Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-19 / 66. szám, kedd

INTERJÚ tÚJSZÓM A

Rozsnyói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola korszerű, huszonkét tantermes epületét kilenc év után, szeptemberben végre teljes egészében a város és a környező falvak magyar gyermekei vehetik birtokukba. Tóth Sándor igazgatótól a nemrég lezajlott beíratásról érdeklődtünk, s arról, érezhető-e áttörés a magyar szülőknél az anyanyelvi oktatás tekintetében. — Ha jól tudom, hetvenkét gyereket írattak be első osztályba a következő tanévre„ Mit jelent ez a szám az előző évekhez viszonyítva; pusztán szerencsés évjáratról van szó, vagy az identitástudat erősödéséről? — Azt hiszem, bizalmat kaptunk a szülőktől. Ami a legörvendetesebb, hogy végre a magyar értelmiségiek is kezdik ide járatni gyermekeiket, a most beíratottak között is van orvos, vegyészmérnök, kulturális dolgozó, színész, állatorvos gyermeke. A hetvenkét elsős gyakorlatilag annyit jelent, hogy szeptemberben három első osztályt nyithatunk, bár ez a szám még nem végleges, mert az eddig összegyűlt 11-12 cigánygyerek kevésnek tűnik, s elképzelhető, hogy továbbiak jelentkeznek a beíratás után is. Háľistennek, a felső tagozaton szintén jó a helyzet, az idén már három hatodik osztályt indítottunk, s szeptembertől ugyancsak három ötödik osztályunk lesz. Ez utóbbi Hosszúrétnek is köszönhető, az egy becsületes magyar község. S mivel egyelőre még a kilencedik osztályokkal is számolunk, szeptemberben huszonkét osztálylyal kezdjük a tanévet, körülbelül 550 gyerekkel. Persze, a számok tükrében a helyzet túl egyszerűnek tűnhet. Az igazsághoz tartozik, hogy fokozatos építkezésről, felépülésről van szó, hisz 1988-ban 17 osztállyal vettem át az iskola igazgatását. A létszámnövekedést nem bíztuk a puszta véletlenre, nyolcvankilenc óta járjuk a falvakat, s igyekszünk meggyőzni a szülőket az anyanyelvi oktatás fontosságáról. Először Krasznahorkán tört meg a jég, ahol csak szlovák iskola van; most már Berzétéről is jött néhány gyerek. De talán maguk az emberek is kezdik tudatosítani, hová tartoznak... Örvendetes, hogy az iskolaszék teljes mérvű támogatását élvezzük, jórészt ennek is köszönhető, hogy nyomasztó gondjaink lassan megoldódnak. Nem volt mindig ilyen „rózsás" a helyzetünk, hisz tavaly még a Zöldfa utcai szlovák iskolának is volt nálunk nyolc osztálya, s borzasztó nehéz körülmények közt zet, mert összesen hárman vagyunk német szakosok. — Az angol? — Angol szakos egy sincs. Volt ugyan egy, de ő átment a lakótelepi szlovák iskolába tanítani. A kilátások? Az idén még nem, de jövőre várható egy angol—rajz szakos növendék. Borzasztó nagy az igény az angol iránt, nem engedhettük meg, hogy a kolléganő távozásával ejtKI FOGJA TANÍTANI A GYEREKEKET? PILLANATKÉP A ROZSNYÓI MAGYAR ALAPISKOLÁBÓL tanítottunk. Harmincegy osztály zsúfolódott be a huszonkét tanterembe! — Nem járt konfliktusokkal a szlovák osztályok áthelyezése? — Nagyobb nézeteltérések nem voltak, kisebb huzavonák, igaz, akadtak, de szerencsére a város új körzetesítése, az új lakótelepi iskola megnyitása részben megoldotta a problémát. Hálás vagyok a Gottwald utcai igazgatónak, aki megértette nehéz helyzetünket, és segített a gondok közös orvoslásában. Gondold el, mi