Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-12 / 36. szám, kedd

1991. FEBRUÁR 12. ÚJ szól MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTAK „SZOCIÁLISAN" VAGY „SZOCIALISTÁN"? Az állami költségvetés ugyan számol a szociális kiadások növelésével, ugyanakkor azonban valamennyien érezzük az árak gyakori mozgása miatti kellemetlenségeket, sokunknak pedig szembe kell néznünk a munkahely-változtatásból adódó problémákkal is. Szociális az ilyen politika vagy nem? E fogalmat mindmáig inkább hagyományosan értelmezzük. Valakinek, leginkább az államnak gondoskodnia kell arról, hogy az árak ne változzanak túlságosan, hogy saját akaratával ellentétben senkinek se kelljen munkahelyet változtatnia, vagyis tömören: „őrizzük meg a szociális biztonságot". A szociális biztonság azonban így nemigen jellemezhető, (gy .főleg a szociális kényelem, illetve a szociális felelőtlenség rendszeréről beszélhetünk. A változatlan árak és a munkához való jogok szavatolása még nem jelenti azt, hogy az utcán nem találkozunk majd koldusokkal és éhező gyerekekkel. A fejlett piacgazdaság klasszikus példája a volt NSZK, amelyet gyakran illetünk a „szociális" jelzővel, és megállapítjuk, hogy ott a „szociális" jelzőn valami teljesen mást értenek. A „szociális" azt jelenti, hogy gondoskodnak azokról, akiknek valóban szükségük van a segítségre: az idős emberekről, a betegekről, a munkanélküliekről és a rokkantakról. Ugyanakkor azonban ez nem jelenti az árak változatlanságának szavatolását (az árak ugyan viszonylag állandóak, de nem azért, mert az állam így akarja, hanem azért, mert a piac stabil). Azt sem jelenti mindez, hogy mindenki biztos lehet abban, egy, öt, tíz vagy akár tizenöt esztendő múlva is ugyanazon a munkahelyen dolgozik majd, miközben fizetése fokozatosan emelkedik. Ez nem a „szociális" gazdaság jellemzője hanem a „szocialistáé"... Az ugyanis, aki a gazdasági reformra vonatkozó kormányprogramot azzal vádolja, hogy nem eléggé „szociális", az alaposan melléfog: esetleg azzal vádolhatná, hogy nem eléggé „szocialista", és valóban nem az. Az ilyen bírálattal azonban ma senki sem arat dicsőséget, ezért „szociálisát" mond, miközben valójában a „szocialistára" gondol. E „balról kritizálók" közül ugyanis kevesen tudatosítják, hogy a szocialista gazdaság bizonyos idő után elveszítí képességét a szociális gazdaságként való működéshez — ha egyáltalán volt ilyen képessége. JIŔÍ JONÁŠ Lidové noviny 1991/26. szám ENERGIKUS, AKÁR A BULLDOG A Csehszlovák Tudományos Akadémia Prognosztikai Intézetében tavalyelőtt novemberben félig komolyan, félig viccesen elhangzott a kérdés: „Csehszlovák Prognosztikai Pártként léptünk a kormányba? Komárek magával vitte Dlouhýt és Klaus t..." Válasz: „Ez a hármas nem vallja ugyanazt a véleményt, és a »prognosztikusok pártjáról" szó sem lehet. Klaus például — eltérően Komárektől — közelebb áll a monetarizmushoz, hisz a pénz sokoldalú funkciójában, gazdaságirányító szerepében." Az idő Václav Klausnak, a Csehszlovák Állami Bank, később pedig a CSTA Prognosztikai Intézete egykori alkalmazottjának kedvezett. Pénzügyminiszter lett, a szó jó és rossz értelmében egyaránt ismertté vált. Nyolcvankilencben lépett tisztségbe, és a kormányhoz közel álló körökből kiszivárgott hírek szerint akkor szinte történelmi kijelentést tett: „Ebben a minisztériumban a politika és az egyház számára nincs hely." Helyettesének nevezte ki Koíárnikot, aki már a régi rendszerben is eléggé magas posztot töltött be, de Klausnak csak egy volt a fontos: helyettese ért a pénzügyhöz. Amerikai pénzügyi szakértők