Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-30 / 76. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ* 1991. MÁRCIUS 30. A idei Kazinczy-napok ZA 7 mindenekelőtt a nemzetiségi társadalom egeszének nyelvészi szemrevételezéseivel különbözött a huszonegy előző nyelvművelő és nyelvtudományi napoktól. Lám, már az első mondat pontatlanul fejezi ki mindazt, amit Kassán a közel háromszáz résztvevő megfontolhatott és megvitathatott. Kétségtelen ugyanis, hogy a mondat állításának a fordítottja szintén igaz. Vagyis: a nemzetiségi társadalom szemrevételezte anyanyelvünk, nyelvművelésünk, nyelvhasználatunk és nyelvtudományunk állapotát. Mi másnak lehetne tekinteni a politikai korlátoknak a számbavételét, amelyet történészek igyekeztek elvégezni nyelvhasználatunkkal kapcsolatban? Ezért is gondoltunk idén mindannyian nyelvvédelemre, még akkor is, amikor nyelvművelést, nyelvhasználatot, nyelvtudományt mondunk. Jakab István, a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának elnöke megnyitó beszédében Fábry Zoltánt idézte, aki a nyelvet bántó tettet embert sértő cselekedetnek nevezte. Fábry humánumának szerves része a nyelv és az ember védelme. Ez olyan sorskérdése napjainknak, amely az idei Kazinczynapok szellemiségét is áthatotta. Lehetetlen állapotainkra döbbentett rá. A letűnt politikai rendszer politikai korlátok közé szorította a nyelvművelés és nyelvtudomány művelőit is. igy most, amikor a gondolat és a szó szabad, most kell igazul szólni mindarról, ami a politikai megfontolásokból hozott, nyelvet bántó törvények, adminisztratív utasítások fenyegetése nyomán torzulhat, vagy már torzul is nyelvi tudatunkban. Fábry Zoltán gondolataira figyelve, tudatosítanunk kell: egyre több a nyelvünket bántó, tehát emberségünket sértő politikai lépés, intézkedés meg ordas indulat. Ezért sem vethető senki szemére, hogy a nyelvészkedés helyett ma inkább az anyanyelvünk használatát korlátozó, anyanyelvünk elhagyására közvetve kényszerítő és az öntudatunk csonkítására fenekedő veszélyekről is beszéltek. A demokrácia, a szabad vélemény-nyilvánítás, a sajtószabadság, a gyülekezési és társulási jog, a petíciós törvény olyan eszközök lehetnek a jogállamban élő nemzetiség számára, amelyekkel nemcsak a politikusoknak, hanem - amint az idei Kazinczy-napok bizonyították - a nyelvészeknek, a nyelvművelőknek, a pedagógusoknak, az íróknak és újságíróknak is élniük kell. Aki nem vak, látja, hogy a jogállam és a demokrácia csak akkor működik, ha az állampolgárok működtetik. Márpedig, miközben nevetséges veszélyérzetüktől felajzott szlovák nacionalisták rázzák felénk az öklüket, mi szlovákiai magyarok mintha nem mernénk politikusaink mellé állni, vagy akár helyettük is szót emelni sérelmeink láttán. Valami elkezdődött a Kazinczynapokon, s nyomában nyelvvédő mozgalom is indulhat a szlovákiai magyarság köreiben. Ha a nacionalista indulatoktól sarokba szorított Szlovák Nemzeti Tanács elfogadott egy felemás nyelvtörvényt (kétségtelenül jobbat, mint az elvetett ún. „maticás" lett volna), s annak végrehajtási utasításai rosszabb és veszélyesebb következményekkel járnak, mint az el nem fogadott törvénytervezet, nekünk szólnunk kell. Szólni az állampolgári diszkrimináció nyelvi formái ellen is, de ha c^ipán a Kazinczy-napok résztvevői nevében a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága emeli fel szavát, akkor aligha érhetünk el eredményt. Mindennapjaink során kell tudatosítanunk, hogy a nyelvvédelem sokkal összetettebb cselekvés, mint a már említett politikai kiállás. Hiszen nincs az a kisebbség érdekeit védő politika, amely az állampolgár számára megadott jogokat szorgalmazni és érvényesíteni tudná, ha azt az állampolgár maga nem igényli. Ebben az esetben minden törekvés úgy