volt itt azelőtt: három igazgatás, nyolc osztály, magyar osztályok, ráadásként a kisegítő... A kisegítő iskolának ugyan még meghagytunk egy szárnyat az épületben, s a Zöldfa utcai gyerekekből az idén még fogadtunk három osztályt, de jövőre már számukra sem lesz hely. Nem szeretnék viszont jóslásokba bocsátkozni a jövőt illetően, hisz Rozsnyóra százötven katonacsalád érkezik rövidesen, s azok gyerekeinek is iskola kell. A lakótelepen biztosan rossz lesz a helyzet, viszont a berzétei iskola félig-meddig üresen tátong, s a Varga-domb is kiöregedett lakótelep, iskolájában egyre több férőhellyel. — A tantestület hogyan bírja a növekedést? — Bírni bírná, csak éppen az idegen nyelvekkel van probléma. A némettel még úgy-ahogy megvagyunk, mert szerencsére ketten vagyunk németesek, viszont az egész járás viszonylatában kritikus a helysük ezt a tantárgyat. Megmozgattunk mindent, s szerencsére találtunk egy kolléganőt itt, a szomszéd szlovák iskolában, ő tanítja a kicsiket, felső tagozaton pedig egy államvizsgázott orvos tanít. Hát így állunk. — A többi szakon kielégítő a helyzet? — Ebben a pillanatban igen. Ám néhány év múlva megkezdődik a nyugdíjba menetel, ami ugyan országos jelenség, de a Rozsnyói járás e téren szinte unikunr huszonkilenc tanító megy nyugdíjba öt éven belül. Hogy ezt hogyan oldják meg, nem tudom, ha nem találnak ki valamit, beáll a csőd. Mert Nyitra ugyan négy-öt éven belül megoldja a kérdést, de mi lesz addig? Innen már két év múlva elmegy az egyik tanítónő, három év múlva a másik, négy év múlva kettő esik ki. Vagy megengedi a minisztérium, hogy a nyugdíjasok tovább tanítsanak, vagy nem tudni, mi lesz... Először az alsó tagozat marad tanító nélkül, ahová kapunk ugyan egy pedagógust Pelsőcről, de, mint tudod, ők külön váltak a szlovák tagozattól, s nálunk hasonló a helyzet. Dernőn még kritikusabb. Szádalmáson ugyanúgy, hogy a kis falvakat ne is említsük. Tudomásom szerint Magyarország kész segíteni, talán a minisztériumban ezen is elgondolkodhatnának. Mert hiába lesznek gyerekeink, hiába a szülők bizalma; ha nem lesz, aki tanítson. — Ilyen kilátások árnyékában talán eretnekség megkérdezni, mik a terveitek, hogyan birkóznak meg a pedagógusok a szabadsággal? — A direktívák, biztos, hogy nem hiányoznak. Nehézségek voltak, például a történelem-oktatással, mert a tankönyvet nem használhatjuk. Vagy képzeld el, hogyan lehet idegen nyelvet tanítani tankönyv nélkül?... Most elsősorban a múlt hiányosságait igyekszünk bepótolni, például a felső tagozaton sokkal átfogóbban tanítjuk a magyar történelmet, nyolcadikban Csehszlovákia történelmét, a sajtót is követve. Ma már, háľistennek, nem számít tabunak a reszlovakizálás témaköre, a kitelepítés, s a magyar mondakör mellett például a vérszerződést taníthatjuk történelemből, hogy meglegyen a tantárgyak közötti kölcsönhatás. Az anyagiak, persze, bennünket is szorongatnak. Most már nem is igen tudunk költségvetésben gondolkodni. A fűtés, melegvíz maga elvitt 280 000 koronát az idén is, be kellene keríteni az iskolát, a festés szintén igencsak esedékes lenne. Egyedül annyit sikerült elérnünk, hogy a tornaterem világítását olcsóbbá tegyük — a halogén égőket neoncsövekre cseréltük. I

gen nagy gond a minisztérium tehetetlensége, szinte alig lehet rájuk támaszkodni. Hogy mást ne mondjak, szeretnénk beindítani a klasszikus gimnáziumot, amihez tanterv kellene. A magyarországit minden gond nélkül meg tudjuk szerezni, de nekünk szlovák kellene, az iskolaszék is támogat bennünket ebben a törekvésben. A minisztérium kevésbé. Vagy például Simon Rózsa kolléganő, akit beválasztottak a pedagógusszövetség szekciójába, kidolgozott egy tanterv-javaslatot, beküldtük a minisztériumba, erre visszaküldték, hogy véleményezzük. A mi munkánkat? Azért küldtük be, hogy ők véleményezzék! Közben a járásban olyan hangulat uralkodik, hogy a pedagógusszövetség nem csinál semmit. Igy aztán, amit lehet, magunk próbálunk, önerőből megoldani. Azt is „kitalpaltuk", hogy a korábbi egyhez képest ma már négy magyar óvodai osztály van a városban. Ugy tűnik, lassan megtörik a jég. Sajnos, a pénztelenség egyre nyomasztóbbra festi a jövőt, s a szülőknek meg kell barátkozniuk a nyolckoronás füzet és a drága tanszer gondolatával. KÖVESDI KÁROLY NEMCSAK A PÉNZHIÁNY... VÁLTOZÁSOK A SZLOVÁK TELEVÍZIÓBAN Miközben az Öböl-háború idején a CNN gyorsabb és hatékonyabb volt, mint a katonai hírszerzés, a Szlovák Televízió létkérdésekkel küszködött és küszködik. Tavalyi költségvetésének alig egy kilencedét kapta meg, emellett folyik az illetékességi háború a szövetségi és a nemzeti adók között. Ennek hatását sajnos rövid időn belül mindannyian megérezhetjük. Alakulóban van a Szlovák Televízió új szerkezeti felépítése — hogy ennek kidolgozása hogyan folyik, azt Ľubomír Sirota mérnök, a Szlovák Televízió igazgatóhelyettese mondja el. — Az új vezetésnek nem kellett különösebb analízist készítenie ahhoz, hogy rájöjjön: a televízió állománya nagyobb a szükségesnél. A létszámleépítés eredendően nem anyagi indíttatású, hiszen tavaly nem kényszerültünk rá arra, hogy pénzhiány miatt váljunk meg alkalmazottaink egy részétől. Tapasztalataink azt mutatják, hogy sokkal kevesebb emberrel is tudunk hatékonyan dolgozni. Fontosnak azt tartottuk,hogy egy beindult létszámcsökkentés egyrészt öntisztulási folyamatot eredményez, másrészt nem szükséges, hogy egy ilyen jellegű folyamat áldozatai kiváló szakemberek legyenek. Sőt, éppen őket szeretnénk megtartani. Az állomány 1989 végén 4051 fő volt, 1990-ben 307 dolgozó hagyta el az intézményt. Az új szervezeti felépítés értelmében a létszámot úgy csökkentjük, hogy június 30-ra az összlétszám 2976 személy legyen. A közhiedelemmel ellentétben, a változások inkább az adminisztratív és kiszolgáló apparátust érintették, nem pedig a művészeti, a gyártó vagy a sugárzó részlegeket. — Ennyit a számokról. De valójában milyen jellegű a változás? — Az eddigi struktúra vertikális felépítésű volt, néhány lépcsős vezetői apparátussal. A mostani felépítés inkább horizontális, kevesebb ember dönt a műsorokról, persze nagyobb felelősséggel. Működtetni fogjuk a pozsonyi, a besztercebányai, valamint a kassai stúdiót, miközben Pozsonyban egy önálló hírszerkesztői stáb alakul. Az egyes főszerkesztők ma már nagy jogkörrel, egyben nagyobb felelősséggel dolgoznak, és a műsorok összeállításában a kínálat és kereslet egyensúlya valósul meg az intendanciákon keresztül. Az F—1 és az SZ—1 adások intendánsainak feladata az egyes stúdiók munkájából