Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-12 / 36. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. FEBRUÁR 12. LAPSZÉLEN Kirándulás szűkebb Közép-Európánk történelmébe, főleg Mátyás Visegrádjára, a közelgő magyar—lengyel—cseh-szlovák „csúcs" apropóján fcl p HR tudom, kinek a fejében született IX IHIVI meg a gondolat, hogy a közelgő magyar—lengyel—cseh-szlovák legfelsőbb szin­tű találkozó színhelye Visegrád legyen, de az öt­let mindenképpen zseniális. Közös magyar—len­gyel—cseh történelmünk során ugyanis Visegrád mér volt egyszer magyar—lengyel—cseh fórum: 1335-ben a magyar I. Károly, a lengyel III. Kázmér és a cseh János király Visegrádon találkozott és döntött egy háromoldalú gazdasági egyezmény­ről. Bécs ellenében, a magyar, a lengyel és a cseh külkereskedelem védelmében. De „Magasvárból" (ki ne tudná: a szláv „Viseg­rád" magyarul „magas várat" jelent) később is néztek még néhányszor a régió urai három irány­ba: a magyar dél, a lengyel észak és a cseh nyugat irányába. Legutóbb talán Mátyás király, akinek terveiben Közép-Európa mint egységes birodalom szintén megképződött. (S milyen közel volt hozzá a nagy reneszánsz uralkodó, hogy terve valóra is váljon! Úgy halt meg, hogy hátra­hagyott birodalmahoz a történelmi Magyarorszá­gon kívül már a mai Ausztriának, Csehországnak es Lengyelországnak egy-egy része is hozzátar­tozott.) Az alábbiakban — a közelgő legújabb hármas találkozó kapcsán — főleg Mátyás Viseg­rádjáról s egy, Visegráddal kapcsolatos Mátyás­problémáról lesz szó. Mátyás a középkori „Magasvár" mellé kora Eu­rópájának egyik legnagyobb és legszebb rene­szánsz palotáját építtette föl. A pompázatos kas­tély buja vadászkertjei, halastavai közé, gyönyö­rű díszudvaraira vonult vissza a király, ha Buda forgalmasságából, zajosságából már elege volt; a vörös márvány és ércszökőkút játékában gyö­nyörködött, ha a gőgös Beatrixet néhány órára felejteni akarta (erről a szökőkútról jegyezték föl az egykorú történészek, hogy jeles napokon, fő­leg jeles vendégek tiszteletére vörös és fehér bor szökkent belőle magasba), s a palota 350 szobá­ja közül válogathatott, ha este nyugovóra tért. (A szobák száma pontos, nem hozzávetőleges, Oláh Miklós az 1500-as évek elején még saját szemével látta őket.) nemcsak pihenni és szórakozni járt L JIZ Mátyás Visegrádra, a visegrádi vár és palota sokszor volt országos események színhe­lye is. Igy például az 1480-as évek közepén Má­tyás lengyel követeket fogadott a palota tanács­termében. A nevezetes fogadást az utókor szá­mára is nevezetessé Galeotto Marzio tette, aki a találkozóról feljegyezte, hogy a lengyel király kö­vetei lengyelül tartották meg beszédeiket, mert nem akarták, hogy mindenki értse, amit királyuk üzen. Mátyás király pedig „abban a nagy soka­dalomban egyedül értett sclavon nyelven" (De egregle, sapienter, jocose dictis ac factis Mat­hiae regis, Viennae Austriae, 1723). Az olasz hu­manistának ezt a rendkívül értékes kultúrtörténeti közlését a fordítások szintjén már többen értel­mezték, de nem tudok róla, hogy valaki direkt­szövegben föltette volna a kérdést: tulajdonkép­pen milyen nyelven beszélt, értekezett Mátyás a lengyel követekkel? Galeotto Marzio latin „Sclavonicá"-ját ("scla­von" nyelvét) a mai nyelvhasználat szerint „szláv nyelvnek" fordíthatnánk, de szláv nyelv mint olyan nincsen, csak szláv nyelvek vannak. Akkor viszont melyik szláv nyelvet ismerte és beszélte Mátyás? Köztudott