mutatkozik meg, mintha az a csehszlovákiai magyarság érdekeiért kiálló egyének magánügye lenne. Ezért van szükség minden itt élő magyar lelki erejére, amely nélkül sem nyelvvédelmet, sem nyelvművelést, de nyelvtudományt sem lehet teremteni. Ez ez erő adhat lökést abban a pillanatban, amikor a csehszlovákiai magyar szülő gyermekének anyanyelvi iskolát választ. Nélküle aligha van értelme bármilyen liberális és európai szellemiségű nyelvtörvénynek. Hát még akkor, amikor rossznak bizonyuló kompromisszumokat politikai nyomás alatt, de a józanságba vetett reménykedéssel kötöttek meg egyes képviselőink. A történelem ebben az esetben is eligazító lehet, feltéve, hogy a tanulságokat oly módon vonjuk le, ahogyan azt Vadkerti Katalin és Popély Gyula tette az idei Kazinczy-napokon. Viszont ne legyen indítéka régi sérelmek felhánytorgatásának és semmilyen revansnak. Mindenesetre példaértékű az *az objektivitás, amellyel a nemzetiségek nyelvhasználatát szabályozó törvények tükrében bemutatták az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve az első Csehszlovák Köztársaság kisebbségi politikáját és törvényalkotását. Ennek a tükrében sokkalta világosabban látszik egyes mai törvényalkotók igyekezete, hogy rajtunk bosszút álljanak el nem követett bűnökért. Tehát az sem magyarázható valamifajta „államigazgatási szemponttal", még kevésbé az „érvényes közlekedési szabályokban rögzített útjelzőtáblákkal", hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott falvak, városok neveit ne két, esetleg három nyelven tüntessék fel. Hiszen csupán formai kérdés és nem állampolgári engedetlenség, hogy a szabványosított és a helységnévvel együtt a sebességkorlátozást is jelölő fehér-fekete helységnévtáblák alá, kék alapon, fehér betűknek a közúti közlekedés szabályaiban rögzített tájékoztató táblát helyezzenek el a község magyar, ukrán, német nevével. Ez a példa is bizonyító erejű, hogy a számos joghézagot tartalmazó, ugyanakkor értelmetlen tiltó rendeletek kiadására is lehetőséget adó nyelvtörvény nem a nemzetiségek nyelvhasználatát hivatott szolgálni és segíteni, hanem a szlovákok nyelvének, védelmét az állítólag részünkről őket fenyegető magyarosítás ellen. Tragikusan nevetséges filozófiája ez a nyelvtörvénynek, ezért is érthető az idei Kazinczy-napok résztvevőinek állásfoglalása, amelyet a petíciós törvénynek megfelelően benyújtanak a legfelsőbb törvényhozó és végrehajtó testületekhez. Mindennek következetes átgondolásához, megvalósításához és megőrzéséhez erős, határozott anyanyelvi tudatra van szükség. Olyanra, amelyben munkál a magyar gyermekek magyar iskolába küldésének az igénye, az ott tanított és tanult nyelv ápolása, védelme, a magyar iskolák pedagógusainak felelősségérzete, a diákok öntudatosodása. E tényezők hiányában lehetetlen a hivatalos (idegen) nyelv megtanulása anélkül, hogy anyanyelvünk ne csorbulna álfala. Bár pedagógusaink címére - a magyar nyelv használatával kapcsolatban - Jakab István részéről számos bírálat hangzott el, senki sem vonta kétségbe azokat az eredményeket, amelyeket a magyar nyelvet és irodalmat tanító pedagógusok érnek el. Nélkülük aligha ismerhettük volna meg a szép magyar beszéd versenye két kategóriájának idei győzteseit: Sándor Zsuzsannát Ghymesről és Mácza Saroltát Komáromból. A

