugyanazokra a kihívásokra kellett válaszolnia mindenkinek. És minden (vagy legalábbis nagyon sok minden) azon múlott, ki miiyen válaszokat adott ezekre a kihívásokra. Igaz, mindig is ezen múlott minden (vagy legalábbis stb.). És ezután is ezen fog múlni. SZLOVÁK ÁLLAM Szlovák Állam nincs. Nem is volt soha. Illetve volt. A kommunista zsargonban. „Ún. Szlovák Állam." A valóságban azonban nem. A második világháborús évek Hitler oltalma alatt létrejött szlovák államnak neve ugyanis Szlovák Köztársaság volt. (Véletlenül, puszta figyelmetlenségből, vagy tudatosan, történelmi hagyomány-vállalásból .. kapta-e ugyanezt a nevet 1989. november 17-e után az ország? — ennek eldöntésére e nyúlfarknyi jegyzet semmiképpen sem vállalkozhat.) A Szlovák Köztársaságnak nevezett fasiszta szolvák államból az 1948 utáni kommunista rezsimnek a történelmet a saját köpönyegük ritmusára forgató történetírói csináltak „ún. Szlovák Államot", Szlovák Államot. A nagyon is világos politikai szándékra valló, a nem éppen fényes örökségtől való elhatárolódást szolgáló elnevezés azonban, igaz, a lefokozó „ún." és az idézőjelek nélkül, makacsul tovább él — olykor komoly történészek, irodalomtudósok és publicisták munkáiban is. A cseh Petr Fideliusnak van egy kitűnő tanulmánya (még a totalitárius időkből) — A kisajátított nyelv (rövidített szövege magyarul is olvasható a tatabányai Új Forrás ez évi márciusi számában) —, melyben azt mutatja be rendkívül szemléletesen és szellemesen, hogyan s milyen önkényesen bánt a nyelvvel, a szavak jelentését általában a/saját szándékaihoz igazítva, a kommunista hatalom (illetve a mindenkori totalitárius hatalmak). A rendszerváltásnak azonban meggyőződésem szerint nyelvi (fogalmi) szinten is végbe kell mennie. Egyelőre ugyanis csupán ott tartunk, hogy új dolgokról szónokolunk, morfondírozunk, álmodozunk, sőt, jobb-rosszabb lépéseket is teszünk ezek érdekében, miközben (az esetek többségében) a régi nyelvet (régi fogalmakat) használjuk. A „kisajátított nyelv" annyira a sajátunk lett, hogy egyelőre képtelenek vagyunk szabadulni tőle. Ezt bizonyítja a Szlovák Állam elnevezés makacs továbbélésének példája is. Ami fölött még akkor sem mehetünk el szó nélkül, ha mindenki tudja is, hogy a(z önálló) szlovák állam alatt általában (az első) Szlovák Köztársaságot értjük. MÁSOK ÍRTÁK HOVÁ EXPORTÁLJUK A KERTI TÖRPÉT Az idén — első ízben a bizonyos „Február" óta — a Keletre és Nyugatra irányuló exportunk egyensúlyba kerül. Mindkét térségbe körülbelül hat—hat milliárd dollár értékben exportálunk. „Ez jó" — mondja a laikus. Csakhogy téved — a szakemberek katasztrofális helyzetről beszélnek (a tényen mitsem változtat, hogy számítottunk rá). Az egyensúlyt ugyanis annak következtében érjük el, hogy a Keletre irányuló exportunk a felére csökken, és nem azzal, hogy a Nyugatra irányuló megduplázódna. Látszólag óriási siker az USA-ba irányuló kivitelünk 50 százalékos emelkedése, a valóságban ez plusz 100 millió dollár értéket jelent. Mi ez azonban a keleti exportunk 6 milliárdos csökkenéséhez képest! Az egyetlen ország, amelynek viszonylatában valóban eredményesnek mondhatjuk kivitelünk alakulását — Németország. Az egyesült Németországba ugyanis ugyanannyi árut adunk el, mint korábban az NSZK-ba és az NDK-ba együttvéve. Hasonló ugyan a helyzet az Európai Közösségek többi országába irányuló exportunkat illetően is, csakhogy a Németországgal folytatott kereskedelmünkben nem következett be csökkenés, sőt az egyes tartományokban uralkodó nehézségek ellenére növekedésnek lehetünk tanúi e téren. Németországi exportunkban ugyanis szerkezeti változások következtek be, mind nagyobb szerepet kap a termelői együttműködés (az eddigi közvetlen gép- és berendezésexport helyett). Ennek eredménye pedig az lehet, hogy növekedhet versenyképességünk a harmadik piacon. (Németországgal kapcsolatban azt is látnunk kell, hogy legnagyobb hitelezőnkről van szó. Tartozásunk 600—700 millió rubelre tehető, ami annak a következménye, hogy a volt keletnémet kormány rendkívüli mértékben csökkentette a „rubeltérségből" származó behozatalát. Az, aki