róla, hogy 1457-58-ban körülbelül egy esztendeig Prágában, Pogyebrád György udvará­ban élt, s ott jól megtanult csehül. Feltehetően ez a történelmi tény vezette félre Galeotto latin szöve­gének magyar fordítóját, Kardos Tibort, aki szerint Mátyás király a lengyel urak lengyel beszédeit cseh nyelvtudása alapján értette meg, merthogy úgy­mond : „Mátyás király annyi sok ember között egye­dül értett ott csehül". Csakhogy Galeotto ugyanab­ban a művében azt is leírja, hogy azon a bizonyos „sclavon" nyelven Mátyás milyen szláv nemzetek­kel tudott értekezni, s a felsorolt kilenc nép kőzött a csehek is ott szerepelnek. A humanista szerző tehát határozottan különbséget tett a „Sciavonica" és az egyéb szláv nyelvek (köztük a cseh) között, hamisnak bizonyul tehát Kardos feltételezése, mi­szerint Galeotto a „Sciavonica" kifejezés alatt „cseh nyelvet" érthetett. Kardosnál is vakmerőbb következtetésre ra­gadtatja magát Galeotto szlovák fordítója, Daniel Skoviera, aki a latin „Sclavonicá"-t gátlás nélkül „szlovák"-ra fordítja, így: „Ebben a gyülekezetben ugyanis egyedül Mátyás király bírta a szlovák nyelvet" (Literárny týždenník, 1990. május 18.). Skoviera feltételezese a következők miatt nem állja meg a helyét: A 18. és 19. században a Magyarországon használatos latin nyelvben a „Sciavus" je­lentése már valóban egyre inkább annyi, mint „szlovák", de a középkorban és Mátyás idejében a latin „sclavon" még — magyar és szlovák tör­ténészek (például Peter Ratkoš) egybehangzó véleménye szerint — a magyarországi horvát­szlavónok, szlovének és szlovákok egész közös­ségét jelenti. S ezen a tényen mit sem változtat, hogy az egykorú szlovák származású, de latinul író szerzők is „sclavus"-oknak nevezik magukat. Galeotto mai fordítójának természetesen a Má tyás kori Magyarország latin nyelvének egyete mes úzusát kell alapul vennie, s nem egy rész nyelvi (vagy esetleg egy jóval későbbi) szokást Ha tehát Daniel Škovieraa latin „sclavon"-t ennek ellenére is „szlovák"-nak fordítja, akkor egyrészt az anakronizmus, másrészt a találgatás durva hi­bájába esik. S a műfordítói etikával termé­szetesen egyik sem egyeztethető össze. De akkor végül is hogyan fordíthatnák le a mai (szlovák és magyar) műfordítói Galeotto „Sciavoni­ca" kifejezését helyesen, s vajon milyen szláv nyel­ven beszélt Mátyás a lengyel urakkal valójában? Nem kétséges, hogy amennyiben a latin „Scia­vonica" kifejezés mai szlovák és magyar megfe­lelője ( slovanský iazyk, illetve szláv nyelv) a szláv nyelvek összességet (tehát nemcsak az egykori Magyarország szláv nyelveit) jelenti, annyiban a kifejezés magyarítása, illetve szlovákra fordítása közben a leghelyesebb eljárás a „Sciavonica" vagy „sclavon" alakok változatlan átvétele vagy körülírása lenne. Csak így lehetne kizárni a fordí­tás gyakorlatából azt a történelmietlen találgatást, amelynek a hibájában Kardos Tibor marasztalha­tó el, s az egykori latin szövegnek azt a mai nemzeti/politikai aktualizálását, amely Daniel Skoviera fordítását jellemzi. Azt viszont, hogy Mátyás valójában milyen szláv nyelven beszelt Visegrádon, mi is csak ta­lálgathatjuk. S találgatásunknak természetesen nem több az értéke, mintha azt találgatnánk, hogy fog-e folyni a fehér és vörös bor most is a visegrádi palota szökőkútjából, a mai Magyaror­szág, Lengyelország és Cseh-Szlovákia államfő­inek a tiszteletére. (Közös mai nyomorunkat fi­gyelembe véve, persze, kötve