megrendelni, kiválasztani azokat a műsorokat, amelyek végül is a képernyőre kerülnek. Az egész műsorkészítés folyamata így sokkal hatékonyabb és gyorsabb. — A parlament tavaly, év végén, azzal az indoklással hagyta jóvá az intézmény szükségleteinél jóval kisebb költségvetést, hogy a televízió kommersz műsorokkal, valamint a megemelt előfizetésekkel tartsa el magát. Valóban képes lesz-e a tévé eltartani önmagát? — Alapvető problémánk az, hogy a Szlovák Televízió nem jogi személy. Mindennemű reklámtevékenység, kommersz műsorok sugárzása, tárgyalások egyes műsorokról stb. a prágai központon keresztül zajlik. Hogy tudná a nemzeti adó megkeresni a pénzt, ha senki nem tárgyalhat velünk, senkivel nem köthetünk szerződést, nem kereshetünk üzleti partnereket? Ha például a külföldi reklámozó a csehszlovák piaccal tudatni akarja kínálatát, inkább a szövetségi adáshoz fordul, hiszen az az egész ország területét fedi s csak egyszer kell fizetni érte. — Ön tehát sokakkal egyetemben azt állítja, hogy nincs szükség szövetségi adásra? — Tévedés azt gondolni, hogy a Szlovák Televízió által benyújtott önállósulási javaslat a szövetségi adást kérdőjelezné meg. A szövetségi adás nem azonos egy szövetségi intézménnyel! A cseh és a szlovák stúdiók kapacitása megengedi, hogy egy fölösleges szövetségi intézmény nélkül két jogi személy állítsa össze azt az információs csatornát, amely az ország mindkét részéről sugározna hírműsorokat ugyanúgy, mint egyéb televíziós műfajokat. Három intézmény fenntartása ma luxus! — Itt akkor — ha jó! értem — jogi vákuum keletkezett. — Pontosan. Ha ez a probléma megoldódik, nagyon sok anyagi és strukturális kérdésre egyértelmű választ tudunk adni. — Bizonyára az ön számára is ismert tény, hogy lapunk olvasói elégedetlenek a magyar nyelvű adás műsoridejének csökkentésével. Eddig kielégítő választ sehonnan sem kaptunk. Mi a helyzet a nemzetiségi adásokkal? — A magyar nyelvű híradó — a Hírmagazin — műsorideje csak és kizárólag anyagi okok miatt csökkent. Szeretném, ha elhinné, hogy ez az állapot nem végleges, hiszen a szlovák műsorok szerkesztése, készítése szempontjából is rossz. Ön használta a fogalmat: nemzeti adó. Hát mi nem nemzeti adót akarunk létrehozni jogi személyként, hanem egy köztársasági műsort. Ebbe nemcsak a magyar nyelvű adás fér bele, hanem például a kassai stúdió által készítendő ruszin vagy ukrán nyelvű adás is. Nem titok, igenis léteznek elképzelések jó nemzetiségi adásokról. De azokról érdemben csak akkor tudunk tárgyalni, ha ez a szerencsétlen jogi és anyagi helyzet megoldódik. Ezt szolgálják azok a strukturális változások és egyben az önállósulás felé vezető javaslatok is, amelyeken dolgozunk. Mindez idő kérdése. LOVÁSZ ATTILA 1991. március 19. SOK BÁBA KÖZÖN ELVESZETT(?) A GYEREK A SIMONYI ALAPÍTVÁNY HÁNYATOTT SORSA Kilenc hónappal a Simonyi Alapítvány létrehozása után tényként kell elfogadni, hogy az alapítvány hivatalos bejegyzése még mindig nem történt meg. Nemcsak az ügyért lelkesedő beavatatlanok, de az Együttélés Politikai Mozgalom helyi berkeiben is egyre gyakrabban hallani olyan véleményeket, hogy a sok bába között elveszett a gyerek, miközben az alapítvány bejegyeztetési tortúrája sok jóhiszemű, de tapasztalatlan embert megtréfált. Mindez, sajnos, negatívan hatott a számla gyarapodására, hisz a nem legitim, bizonytalan sorsú bankszámlához sokan nem akartak vagy nem mertek anyagiakkal hozzájárulni. A kérdést tisztázandó, az ügy legilletékesebbjétől, Ibos László mérnöktől, az alapítvány ideiglenes ügyvezető igazgatójától kértem tájékoztatást: — Ön szerint mi az oka, hogy az alapítás évének hét hónapja sem volt elegendő a hivatalos bejegyzés megvalósításához? — Nagyon nehéz erre tömören válaszolni, ezért a teljesség igénye nélkül, a szubjektív véleményemet mondhatom el ez ügyben. Miután Habodász úr az elmúlt év májusában a Simonyi-szervezet közgyűlésén felvetette a gondolatot, melyet aztán a mozgalom egésze magáévá tett, és az első százast is letette az asztalra, nagy öröm és lelkesedés övezte a kezdeményezést. Bár hamarosan sikerült bankszámlát, pár hónappal később pedig devizaszámlát is nyitni, mégis többet beszéltünk róla, mint tettünk érte. Valahogy mindenki a másikra várt, mindenki istápolta a gondolatot, de tapasztalatok hiányában érdemben senki sem cselekedett. Jelentős változást reméltünk, amikor dr. Danis Tamás nyugalmazott tanár ós egykét hozzáértő jogász barátunk elkészítették az alapítvány pontos és részletes, az érvényben levő jogszabályok szerint kidolgozott statútumát. Ez új fejezetet nyitott a bejegyeztetés ügyintézésében. — Ha jól számolom, még ekkor is két és fél hónap állt rendelkezésükre abból az évből, mely még a régi strukturális berendezkedés, tehát a nemzeti bizottságok hivatali uralmával telt. Mi történt ebben az időszakban? — Bár senki sem bízott meg vele, a holtpontról való elmozdulás érdekében tettem egy fogadalmat, hogy no most már a végére járok, és bejegyeztetjük az alapítványt. Nagy hévvel vetettem magam az ügyintézésbe, olykor szabadságom rovására. Kiindulópontul a 103/1990-es törvény 389. paragrafusának első bekezdése „b" szakasza szolgált, mely egyértelműen a járási nemzeti bizottságok hatáskörébe sorolta az alapítványok bejegyzési kötelességét. Ekkor kezdtem el a végnélküli kilincselést, mely végül a fontoskodó hivatalnokok tapasztalatlanságának és csökönyösségének köszönhetően, eredménytelenül végződött. Sem a helyi gazdálkodási, sem a belügyi, sem a pénzügyi osztály nem érezte magát illetékesnek a döntéshozatalban, de még a kerületi céhregiszterben sem akadtunk partnerre. Miközben érveltünk, magyarázkodtunk, sokszor meddő vitát folytattunk, eljött az év vége. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a jogutódhoz, a járási hivatalhoz fordulva kiderült, a jogkörök átruházása során az említett rendelkezésről teljesen megfeledkeztek. Ennek ellenére két helyre, a járási és a pénzügyi hivatalhoz is eljuttattuk írásos kérvényünket, emellett a belügyminisztérium illetékeseit is kértük, vizsgálják felül az ügyet. Reméljük, hamarosan megoldódik a hivatalos bejegyzés körüli probléma és véget ér a bosszantó huzavona. — Nemrég megalakult az alapítvány kuratóriuma. Gondolom, ez — mint az alapítvány csúcsszerve — sokat tehet a hatékonyabb ügyintézés érdekében. — Természetesen mindannyian örülünk a kilenc tagú kuratórium létrejöttének, egyet azonban máris leszögezhetünk: a kuratórium is csak akkor léphet, ha az alapítvány hivatalos bejegyzése megtörtént. POLGÁRI LÁSZLÓ