pedig így vélekednek pénzügyminiszterünkről: „Klaus? Nagyon intelligens, nagyon dolgos, nagyon arrogáns." Lehetnek olyan vélemények, hogy a büszke Klaus miatt emelkednek az árak és csökken az életszínvonal. Az igazat megvallva azonban a miniszternek nincs nagy mozgástere, és bírálói elkövetik a hibát, miszerint a csehszlovák létet a nemzetközi helyzetre és a környező világra való tekintet nélkül ítélik meg. Václav Klaus elfogadja a Nemzetközi Valuta Alap befolyását, és eleget tesz a csehszlovák gazdasággal kapcsolatos elvárásainak. Azt pedig már közvéleményünk nagy része nem tudja, a Nemzetközi Valuta Alap értékelése jelenti a mércét további nyugati pénzügyi szakértők számára, és ez határozza meg a jelentősebb cégek velünk szembeni magatartását is, egyszerűen úgy támadják a minisztert, mintha ő maga testesítené meg az árhivatalt is, s aminek csak lehet, emelné az árát... Klausnak nincs semmi köze az árak pontos megállapításához. Elsősorban azért harcolt, hogy az árak logikusak legyenek és művi támogatás nélkül szülessenek. A pénzügyminiszter „ül a pénzen", és mindent elkövet azért, hogy az inflációs spirál ne induljon be. Olyan reformot próbál érvényesíteni, amely számos hazai és külföldi szakértő szerint az egyedüli lehetséges megoldás, jóllehet vannak gyenge láncszemei (a szükséges törvények hiánya, a vagyonjegyes privatizáció tisztázatlansága). Nem tudható teljes bizonyossággal, hogy sikerrel zárul-e a reform. Klaus azonban energikusan halad a piacgazdaság megteremtésének célja felé, és keményfejűen, akár a bulldog. ZDENÉK ČECH Signál 1991/5. PESTI NAPLÓ AZ ELNÖK ÖRÖKSÉGE Amikor az elmúlt év tavaszán a nem sokkal korábban megválasztott csehszlovák köztársasági elnök, Václav Havel fiatal kisebbségi magyar politikusokat fogadott — a Független Magyar Kezdeményezés és a Magyar Diákszövetség küldöttségét —, az esemény jelentőségét kihangsúlyozandó, valamelyik csehszlovákiai magyar lap úgy kommentálta azt— amit a magyarországi sajtó is átvett—, hogy csehszlovák köztársasági elnöknél ötven év óta először jártak a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség képviselői. A kommentár nyilvánvalóan a sarlós fiataloknak Masaryk elnöknél tett látogatására célzott. Idáig rendben is volna a dolog. Csak éppen azt felejtette el az újságíró, hogy 1937 tavaszán is fogadott csehszlovák köztársasági elnök csehszlovákiai magyarokat; ezúttal Benešnél jártak csehszlovákiai magyar írók: Győry Dezső, Peéry Rezső és Vozári Dezső. Ehhez csak annyit, hogy az elmúlt hét évtized folyamán nem történt meg túl gyakran, hogy a csehszlovákiai magyarok küldöttsége eljutott volna a köztársasági elnökhöz. Mindössze — a Havellal való első találkozást ís beleszámítva — háromszor. Ami nem olyan sok, hogy ne lehetne valamennyit hiánytalanul számon tartani. Más kérdés, hogy a valóban történelmi jelentőségű harmadik találkozó óta eltelt nyolc-tíz hónap alatt Havel egymaga többször tárgyalt a csehszlovákiai magyarság képviselőivel, mint az elmúlt hetvenegynéhány év alatt az összes többi csehszlovák köztársasági elnök együttvéve. Mintha felismerte volna, a csehszlovákiai magyarság ügyében helyettük is neki kell jónéhány mulasztást pótolnia, jónéhány dolgot jóvátennie. S bizony, van mit, gondolom most szomorú szívvel, nehéz örökség maradt rá e tekintetben is. Csak ideje legyen hozzá elegendő. A HRADŽIN EGYIK ABLAKA Peéry Rezső idézi Cs.Szabót a „Kárpát kebelében"-ből: „A Hradžin egyik ablaka Isten országára néz." Mit tehetnénk ehhez hozzá az elmúlt negyven év után, amikor a Hradžinnak olyan lakói voltak, mint