hiszem.) Minden­esetre ha számba vesszük, hogy Mátyás a mai délszláv nyelvi területekről származó Szilágyiak révén feltehetően már gyermekkorában beszélte a délszláv nyelveket, a legvalószínűbbnek az tű­nik, hogy a visegrádi lengyel követekkel egy cseh-szlovén-horvát keveréknyelven értekezett. Škoviera Galeotto-fordítása egyébként Mátyás halálának 500. évfordulója alkalmából jelent meg, még tavaly, s akkor, a műfordítói etika vé­delmének szent hevületében egy részletes szö­vegelemző cikkben reagáltam a szlovák fordító munkájára. Dolgozatom a magyarországi Hitel cí­mű folyóiratban jelent meg, s szép olvasói visszhangja volt. Az egyik (nyomtatásban is megjelent) kommentár szerint azonban írásom­mal túllőttem a célon, mert — úgymond — nem az a fontos, hogy Mátyás és a lengyel követek milyen nyelven értekeztek, hanem az, hogy egyáltalán értekeztek, hogy találkoztak, hogy tanácskoztak és nem háborúztak. A kommentár­nak részben már akkor Is igazat adtam, de most, a közelgő új „visegrádi kongresszus" (a történelemkönyvek az 1335-ben megtartott első magyar—lengyel—cseh „csúcsot" emle­getik így) jegyében még inkább igazat kell ad­nom az olvasói véleménynek. Természetesen most sem az lesz Visegrádon a meghatározó, hogy Magyarország, Lengyelország és Cseh­Szlovákia első emberei milyen nyelven fognak egymáshoz szólni, hanem az, hogy találkoznak, hogy tanácskoznak, hogy barátkoznak. S rá­adásul a legjobb közép-európai hagyományok szellemében teszik mindezt. C • a barátkozást közvetítő nyelvet poli­sz EZ • tikusnak, tolmácsnak, fordítónak egyaránt mesteri szinten kell kezelnie. Hogy a barátkozásból barátság lehessen. (S ne félrehal­lások, félreértések és ingerült sajtóviták, sőt jegy­zékváltások. Mert népeink közős múltjában erre is volt már példa elég.) A KÖZELGŐ NÉPSZÁMLÁLÁS ELŐTT SEGÍTŐTÁRSUNK: A DEMOKRÁCIA Az elsó' világháború következtében, hetvenkét évvel ezelőtt megalakult Csehszlovákia, s ennek az országnak mi, magyarok kisebbségi lakói lettünk. Ez a kisebbségi sors rányomta bélyegét egész életünkre. Masaryk, az első köz­társasági elnök rendszere alatt voltam is­kolás: jól vissza tudok emlékezni még azokra az évekre. Só'tl Még most is őr­zöm azokat a kétnyelvű nyomtatványo­kat, amelyek az apám akkori bíróskodási idejéből maradtak vissza. Ha nem is lehet problémamentesnek nevezni az akkori kisebbségi életünket mégiscsak ezekben az években szívtuk magunkba, a demokráciát. Mindaddig, amíg Eduard Beneš 1933-ban nem került az államelnöki székbe. Ő már nem érte be a természetes asszimilálódás folyamatá­val, s mind jobban fokozta a nemzetiségek megkülönböztetését. Mivel a cseh ország­rész fejlett iparral rendelkezett, nálunk ma­gasabb volt az életszínvonal, mint a kör­nyező országokban. Azonban a demokrá­ciának — mi, szlovákiai magyarok — job­bára csak tétlen szemlélői lehettünk. A megpróbáltatások sorában a Horthy-rendszer következett, amelynek nyomorúságát az anyaország népének is meg kellett szenvednie. Ebből nekik 27, nekünk 7 év jutott. Legkeservesebb időszaka a néhány hónapig tartó Szála­si-rendszer volt, a háborús rémuralmá­val. Ezt követően újra csehszlovák köz­igazgatás alá kerültünk. Nem is sejtettük, mennyire bűnös emberekként fognak minket kezelni a Beneš-kormány uralma alatt A szlovákiai magyarság sohasem tartozott az ország rendbontói közé, sőt zokszó nélkül tűrtük a gyakran rajtunk csattant ütéseket is. Elmondhatjuk hát magunkról, hogy ebben az