nyanyelvi tudat, magyarságtudat, állampolgári öntudat - mindegyik fontos ahhoz, hogy az idei Kazinczy-napok előadásaiban, vitáiban megfogalmazott gondolatokat, cselekvési szándékokat érvényesítsük. Egyik a másik nélkül nem létezhet, nem emelhet lelket, nem táplálhat teljesértékű embert. Végiggondolva ezeket a fogalmakat, könnyű felismerni, hogy a bölcsőtől, az iskolán át a szülőhaza tudatos megtalálásáig vezérelhetik az embert. így, feltételes módban. Feltételezve, hogy az édesanyák és édesapák nem lopják el gyermeküktől saját anyanyelvüket. Feltételezve, hogy iskoláink pedagógusai, a most már elementárisán is átélhető szellemi szabadságot értelmesen élik át és teljesítik ki a tanításban, a tanulásban. Feltételezve, hogy mindezek függvényében család és iskola - a szlovák nyelv elsajátításával egyidejűleg - más nemzetek tiszteletére, önmagunk állampolgári létének kétségbevonhatatlanságára, az európai kultúra és szellem megismerésére ösztönzi fiataljainkat, amely nélkül nem létezhet állampolgári öntudat. D. I. BRONZKORI KINCSEK A MISKOLCI HERMAN OTTÓ MÚZEUM KIÁLLÍTÁSA KASSÁN Kassán a Kelet-szlovákiai Múzeum Maratón téri épületének kiállítótermében ünnepélyes keretek között nyitották meg a miskolci Herman Ottó Múzeum bronzkori leletanyagából készített, figyelmet érdemlő kiállítást. Dr. Veres László, a miskolci múzeum igazgatója megnyitóbeszédében egyebek mellett a következőket hangsúlyozta: - Szakmai és személyes kapcsolataink a kassai kollégáinkkal ezelőtt is voltak, de az az igazság, hogy ezeket mi és ők is eléggé protokollárisnak, formálisnak tartottuk. A mindkét országban bekövetkezett társadalmi változásoknak köszönhetően kapcsolatainkat egy éve új alapokra helyeztük. Nem dicsekvésként, tényként említhetem meg, hogy egy fél év alatt többet tudtunk tenni, mint azelőtt egy évtized alatt. A Kelet-szlovákiai Múzeum alsó.mislyei ásatásának leletanyagából készített kiállítását nagy szakmai elismeréssel fogadtuk Miskolcon, most pedig a mi bronzkori leleteinket mutatjuk be itt. A régészeink között politikától mentes, tiszta szakmai együttműködés kezdődött. A Bodrogközben például most látunk hozzá egy olyan feltárási munkához, melynek eredményei a határ mindkét oldalán élő emberek ismereteit gazdagítani fogják, hiszen a közös múltunk még jobb megismeréséhez nyújtanak majd adalékokat. Ján Olexa, a Kelet-szlovákiai Múzeum igazgatója is az effajta együttműködést tartja helyesnek, elítélve azokat az ártalmas törekvéseket, amelyek a több mint ezeréves együttélésünk létalapjait akarják széttörni azzal, hogy a különböző nemzetek és nemzetiségek, de a vallások között is - bizonyos szűkös csoportérdekből kiindulva - feszültséget próbálnak teremteni. Jó volt hallani ezeket a szavakat, s mi is biztató jelnek tartjuk, hogy a kassai és a miskolci muzeulógusok között a tudós együttműködésre lehet számítani. A miskolci Herman Ottó Múzeum bronzkori kincseit bemutató kiállítást a Kelet-szlovákiai Múzeum kassai Maratón téri épületének kiállítótermében, hétfő kivételével naponta 9-től 17-óráig vasárnap 9-től 13 óráig tekinthetik meg az érdeklődők. (-szák) ^^ W W POLITIZÁLD ilVFI VF^7FT II IiSL II

C OĺC IIII GONDOLATOK A XXII. KAZINCZY-NAPOKON HÍJÁVAL MESSIÁSOKNAK Csupán vallási ünnep lenne a Húsvét, vagy a valóságos feltámadás óhaja is, az, aminek motoszkálnia kellene bennünk, valahol legbelül? Csak az egy Názáreti, vagy a többi messiás is jó lenne, ha eszünkbe jutna olykor, legalábbis ezekben a napokban? Mert miután a húsvétot locsolóünneppé, folklorisztikus banzájjá degradáltuk, itt állunk megváltótlanul, messiástalanítva, hitből és reménységből kipenderítve, valamire várva -, jószerivel azt sem tudva, mire. Valami jobbra, valami biztosabbra. Az ilyen bizonytalan időkben szoktak elébújni a megváltócskák és messiásocskák, hogy eljátszadozzanak a hitünkkel, bizonytalanságunkat meglovagolva apokalipszisekbe és exodusokba tessékeljenek bennünket, ha vagyunk olyan balgák és nem ismerjük fel zavaros szándékaikat. Márpedig mi vagyunk olyan balgák. Mindig is balgák voltunk, példa rá a huszadik század és ez a hetyke Közép-Európa. Világ-közepe-Európa. Pedig inkább lehetnénk Ázsia, politikai kultúránkat, tömeges vakságunkat tekintve akár malájföld vagy pigmeusland. Mi