Gottwald, Zápotocký, Novotný, Svoboda — mert ebbe a sorba ő is beletartozik, még ha hatvannyolcban rokonszenves vonásait is megismerhettük — és Husák? A Hradžin ablakait immár több mint egy esztendeje Havel elnök nyitogatja. Reménykedjünk, hogy az egyiket újból Isten országára nyitja rá. KIS (CSEHSZLOVÁKIAI) MAGYAR SAJTÓTÖRTÉNET A husáki önkényuralom két évtizede után az 1989-es esztendő utolsó óráiban végre új magyar lap jelentetett meg Csehszlovákiában. A lapalapítás, no meg a november 17ével kezdődő forradalmi események hevében a szerkesztők független napilapként aposztrofálták a(z akkor még) hetenként kétszer megjelenő Napot, melynek, igaz, valóban azzá kellett volna, válnia, legalábbis egy idő után. Élcelődtem már azon, hogy ha mással nem is, legalább azzal sikerült beírniuk magukat a Nap szerkesztőinek — mellesleg barátaim — az egyetemes sajtótörténetbe, hogy föltalálták a hetente kétszer megjelenő napilapot. E leleményt egészen a mai napig egyedülállónak hittem, amikor is napirenden levő könyvtárbéli szöszmötölésem közben valami olyasmire bukkantam, ami, ha lehet, még ezen is túltesz. A bizony jónéhány furcsaságban bővelkedő csehszlovákiai magyar sajtótörténet ugyanis — mintegy az emlegetett közvetlen előzményeként, hagyományaként — egy újabb világra szóló „találmánnyal" lepett meg. Peéry Rezső első, tizenhat éves korában megjelent írását keresve, az általa később meleg hangon és Muki bácsiként emlegetett pozsonyi polgár, dr. Arkauer István lapját, a Hírnök 1926os évfolyamát készültem „átnyálazni" éppen, amikor hirtelen valami nagy-nagy furcsaságon akadt meg a szemem. Politikai hetilap — ez állt az újság címe alatt, majd kissé odébb pedig ez: Megjelenik hétfő kivételével naponta. Igy. Igaz, az 1926. évi 3. számtól kezdve már helyesen, politikai napilapnak tünteti fel a Hírnököt a fejléc. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy a hetenként kétszer megjelenő napilap mellett, naponként megjelenő hetilappal is a csehszlovákiai sajtótörténet „büszkélkedhet" a világon egyedül! A SZABADSÁG SÚLYA Fáradt vagyok, fáradtak vagyunk. Mikola Anikó verssorai jutnak eszembe húsz évvel ezelőttről, tizenvalahány s huszonegynéhány éves korunkból: „Mi már csak fáradtak / s egyre fáradtabbak leszünk." Micsoda (nemzedéki) indulás?! Egy raj, melynek fiatalos lendület helyett letargia, messze sugárzó hit helyett mindent átható szkepszis társult első lépteihez. Pontosabban: talán ha nem is a legelsőkhöz, de az elsőkhöz mindenképpen. Egy nemzedék, melynek kétszer kellett megtanulnia járni. A hatvanas évek utolsó órái, hatvanhét, hatvannyolc, hatvankilenc... Aztán a hetvenes évek. A mind jobban elsötétülő hetvenes évek. Majd a . nyolcvanasok. Nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom és a többi tengermélyre süllyedése. S a fáradtság. A legnagyobb, a legterhesebb fáradtság: a lélek fáradtsága A lélek fáradtsága. A lélek kiüresedése, a hit lassú semmivé foszlása. Aztán a konok akarat, a csakazértis, az összeszorított fogakkal is... S végül: 1989. november 17-e! Kelj fel és járj! — Járj — tudsz-e még? Léptedet nem kell igazítanod senkihez, semmihez; cifrázd, járd. De nem könnyű, így sem könnyű a lépés. Elbotolsz, feltápászkodsz, aztán újra elbotolva vonszolod magad. Lábadat mázsás súlyként húzza a szabadság. AZ EGYSÉG UTÁN Hirtelen szakadt ránk a szabadság. A szabadság ezernyi lehetősége és a szabadság ember-szép felelőssége egyaránt. Eddig egyek voltunk — az árnyékban. A fény megosztott bennünket. Egységünk a hatalommal szembenállók (a hatalomból kiszorultak?) egysége volt. Azt hittük egymásról: mi mindannyian ugyanazt gondoljuk, valljuk a világról. S most? Rájöttünk, kinek-kinek még a legapróbb dolgokról is más a véleménye. Hogy: másak vagyunk. S mások, mint akinek hittük egymást és magunkat. Már az időjárásról sem ugyanazt gondoljuk. Egységünk csupán az önvédelemre kényszerítettek, sarokba szorítottak feltétlen reflexe volt. Jó barátaim — egymással is jó barátok — csaholnak egymásra: eddig csak veszíteni nem akartak. Most nyerni akarnak. Micsoda különbség! Eddig a hatalomból való kivetettségük terelte őket közös akolba, most — ahány, annyifelé — tágas térségekre rohan legelni, élni (önmegvalósítani) mind. Az élet útjai sokfelé ágaznak. Tulajdonképpen értem is őket. Eddig egyek voltak. Most önmaguk akarnak lenni. Akár olyan áron is, hogy ezzel éppen önmagukat veszít(het)ik el. Mert nem látják: csak együtt lehetnek önmaguk. KINCSES ELŐD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIUSA - 9. A március 19-i marosvásárhelyi eseményekró'l csak néhány mondatban számolt be a román sajtó és televízió, de a 20-i pogrom után már úgy tettek, mintha 19-én (ni sem történt volna, Kivétel a marosvásárhelyi Covintul Liber; ez olyan cikket közölt, mely szerint a Régen környékéről beszállított román parasztoknak semmi közük sincs Sütó' Andrásék megtámadásához, mert ó'k jóval azelőtt hazamentek már mielőtt .az ismeretlen személyeket' valaki is bántalmazta volna Ez a szerecsanmosdatás még Júdea loan mérnök-ezredest ís kellemetlen helyzetbe hozta, tudniillik ha a tettesek nem a .hodákiak" (az idézőjelet azért tettem, mert az agresszorokat legalább 10 faluból szállították be, tehát a .hodáki" egy gyűjtőfogalom), akkor büntetőjogilag másnak kell viselnie a felelősséget (történetesen például Júdea ezredesnek vagy Scrieciu tábornoknak). Ilyen körülmények között született meg a válaszadás jogát semmibevevő román sajtó által visszautasított, de a marosvásárhelyi Népújságban leközölt Judea-válaszcjkk: .AZ IGAZSÁG NEVÉBEN (...) Csodálatos hőseink, akik 1989. december 21—22-én életüket áldozták az igazi szabadságért, demokráciáért és testvériségért, hevesen tiltakoznának, és elítélnék e vandál, a destabilizálást célzó tetteket, azt, hogy a szent helyen, ahol elestek, ilyen gyűlöletes dolgok történtek. (...) (...) Sajnálom, hogy a Covintul Liber napilap 63. (71). számában, 1990. március 27-én közzétett cikk címe: In sufletul hodacenilor salasluiesc intelegerea, toleranta, respectul reciproc (A hodákiak lelkében szállást talál a megértés, a türelem, a kölcsönös tisztelet) teljesen ellentétben áll az 1990. III. 19-én este elkövetett szégyenteljes tettekkel, melyeknek szemtanúja voltam. Közvetlenül az RMDSZ székházának feldúlása után jelen voltam az utolsó túszok eltávolításánál is, több mint hatórás drámai feszültséget és iszonyatot követően. Vajon az urak elfelejtették az okozott szerencsétlenséget? Azt, hogy tüzet gyújtottak az épületben, halállal fenyegették a padlásra menekülteket? Az uraságok megfeledkeztek az én kéréseimről és Moldovan alezredes kéréseiről, aki mintegy 20—25 rehdó'rrel volt a helyszínen? Már nem emlékeznek arra, hogy kétszer is átszakították a védőkordont, és megtagadták azt a felszólítást, hogy hagyják el az épületet, ne folytassák annak ostromát? Elfeledték volna, ahogy gyűlölettel telített embereik már rájuk sem hallgattak? Az igazság nevében nyomatékosan kérem, hogy az említett cikk aláírói sürgősen közöljék a sajtóban vagy a helyi sajtóbizottsággal, hogy a Nemzeti Egység Ideiglenes Municípiumi Tanácsának tagjai (vezetői, sz.m.) közül kivel vették