országban szívtuk magunkba a demokráciát, de ugyanitt kaptuk a ke­mény pofonokat is a magyar szóért. Itt éltük át a deportálást, a lakosságcserét, valamint a cseh országrészbe való kite­lepítés borzalmait. Reszlovakizálással kényszerítettek bennünket arra, hogy megtagadjuk önmagunkat; ellenkező esetben pedig a földönfutók szerepére kárhoztattak. De ez mind kevés volt, még az anyanyelvünket is el akarták ra­bolni. Ez a megfélemlítés, sajnos, mindmáig kihatással van a tájékozatlan emberre. Egyesek váltig hangoztatják: hogyan vall­hatnák magukat magyarnak, ha reszlova­kizáltak. Ez lehet szűklátókörűség, de lehet egyszerű ürügy is. Akár így van, akár úgy, mindenképpen sajnálatos tény. Kár az ilyen megtévesztett emberekért, mert gyengítik egységünket. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel szocializmust hirdetett — amiből csak .úgynevezett" szocializmus lett Eközben azt mindig tudták — és egyesek ma is tud­ják —, hogy egy kisebbséget az iskolái fel­számolásával lehet a leghatásosabban asszimilálni. A hatalmon levők mindent megtettek e cél érdekében, valamint a ma­gyar nyelvnek a közéletből való kiszorítá­sára is. Bebizonyosodott, hogy ettől a nem­zetiségi politikától nem sok jót kaptunk. 1989-ben jó irányú rend­szerváltozásba léptünk, ám hogy mit hoz az új változás kisebbségi sorsunknak, az még a jövő titka. A nemzetek és a nem­zetiségek felettébb érzékenyek a nyel­vükre és kultúrájukra. Szinte egész Eu­rópában felébredt a nemzeti öntudat, de főleg Európának azon részein, ahol a kommunista diktatúra évtizedeken át ezt visszafojtotta. Manapság sokat beszélnek az euró­pai házról. Nekünk, azaz a szlovákiai magyarságnak előbb azonban a saját házunkat kell felépíteni, amihez három alapvetően fontos dolog szükségeltetik. A legfontosabb az anyanyelvi iskolahá­lózat. Sok szülő talán nem is sejti, mennyire az ő kezében van a szlovákiai magyarság fennmaradásának esélye. Az anyanyelve mellett mindenki tehetsége szerint tanuljon nyelveket, ám sohase az anyanyelv rovására. Az anyanyelv ala­pos ismerete nélkül a szlovák nyelv elsa­játítása is nehezebb. A jó tanulók az anyanyelvi iskolákból is tovább jutnak. Erre a községünkből kikerült számtalan diplomás ember a legszebb példa. A második .tényezőn" már szerencsé­sen túl vagyunk. Mind a parlamenti, mind a helyhatósági választásokon elért eredményeinkkel elégedettek lehetünk, s tévedtek azok, akik a szlovákiai ma­gyarságot előre leírták. 1991 márciusában pedig népszám­lálás lesz. S ez a harmadik próbatétel. A lakosság nemzetiségi összetételének kimutatása a küszöbönálló népszámlá­lás fontos feladata, mert az eddigi adato­kat nem tekinthetjük igazán mérvadó­nak. A diktatórikus rendszer itt is ciniku­san befolyásolta a nemzetiségi hovatar­tozás szabad megválasztását. A tájéko­zatlanság pedig főleg abból adódik, hogy egyesek úgy hiszik: az anyanyelv jelenti a nemzetiséget, a nemzetiség pe­dig az állampolgárságot. Az első való­ban szabad népszámlálás előtt minden magyar anyanyelvű személynek tudnia illik, hogy ez nem igy van. Újabb próbatétel előtt áll hát a szlová­kiai magyar kisebbség. Rajtunk múlik: becsülettel helytállunk-e, milyen lesz a számszerűleg is kimutatott önarcké­pünk. KROKHELY JÁNOS, Péder A MINISZTER MEGHALLGATÁSA Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének legutóbbi tanácsko­zásán döntöttek Csehszlovákia tel­jes jogú tagságáról. A Jirí Dienstbier külügyminiszter vezette