már csak ilyenek vagyunk. A megváltócskák és messiásocskák nagyon jói tudják, hogy a bizonytalanság a legalkalmasabb szenteltvíz, jól fel lehet zavarozni, hogy a nép azt higgye, cárokra, bojárokra, feudál-fasiszta paprikajancsikra van szüksége, holott tudhatná, a balga, hogy az ő bőrére megy a játék. A messiásocskák és megváltócskák teli szájjal hirdetik, hogy ők a népet képviselik, hogy ők a munkásoknak és földműveseknek, a hivatalnokoknak és a fináncoknak tartoznak elszámolással, ők fogják ceruzájukat, s ha akarják, egy intésükre botot ragadnak az igazság bódulatában. De ők nem akarják. Ók nagylelkűek, adnak nekünk biciklit, amikor kinőttük a pedálozás korát, s repülni szeretnénk. Vagyishát, szeretne a fene. Jó tenne nekünk ücsörögni is egy darabig, s elmélázni, jobb híján azon, hogy hogyan végezték a messiások és megváltók, s hogyan kapaszkodtak fel a hátunkra a messiásocskák és megváltócskák, s hogyan lettek belőlük diktátorok, a mi balgaságunk és hiszékenységünk segedelmével. Hullanak és emelkednek a messiásocskák, egyikük-másikuk túlélte a részegség korát, egyikük-másikuk józanul latolgat ma is, avanzsírozva a jótevői szerepkörre, hogy aztán sátáni vigyorral a szánkra tenyereljen. Tetszik emlékezni az egyik megváltócskára? Nemrég a téren ordítozott. De ki kérdezi meg most a tömeget, vajon nem érzi-e kissé bután magát ebben a pillanatban? Rájött-e, hogy félrevezették, vagy sajnálkozik? Félek a messiásocskáktól és megváltócskáktól. Valahogyan kedvez nekik a kor és a földrajzi fekvés, meg aztán mi is segítünk nekik, akik fogjuk a ceruzájukat, amikor húsvéti pásztorleveleket fogalmaznak, hivén a saját feltámadásukban. Hány hét a világ?, kérdezhetjük magunktól, de nekik mindig húsvét a világ, mert olyan jó nekik hinni, s oly nehéz szembenézni önmagunkkal. KÖVESDI KÁROLY ÖK SINCSENEK EGYEDÜL „Lógjon aki... vesd ki már! Nyolc! A köntöst tartom -" (Babits Mihály: Golgotai csárda) Hányszor vetettek kockát Jézus köntösére? Szerencsét sóvárogva röhögtek a rosszul dobón, míg végre elkelt a názáreti ruhája. A Jézust korbácsoló katonák sorsáról nem szól a szentírás, így az emberiség csak Júdást emlegeti. Pedig róla így ír a Biblia (Máté 27): „Akkor látván Júdás, akiőtelárulá, hogy elítélték őt, megbánta a dolgát, és visszavívó a harminc ezüst pénzt a főpapoknak és véneknek, mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad, Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozók, és elmenvén felakasztá magát." Tudatosította bűnét, s megbánta azt. És a katonák? A korbácsolok, a lándzsát Jézus oldalába szúrok? A köntösére kockát vetők? írók és költők műveiben jelennek meg. Sorsuk nem egyszer a tudatlan együgyűség, ami mentségük. Valóban mentségük a tudatlan kicsinység? Büntetlenné teszi a kicsinyt a tömeg, még akkor is, ha "százezren kiáltanak halált? Nem. Nem tesz büntetlenné, mert az ellentmondana a Megváltás logikájának. Márpedig Jézus kereszthalála nemcsak a lélekben erős vagy gyenge tanítványokért való volt, hanem mindenkiért. Tekintet nélkül arra, hisznek-e Istenben, a Feltámadásban és a Megváltóban. Ez a Húsvét bizonyossága. Jézus kereszthalála és feltámadása a remény és a lehetőség minden ember számára, hogy megközelítse a megváltás számára is eljövendő pillanatát. Ezért sem tekinthető egyszeri, majdan elkövetkező csodának. Folyamat ez, amelyben Jézus Krisztus által váltsa meg önmagát az emberiség, aki nem maradt magára, mert Jézus vele van. Nincs egyedül a kereszten szenvedő köpönyegére kockát vető katona sem/Tudatlanságában és hitetlenségében is vele van a megfeszített Ember. És az a golgotai csárda, amelyről Babits Mihály írt, még nem omlott le. Katonák, szajhák, csaposok és útonállók múlatják benne az örök időt, s olykor kockát vetnek... DUSZA ISTVÁN