fel a kapcsolatot, illetve kivel tárgyaltak, és azok milyen álláspontra helyezkedtek a tényállás magyarázatában. Ami személyesen engem illet senkivel sem beszéltem, egyetlen görgényhodáki hivatalos vagy fizikai személy sem hívott fel telefonon, hogy ismertessem a tényállást, és úgy vélem, azáltal, hogy a nevemet a sajtóban erőszakos, vandál, destabilizáló akciókkal összefüggésben említették — melyeknek mindig az ellenzője voltam ós leszek —, súlyos támadás érte a Nemzeti Egység Ideiglenes Municípiumi Tanácsának összes tagját. Akcióim során sohasem folyamodtam nacionalista megkülönböztetésekhez, és nem is fogok ilyesmihez folyamodni, azonos tisztelettel foglalkoztam a magyarokkal, a cigányokkal és a románokkal, s tiszta lelkiismerettel vallom, hogy azok közül, akiket hűségesen szolgáltam, egynek sem volt oka arra. hogy a kötél általi halálomat eló'készítse. E fékevesztett gondolatok rosszakaró és bosszúvágyó emberek agyában születtek meg, akikkel szemben közös frontot kell kialakítanunk, és újból be kell bizonyítanunk, hogy az erdélyiek jók, becsületesek, tiszták, úriemberek, és amíg Erdély létezni fog, románok, magyarok, cigányok, németek és más nemzetiségűek békében és testvériségben fognak ebben az országrészben élni. Meggyőződésem, hogy összefogással és tisztességes munkával, úgy, amint ezt az erdélyiek szeretik, rövid időn belül újjáépítjük mindazt, ami tönkrement, anyagi és szellemi vonatkozásban egyaránt. Folyó év március 20-án a román hadsereg egy különrepülőgépével elkísértem Sütő András urat a Bukaresti Katonakórházba. Mindketten sajnálkozásunkat fejeztük ki az 1990. márc. 19-én este történtek miatt, anélkül, hogy gyanítottuk volna, milyen katasztrofális kihatással lesz a következő szomorú emlékű nap a román—magyar testvériségre. Ugyanaznap fogadott Ion Iliescu úr, a Nemzeti Egység Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke, akinek kifejtettem: nagyon bánt, és elégedetlenséggel tölt el az, ami március 15. és 19. között Marosvásárhelyen végbement. JÚDEA IOAN mérnök ezredes" A .hivatalos' Románia és propagandagépezete a tényekkel mit sem törődve a márciusi eseményeket igyekezett a szomszéd számlájára írni. Előrángatta a jól ismert magyar „beavatkozásról" szóló vádaskodásokat. Az állítólagos .magyar turisták" szerepét — amit azóta is állandóan emleget a szélsőséges román sajtó— már március 16-án megcáfolta a marosvásárhelyi rádió magyar adásában román nyelven Irsic Gavril ezredes, Szatmár megye rendőrfőnöke. A Romániai Magyar Szó 1990. április 11-i száma közli a teljes interjút, amelyből egy kérdést és egy választ idézek: Riporter: Ezredes úr! Még egyetlen kérdés. Vannak információi arról, hogy magyarországi turisták nagy csoportban érkeztek volna és közbotrányos jeleneteket provokáltak Szatmárnémeti központjában, beleértve ebbe zászlóbontást, koszorúzást meg egyéb tüntetó', a román nép számára ellenséges, sértő megnyilvánulásokat? Irsic Gavril: Nem, nincsenek. Ami az állítólagos magyar turisták jelenlétének tényét illeti, csupán annyi igazság van az állítás mögött, hogy a nemzetiségi és gazdasági elnyomás eló'l Magyarországra áttelepült magyarok kihasználták a március 15-i ünnepnapot, és a két hétvégi munkaszüneti nappal összekötve, hazautaztak rokonlátogatásra. Ezek az emberek 18-án, vasárnap mindnyájan hazatértek, hétfő, 19-e munkanap volt, a halálos áldozatokkal járó pogrom pedig március 20-án, kedden zajlott le! A mai napig Júdea és Irsic ezredesek őszinte vallomásai román nyelven (román adásban) nem lettek nyilvánosságra hozva! (Csütörtökön folytatjuk.)