csehszlo­vák küldöttséggel több újságíró is Strasbourgba utazott, közöttük Sta­nislav Čech, a Zemédélské noviny szerkesztője. A lap minap megjelent számában, a tudósításán kívül egy további írásban személyes megfi­gyeléseiről is számot ad. Idézzük a cikk egy részét: „Fél tizenegy van, a terem megte­lik. Tíz perccel később a képviselők elé lép Ji„í Dienstbier külügyminisz­ter. Mindenki figyelmesen hallgatja beszédét. Taps és a hagyományos dobolás az asztalokon. Elérkezett a képviselők számára az igazi pillanat — kezdetét veszi a miniszter meg­hallgatása... Előzőleg az előadók kemény szavakkal illették a nacionalizmus hazánkban tapasztalható megnyil­vánulásait. R. Forni képviselő azt a módot bírálta, ahogy a nemzeti ki­sebbségeket kezeljük, s a szlová­kiai „nyelvtörvényre" gondolt. Eh­man asszony hasonló bírálatban ré­szesítette a törvényalkotói munkát. „Valaki megmondhatná nekem, mi­ként ellenőrizhető a bíróságok vagy az emberi jogok érvényesülése, ha nincs szövetségi igazságügy-mi­nisztérum." Röpködnek a kérdések, s felelni kell mindegyikre... Fél óra múlva kezdődött a vita. Meglepetésemre Bratinka József magyar képviselő is megértést ta­núsított irányunkban. Megkönnyeb­bültünk, megszűnt a lámpaláz... A végső szavazás bizalmi szava­zás volt Nem a csehek, morvák, szi­léziaiak és szlovákok számára. Az európai képviselők európaiaknak szavaztak bizalmat Vége annak az időnek, amikor ezen a földrészen az emberek németekre, angolokra és franciákra voltak oszthatók. Ma büsz­kék vagyunk arra, hogy európaiak le­hetünk. Azokat pedig, akik ezt nem akarják megérteni, sajnálom..." ÖNMAGUNKRÓL • SZÁMOKBAN A legutóbbi, tehát az 1980-as nép­számláláskor Csehszlovákiában összesen 579 617 fő, ebből a Szlovák Köztársaságban 559 490 személy, azaz a szlovákiai népesség 11,2 szá­zaléka vallotta magát magyar nemze­tiségűnek. Még ma, több mint tíz esz­tendővel később is kívánatos emlé­kezetünkbe vésni, hogy az 1980. no­vember 1-jei állapot szerint Szlovákia 508 városában és községében a ma­gyar nemzetiségű lakosság részará­nya vagy meghaladta a 10 százalé­kot, vagy több mint 100 személy val­lotta magát magyar nemzetiségűnek. Az így csoportosíthatók száma 552 792 fő, ami a szlovákiai magyarság 98,8 százaléka. Az említett városokból és közsé­gekből 497 található a magyarlakta vidéken, ahol a népszámlálás ide­jén 550 657 magyar nemzetiségű személy élt, a szlovákiai magyarság 98,4 százaléka. Az e területen kívül eső 11 helységben további 2 135 magyar lakott, de ezek számaránya valamennyi városban és községben 10% alatt maradt. Egyébként a ma­gyar nemzetiségű lakosok részará­nya 486 helységben lépte túl a 10%-ot, 464 községben és város­ban pedig meghaladta a 20%-ot is. Azoknak a településeknek a száma, amelyekben a magyarság a helyi la­kosságnak több mint a felét alkotta, pontosan 399 volt. Ebből 321-ben elérte a 70 százalékot, 164 község­ben pedig még a 90 százalékot is túllépte. 1980-ban csak egyet­lenegy község volt az országban, amelynek minden lakosa magyar nemzetiségű, s ez Jéne a Rima­szombati járásban. Tíz évvel koráb­ban: 1970. december 1-jén viszont még négy község volt Szlovákiá­ban, amelyet teljes egészében ma­gyarok laktak: Bögellő a Dunaszer­dahelyi, Dobfenék és Jéne a Rima­szombati, valamint Iske a Tőketere­besi járásban. Í^^JI I NYELVEN ^m^^^^^B ííiä^^l^BB ^IÍ^^bí^b^^H^^^ MÁTYÁS KIRÁLY A LENGYEL KÖVETEKKEL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom