Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-02 / 52. szám, szombat

i KULTURA íÚJSZÓM 1991. MÁRCIUS 2. A KEZDEMÉNYEZÉSEK TÁMOGATÁSA BESZÉLGETÉS AMBRUS FERENCCEL, A CSEMADOK ROZSNYÓI JÁRÁSI VÁLASZTMÁNYÁNAK TITKÁRÁVAL Nem egy kulturális szervezet tisztségviselőjének feladatával fog­lalatoskodott, amikor megzavartam. Ambrus Ferenc a járási választmány elnökével, Ulman Istvánnal együtt a Csemart majdani üzletének helyi­ségét tatarozták. A beszélgetésre is addig került sor, míg meg nem érke­zett a kályhás. - Van arra esély, hogy az új üzlet, amely szellemi termékeket, újságo­kat, folyóiratokat, könyveket, képző­művészeti alkotásokat és népművé­szeti tárgyakat árusít majd, nyeresé­ges lesz? - Bár még csak a kezdeteknél tartunk, s irodahelyiségünkben zsú­foltuk össze a lapokat, a városban már most is három helyen lehet kapni magyarországi és hazai ma­gyar lapokat. Másfél hónap múlva a Csucsomi utca 7. szám alatt nyílik , meg a magyar kultúra boltja. - Milyenek az eddigi tapaszta­latok? - Mi sem adjuk olcsón a lapokat, s elfogyhatna több is, a három hét alatt szerzett tapasztalat mégis az, hogy kialakulóban van a vevőkör. A falvakon van már több terjesztőnk. Mindez a Csemadok-alkalmazotta­kat terheli meg, ezért is igyekszünk az új üzlethelyiséget rendbetenni. - Változott-e a járásban a Cse­madok helyzete? - Kétségtelen, hogy állandó és folyamatos küzdelmet folytatunk a magyar kultúra lehetőségeinek megteremtéséért. Programjainkban olyan szándék is megfogalmazódott, hogy az itt született, vagy életükben itt megfordult neves személyiségek­nek emléktáblákat avatunk. Első­ként Petőfi Sándorra gondoltunk, aki útirajzaiban írt Rozsnyóról, és az itteni Fekete Sas vendégfogadóban szállt meg. Megkértünk egy restau­rátor-szobrászművészt, aki elkészí­tette a terveket, Gyűjtést hirdettünk, s három hónap alatt kb. 4 és fél ezer koronát adtak össze a Csemadok-ta­gok. Jó lenne, ha a század elejéhez hasonlóan, amikor Rozsnyón Kos­suth Lajos szobrára gyűjtöttek, most is közadakozásból tudnánk a Petőfi­emléktáblát felavatni. Létrehoztuk az emléktábla-bizottságot, amely a gyűjtést szervezi, de az adakozók a Csemadok járási választmányá­nak titkárságához is fordulhatnak. - Mintha ismét három-négy em­ber ügyeként indulnának útjukra a dolgok? Újra azok viszik előre ügyeinket, akik azelőtt is mertek, akaňak, tudtak? - Igaza van Havel elnöknek, hogy a dolgok sokkal súlyosabb állapot­ban vannak, mint hittük. A mi vidé­künkön is hasonló a helyzet. A tiszt­ségembe lépéskor jöttem rá, meny­nyire nehezen változnak a dolgok és még nehezebben az emberek. Nincs értelmiségünk, hiányoznak azok az emberek, akik dolgoznának, akikre feladatokat lehetne bízni. En­nek következtéberí itt a Csemadok járási választmányának titkársága volt mindennek a kohója. A lapcsi­nálástól a politikai mozgalmak szer­vezéséig az emléktáblával bezáró­lag. Ennek következtében mi na­gyon lemaradtunk. Ezen a vidéken egyes alapszervezetek nagyon összefonódtak a kommunista párt alapszervezeteivel, így azok hege­móniavesztésével a Csemadokot is próbálták volna magukkal rántani. - Most zajlottak le az évzáró taggyűlések. Mutatkozik-e a társa­dalmi változás a falvakon? - A vidéket nem érinti annyira, amennyire szeretnénk. Az embere­ket a létbizonytalanság, az áremelé­sek izgatják, nem a politika, a helyi közélet. , - Ez miként hat vissza a Csema­dok munkájára? - Önmagukkal vannak elfoglalva, nem érzik, nem tudatosítják, hogy ebben a világban, a romló gazdasá­gi helyzetben éppen a kisközössé­gek lehetnek azok, amelyek átsegít­hetik az embert a nehézségeken, átvezetik a bizonytalanból a bizto­sabba. Akikre most támaszkodha­tunk, azelőtt is szívügyüknek tekin­tették a magyarság kultúráját. Nem a központi választmány titkárságá­nak irodáiban, hanem a falvakban, a városokban alkották meg a Cse­madok igazi arculatát. Fentről csak a kommunista párt korlátait kény­szerítették ránk, persze falvanként akkor is más-más volt a helyzet. - Mennyire alakult már ki a járás­ban a Csemadok új struktúrája? - Egyelőre nem lehet mindezt lát­ni. Sok a bizonytalanság, sok a tisz­tázatlan dolog. A biztos az, hogy vannak járási bizottságok és alap­szervezetek. Kétségtelenül érezni, hogy például a néprajzi társaság működik. Jó dolgokat csinálnak, volt két három olyan rendezvényük, ame­lyek reménykeltóek. Ha véglegesen tisztázódnak az egyes társaságok és a Csemadok közötti viszonyok, akkor eredményes változást érhe­tünk meg. - Vegyük például az amatőr szín­játszók társaságát. Kétszáz meghí­vóra a közgyűlésen harmincan je­lentek meg. Mivel magyarázható ez? - Az emberek visszahúzódva él­nek, Valójában most sem foglalkoz­tatja az embereket, hogy országos viszonylatban mi történik a Csema­dokban. - Nem az játszik közre, hogy akik évtizedeken át helyi szinten a Cse­madokban közvetve politizáltak, a mozgalmaink létrejöttekor igazi politizálásba kezdhettek, s hagyták a kulturális munkát? - Ez a másik összetevője annak, hogy ilyen bizonytalanság uralkodik közöttünk. Mi sem találjuk a helyün­ket, keressük, h'ol, hogyan lehetne jobban dolgozni kultúránk gyarapítá­sán. Új feltételek között keressük az új formákat. Kétségtelen, hogy a for­radalomig csak a Csemadok léte­zett, s aki magyarságáért tenni akart, jött és dolgozott. Egy eszten­deje több mozgalom van, több a szakmai társulás is, így az embe­rek érdeklődése megoszlott. Viszont nekünk ebben részt kellett vennünk, mert ha félreállunk, s továbbra is valamifajta izolált kultúracsinálással foglalkozunk, csak'kárunk származ­hat belőle. Ezt helyi példákkal is tudom bizonyítani. Rozsnyón cse­madokosként politizáltam, s nem egyedül, aminek eredménye is lett. Pőleg a helyhatósági választásokon volt ez döntő. Az új politikai vezetés közelében vagyunk, ahol beleszó­lunk a dolgok alakulásába. Szavunk van a saját dolgaink alakításában. A képviselői helyekre s .a körzeti hivatalok élére sikerült magyar szak­embereket állítani. Ez természetes módon alakult így, hiszen kétévtize­des szorongattatás után újból meg kell találni helyünket a megváltozta­tott társadalomban. Hogy a kultúra visszaszorul? Sajnos, nem vagyunk olyan sokan, hogy mindent törés­mentesen folytassunk. Fontosabb­nak véltük a helyi keretek, a terep előkészítését, ahol hamarosan felvi­rágzik a kisebbségi kultúra is. - Tehát van kivezető út? - Ezt nálamnál okosabbak sem tudják. Kétségek között vergődöm, nem látok tisztán. Több mindennel is foglalkozunk, s reméljük eljönnek a nyugodtabb napok, amikor a nem­zeti kisebbségünk kultúrájáról is új módon gondolkodhatunk. DUSZA ISTVÁN AZ ÉLET FESTŐI LŐRINCZ ZSUZSA ÉS DÚDOR ISTVÁN TÁRLATA PRÁGÁBAN A két, egymástól teljesen független képzőművészeti kiállítás két különböző életpályát mutatott be, melyekben azon­ban közös vonások is fellelhetők. Mindkét művész a Prágai Képzőművészeti Akadé­mia növendéke volt, LőrinczZsuzsa grafi­kai szakon tanult 1979-1985 között, Du­dor István a kamarafestészet szakon 1973-1979 között. Müveik most szerepel­tek először tanulmányaik városában. Dú­dor István tárlata posztumusz kiállítás volt. Még valami: mindkét művész pályá­ját mély emberszeretet hatja át; s igazi barátság fűzte őket egymáshoz. Lőrincz Zsuzsa művészetében az az igazán megragadó számomra, hogy grafi­kai lapjai mentesek mindennemű pátosz­tól, emelkedett, fennkölt érzésektől. Olyan egyszerűen képzőművész, ahogy az éle­tét is éli. Teszi a dolgát az iskolában, a családban s a művészet területén. Nyi­tott, tiszta ember, akit megérint az apró öröm is; s nem marad nyomtalanul lelké­ben egyetlen megélt élmény sem. Főisko­lás volt, amikor elsó önálló kiállításának anyagát állítottam össze 1983-ban. Asz­talra kerültek a kladnói vasműben készí­tett rajzai is. Már akkor felfigyeltem arra, mennyi együttérzés sugárzik az éjszakai műszak munkásainak fáradt, elcsigázott, asztallapra könyöklő alakjairól, a sörüket ivók arcáról. Úgy alakult az élete, hogy kapcsolatba került a kétkezi munkát vég­ző emberrel. Képzőművészeti megfogal­mazásaiban sohasem felülnézetből ábrá­zol, nem külsőt láttat, még a meseilluszt­ráció esetében sem, hanem képi megfo­galmazását adja annak az igazságnak, melyet a témával kapcsolatban érez. Ez az első prágai bemutatkozás az első igazi megmérettetés volt számára. Hiszen kollégái, tanárai, a prágai közön­ség előtt kellett ezúttal helytállnia. Az öttermes kiállítás felölelte eddigi képző­művészeti tevékenységének nagy részét. Grafikai sorozatait: Balladák (1983), Csal­lóközi mesék (1985), Partok (1980-89), Cirkusz (1986-88), A város peremén (1988-90), Archaikus történetek (1990), Város (1990). A közel száz lapból álló anyag meggyőzhette a nézőt arról, hogy Lőrincz Zsuzsa a grafika műfaját nem epikus felfogásban műveli. Nála a vonal költői attitűdöt hordoz. Sorozatainak szín­világa nem véletlen. A gondolati ciklus alkotóeleme - a kompozíció, a motívum Lőrincz Zsuzsa: Este (vázlat, 1984) mellett - a szín is. Mint a Balladákban a vörös-zöld, a Csallóközi mesékben a narancs-barna, A város peremén-ben a kék-piros, a Partokban a fekete nyom­dafesték a fehér felületen, ahol helyen­ként kitakarva jelenti a színt. A Cseh Képzőművészek Szövetségé­nek D Galériájában megrendezett kiállítá­son Lőrincz Zsuzsa bemutatta szobrait is. Az égetett, mázatlan samotszobrok jól helyezkedtek el a reneszánsz szoborfül­kékben, az épület vörösmárvány körter­mében. Kár, hogy technikai okok miatt reliefjei nem kerültek kiállításra. Szabad­jon egy parafrázissal befejeznem e rövid eszmefuttatást: müvei fbldszagúak, ami­ként az élet minden formájában függvé­nye a földnek és egy transzcendentális erőnek. Utolsó állomására érkezett Prágában, a Magyar Kulturális Közpon/kiállító-helyi­ségében a Dúdor István életművéből ren­dezett kiállítás-sorozat, amelyet 1989 májusától Losoncon, Dunaszerdahelyen, Rimaszombatban, Budapesten és Rozs­nyón láthatott a közönség; mindenütt más más kollekciót. A több mint két évig tartó sorozat nem valósulhatott volna meg a művész bará­tainak, családjának, a magángyűjtőknek, az állami kulturális intézményeknek a se­gítsége, jóindulata nélkül. Ők kölcsönöz­ték a képeket a tárlatokra. A sorozat rendezője, e sorok írója, ezúton mond köszönetet a közreműködésért. A prágai kiállítás azért is volt fontos esemény, mert Dúdor István művei most kerültek szinkronba a korral, holott fest­ményei jóval korábban készültek. Müvei­nek üzenete a feszült, vérengzéssel, ele­mi csapásokkal sújtott világban memen­tóként szólnak az emberhez. A kiállításon bemutatott alkotások áttekintést nyújtot­tak az életpálya során megfogalmazott legfontosabb mondanivalóiról. A férfi és a nő örök összetartozásáról (Az idó hall­gatása, 1967), a festő küldetéséről nem­zetiségi létén belül (A festő, 1978; A festő apoteózisa, 1983), az emberi nem meg­maradásáértvívott küzdelemről, saját ke­gyetlen életéről (Gyötrelem. 1979; Szent festő, 1979; Az utolsó hegedűs, 1985, A menet, 1986; Utolsó vacsora, 1987; A hatalom őrei. 1987; Keresztrefeszitve l-ll-lll.) Dúdor István: A tiszta hangok hegedűse (tus, 1987) Noha nem tartozik szorosan a tárlat­hoz, hadd mondjam el, hogy Duray Miklós volt az egyik, aki az indulás legnehezebb időszakában Dúdor István mellé állt s a festő haláláig patrónusa volt. Hasonló­an František Jiroudek festőművész, akno­riban a Prágai Képzőművészeti Akadémia rektora. Érettségi bizonyítvány nélkül vet­te fel (akkortájt az ilyen felvételi mód teljesen kizárt volt), kezeskedett érte. Mű­termébe fogadta és megkülönböztetett figyelemmel kísérte tevékenységét. A há­nyatott sorsú festő élete legszebb éveit élte Prágában. Az akadémia befejezése után soha többet nem jutott el Prágába, pedig örökké oda készült. Beteg profesz­szora megjelent egykori növendéke kiállí­tásának megnyitóján. Megható találkozás volt. A harmadik személy, aki felismerte Dúdor István elhivatottságát, Szabó Antal bácsi, református lelkész volt. Egy alka­lommal Duray Miklós lakásán azt mondta az egyik alkotásról, ez a kép EBED JAHVE (Isten szenvedő szolgája). Nem kívánok itt és most bővebben belemé­lyedni e megállapítás magyarázatába, de ha a kedves olvasó veszi a fáradságot és utánanéz a Bibliában ennek a résznek s megnézi a Gömöri Múzeumban meg­rendezett ECCE HOMO állandó kiállítás anyagát, bizonyára felfedezi az írott szö­veg, valamint a Dúdor István élete s mű­vei közötti hasonlóságot, nemcsak annyi­ra, amennyire a Biblia szövege általáno­sítható minden emberre. FARKAS VERONIKA KÉT KARCOLAT HALÁLRA ÍTÉLT TEHENEK A nyolcéves Pistike a tavaszi szü­netet anyukájával a nagyszülőknél, falun töltötte. Szép hideg téli nap. Sétára indul­tak. A hó fehér lepelként borította a község határát. A falu szélén nagy szövetkezeti istállók, mellettük gő­zölgő trágyarakás. Anyuka magya­rázza a városi kisfiúnak, hogy az ott a bocik, a kisborjak háza. Az istálló mellett jókora szabad terület, köze­pén erős oszlopokon álló tető. Alatta néhány tehén. - Anyuka, ők nem fáznak? - Bizony fázhatnak... -Akkor miért nem mennek be a házba? Közben arra vetődik egy falubéli. Ő is megáll. - Furcsállják? -Hát igen... - Ezek a halálra Ítélt tehenek. így hívjuk őket. - Szegények... - Amúgy is levágásra szánták őket - magyarázza egy bennfentes tájékozottságával. / - Akkor miért nem vágják le? - Senkinek se kellenek. Úgy lát­szik, a városiak megúnták a tejet meg a marhahúst. - Mégiscsak kegyetlen állat­kínzás! - Nem szenvednek soká. A hideg meg az éhség hamarosan leveri a lábukról. - Ez meg kinek jó? - A szövetkezeteknek... - Furcsa, nem? - Látom nem érti. Pedig egyszerű. A drága tejből és húsból kevesebb fogy. A levágásra szánt állatok hete­kig feleslegesen fogasztják a drága takarmányt. A szövetkezet csak rá­fizet. - És így? - Az állatok elpusztulnak. A bizto­sító meg megfizeti. - Förtelmes! - Ne törje a fejét. Másutt is így csinálják. - Mégiscsak embertelenség! - Történt már több is az életünk­ben. No, Isten magukkal! Ujjával megpöccinti kucsmáját és tovább ballag. Zsitka László KESZ VADNYUGAT... Nem szoktam kitömött pénztárcá­val járni. Nincs is mivel megtölte­nem. Ezt persze nem panaszként mondom. Sőt, nagy előny, hogy nem hordok magamn4lpénzt. S nemcsak azért, mert nem költhetem el meg­gondolatlanul, hanem azért is, mert nem kell attól tartanom, hogy valaki a pénzemért belém szeret. Mi több, még attól sem kell félnem, hogy elveszik, netán leütnek érte. Ez ugyanis manapság már egyáltalán nem zárható ki. Előfordulásával a posta is szá­mol. Ezt nem is titkolja. Ellenkező­leg, a minap egy levélben tudatta ügyfeleivel, hogy ezután a pozsonyi levélhordók - a bűncselekmények elterjedése miatt - pénzt nem fog­nak kézbesíteni, nehogy rablótáma­dásnak legyenek kitéve. Vagyis csak levélben értesítik a pénz váro­mányosát, s az bármely postán fel­veheti a feltüntetett összeget. Ezután tehát a kézbesítőkre nem leselkedik veszély, illetve támadó. Esetleg csak arra. aki a postán vesz fel pénzt. Még sincs kifogásom az intézkedés ellen. Annál is inkább nincs, mert a betegeknek, a magate­hetetleneknek ezután is házhoz vi­szik a pénzt. Persze, nem is örülök, hiszen az intézkedésre azért volt szükség, mert, amit újabban főváro­sunkban tapasztalunk, az már kész vadnyugat. (fülöp )

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom