Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-07 / 32. szám, csütörtök

7 KÖZÉP-EURÓPAI MÉRLEG ÚJ SZÓ, 1991. FEBRUÁR 7. A 7 utazó, beszélgető betűvető, aki fél évszázados újságírása során följegyzett néhány észrevételt, voltaképpen folytonosan magyarságával foglalkozott, mert ez volt létezése lényege. Például az önismeret érdekelte még a szibériai Irkutszkban is, ahol már csak két első világháborús magyar ^l, de — amint az egyik elbeszélte — már évek óta nem állnak szóba egymással, mert '56 megítélésében összekülönböztek. Széthúzás darabol föl minket, s nem csupán az akácfák alatt. A betűvető magyar füllel hallgatta a madagaszkári malgas újságíró elbeszélését arró.l, miként oktatták arra a francia iskolában a gyarmatosítás idején, hogy ő a gallok (afrikai „dákok") ivadéka, hazája pedig „la douse France". Hallásom hiába „magyar", a gondok, úgy látszik, egyetemesek. A betűvető, aki élete végéhez közelítve úgy érzi, hogy a huszonegyedik századi Európa sorsát a Szovjetunió átalakulása vagy teljes széthullása fogja eldönteni, s ezen belül a Litvániától Koszovóig terjedő térségen kialakult hatalmi vákuum, laikus történészként, nyelvészként szeretne néhány alapfogalmat megközelíteni. Nagy terhek, a súly alatt a pálma állapotában élve, mellőzöm a tőlem talán megszokott érzelmes hangot, s nem élek anyanyelvem stílusfordulataival és mámorával. A kérdés ugyanis nyelvi trouvaille1 nem tűr; komorabb, súlyosabb. Megpróbálok tárgyiasan, hűvösen, kimérten írni. Másrészt a népek ebben a térségben olyannyira összetolódtak, összekeveredtek, hogy állapotuk a magyarcentrikusságot nem viselné el. Nem lehetek csupán magyar, ha a szomszédom háza ég; jóllakott sem, ha a másik országban (nálunk is nem kevesen) éhezik a nép; nem gyűlölhetem „a" románokat, mégha e nép soraiban olyanok is léteznek, akik leparancsolnának minket e föld színéről; soha nem tagadtam meg és öregségemre már meg sem kísérlem megtagadni a magyar zsidóság magyarságát, de még gondolatban sem távolodhatok el attól a Csoóri Sándortól, aki végső keserűségében a keresztény magyar — zsidó magyar együttélés fájdalmait is — tiszta emberként, s nem ordas antiszemitaként vetette fel. A se' hideg, se' meleg, az „Istennek nem gyertya, ördögnek nem piszkavas" kétértelmű álláspontját képviselem? Az óvatos kitérést, a mindenkinek igaza van kompromiszszumát, s a hallgatás védernyője alá húzódom, mikor körülöttem mindenki kiált? A válasz megfogalmazását az olvasóra bízom. E

bben a Baltikumtól Koszovóig terjedő térségben olyan népek éltek 5 élnek, amelyeket egymással ütköző ideológiák szellemében ugyan, de minden korban megpróbáltak szétszórni, megszállni, megalázni, kirekeszteni, otthonaikból elűzni, felosztani, kitelepíteni, deportálni, olykor fizikailag is kiirtani, a nagyhatalmi sovinizmus szellemében lerohanni, egymásnak ugrasztani, a másik életét és vérét vetetni. Ebben a térségben, ha nagyhatalmi kedvük úgy kívánta, egész országokat, nemzeti államokat osztottak fel, osztottak szét, szüntettek meg vagy csonkítottak meg a felismerhetetlenségig, s megtörtént az is, hogy egy óriás (nem egy nép, hanem egy rendszer) eltaposott egy katicabogarat, egy atomhatalom, egy Lengyelországtól Japánig terjdő világhatalom, a földkerekség legnagyobb országa tiporta el olyan nép szabadságharcát, amelynek lélekszáma Európa lakosságának alig két, országának területe pedig Európának nem egészen egy százaléka. Ebben a térségben a népeket úgy terelgették, akár a nyájakat, úgy adták-vették, mint a barmokat a vásárokon, a határokat olyan mellékesen húzták meg, ahogyan az egy idegen állam tábornokának vagy akár egyetlen tisztecskéjének tetszett. Ezen a meseszép, de valójában holdbélien kietlen tájon miden rendszer saját képére és hasonlatosságára akart átalakítani más ajkú népeket, ebből a térségből százezrek, milliók menekültek el, s menekülnek napjainkig, mert itt még átkozni sem lehetett a sötétséget, nemhogy gyertyát gyújtani benne, s mert a félelem lőporfüstjében és folyamatos gázmérgezésben élni lehetetlen. E térség népeinek és országainak a demokratikus átalakulásában, a piacgazdaságra történő áttérésben, e parancsoló változások szükségében, üdvözítő voltában változatlanul hiszek, de e történelmi földrengés erejében, és sikerében gyakran kételkedem. Nagy pillanatokban —- az egykori gdanski tárgyalóasztal, Nagy Imre temetése, a prágai erkélyről Václav Havel és Alexander Dubček karjával integet, forradalom Temesvárott, Pozsgay bejelenti a „sajnálatos események" népfelkelés jellegét, Gorbacsov litvániai útja, Teller Ede kaliforniai szavai a magyarok el nem téphető összetartozásáról... — engem is elragad valamely eufória, amelyet később, ha csak lassan is, de eloszlat a folytonos megcsalattatás maradványa, a sötét és hideg közöny. Ezeket az országokat és népeket évtizedek alatt oly sokszor becsapták, megalázták, a földbe taposták, annyiszor elhitették vele, hogy a fekete fehér, s a fehér fekete, oly sokszor mérgezték meg, s tudatát annyira rafinált eszközökkel hasították ketté, hogy idegrendszerének zavarait csak újabb évtizeA Dunánál (Ján Maly felvétele) RUFFY PÉTER ELŐSZÓ AZ UTOKORHOZ dek során lehet megszüntetni, ha a világ a gyógyításra még képesnek látszik. A történelem, s a nyelvészkedés mindig viszonzatlan, s reménytelen szerelmem volt. Az is maradt. Ezért e két hágcsón át próbálok most is fölemelkedni, közelíteni gyógyíthatatlannak látszó betegségeinkhez, az agyunkat, már-már elborító drámáinkhoz. Ha tisztázni nem is, de érinteni szeretnék olyan, sorsunkat nagyban meghatározó fogalmakat, mint nép, nemzet, szülőföld, állam, ország, anyaország, anyanemzet és így tovább. Megközelítésem talán suta, vagy töredékes lesz. Önmagamból kilépni azonban nem tudok, még akkor sem, ha más népek sebeit leszek kénytelen érinteni. pQy épelméjű svéjl, vagy a New JÍ J York-i Columbia egyetem valamely hallgatója bizonyára értetlenül hallgatná sirámainkat. Meg a kövérre hízott hazugságokat. De mi, akik a Vezuv-térségben élünk, csak kétségbeesetten és könnyezve nyújthatjuk be a számlát azoknak, akik nélkülünk mindig csak döntöttek rólunk. Nem érinthetem, mert elüszkösödnék, csak közelítek eh- _ hez a lávafolyamhoz. A déltiroliak például nem olaszok, hanem osztrákok, a székelyek nem elmagyarosított románok, hanem a magyar nép legérzékletesebben beszélő törzsét alkotják; a moldáviaiak nem cirill betűs moldovénok, hanem románok; szerbhorvát nyelv nem lévén a horvátok nem szerbek, hanem horvátok; a régi felvidéki magyar nemesség nem kis része szlovák származék, amely elmagyarosodott; a reszlovakizált magyarok nem szlovákok, csak kényszerűségből „váltak" azzá, a magyarországi zsidóság döntő többsége Auschwitz ellenére is magyar etnikum, s magát magyarnak vallia, az izraeli maavar anyanyelvű értelmiség műveltségében, szellemében érzésben és anyanyelvének láthatatlanul lebegő parancsa szerint közelebb áll Csoóri Sándorhoz, mint a Marokkóból vagy Jemenből bevándorolt izraeli honfitársaihoz, a forradalom győzelme után a franciák a maguk hasonlóságára formálták ét ugyan a nem francia anyanyelvű többséget, de napjainkig él, ha csak halványan is, a breton, a provanszál, a langue d'oc, az okszitán néptudat. A magyarul már alig értő moldvai csángó néhány éve még azt kérdezte a magyarországi néprajzostól, vajon hazulról érkezett-e, a québeciek kanadai hazafiak, szívükben francia nemzeti tudattal, az észt rokonokból fél évszázados oroszosítás sem tudta kiiktatni a Kalevipoeg himnikus népiségét, a Szudéta vidékre deportált magyarok gyermekei már cseh iskolába jártak, talán a cseh vált „anyanyelvükké" is, de zsarátnokként él még bennük a csallóközi fészekmelegség. És mindezek cáfolataként, mindezek ellenére, még ha egy-egy fia angolul nem beszél is, létezik olyan amerikai nemzet (USA), amelynek angol, ír, olasz, kínai, magyar, zsidó, spanyol, lengyel szármaszású gyermekei büszkén néznek föl a csillagos lobogóra, amelynek üzenetét Cyrus Vance akkori külügyminiszter a Szent Korona visszaszolgáltatásakor úgy fejezte ki, hogy ezt az ereklyét egy több népből álló nemzet küldi Budapestre. Ha már egy nemzeti zászlót érintettem, középeurópai zavarunk példázataként, meg kell említenem a Dunántúlra került öreg erdélyi menekültet, aki minden áldott nap kitűzte a magyar nemzeti lobogót, s mikor a rendőr felelősségre vonta azzal, hogy ma pedig nincs állami ünnep, miért teszi ki, azt felelte: „Csak". Megmagyarázható ez az említett New York-i Columbia egyetem valamely hallgatójának? Ugye?! A Columbia egyetem emelkedett szellemű, olasz származású professzora, Mario Pei, aki saját népe nyelvi gőgjét is megveti, egyik müvében elmarasztalóan írja, a franciák szilárdan hiszik, hogy komolyan foglalkozni csak a francia nyelvvel érdemes, az olaszok pedig azt, hogy énekelni igazán csak olaszul lehet. Nem akarom az elmarasztalandók számét szaporítani, mégis kénytelen vagyok leírni, hogy a mi anyanyelvünk bizonyos tekintetben gazdagabb, mindenesetre sajátosabb értelmű, mint nagy, boldog népek nyeK/ének szókincse. Ez a különbség, ez a különös körülmény, ha megmagyarázni nem is, de segít legalább érinteni, értelmezni kuszaságainkat, drámáinkat és kétségbeesésünket. Az észtekét is, a románokét is, a magyarét is, meg a szlovákét, horvátét és a többször teljesen felosztott, szétosztott, a második világháború után pedig egyszerűen Nyugat felé eltolt Lengyelország népének néhány kérdését. Hogy mi miért váltunk olyanokká, mint amilyenek vagyunk, annak talán egyik, ha nem is a legfőbb magyarázata emberek millióinak a szülőföldtől való megfosztása. Csak néhány tény felsorolására szorítkozom, a politika, a bűn vagy a vétlenség elemzésében nem merítkezem meg. Abban sem, mit is jelent a szülőföld a fészekmeleg kisugárzásától kezdve a családi házon, emléktárgyakon, megőrzött fényképeken, ismerős arcokon, régi utcák emlékein, templomok tornyain, az első szerelem örökké bennünk bolyongó árnyain át a sírkertekig, szüleink hantjainak domborulatáig. A tények kegyetlenül hűvösek. Ebben a térségben az én emberöltőm alatt közel félmillió ember menekült el az utódállamok területéről a megmaradt Magyarországra, a második világháború során már-már egy teljes lengyel hadsereg a Szovjetunióba és Magyarországra, a második világháború végén körülbelül tízmillió (!) német távozott a keleti területekről Nyugat felé. Hatszázezer magyar zsidót deportáltak a gázhalál felé; kétszázezer magyarországi németet telepítettek ki; még ma is negyvenezer magyar él a Szudéta vidéken, ahová erőszakkal kerültek a Csallóközből; kétszázezer magyar honos hagyta el az országot 56 véres telén • és 57 elején... folytassam román ajkúakkal, akik Magyarországon kerestek menedéket a Ceausescu-korszak bukása előtt, bukásakor, s bukása után?... F

ellapoztam a Magyar Értelmező Kéziszótárt, és belenéztem német, francia, • angol szótárakba is. A szócikkek eltérnek valamelyest. Valahogyan értelmük sem azonos. Valamely halovány határvonal húzódik közöttük, s e határvonalak, mint a lávaömlés, gyakran temetik be az anyai főidet, szülőföldet, a hazát. Engem kissé zavart az, hogy — angolul értő olvasóim bizonyára kiigazítanak majd — a szülőföld meg a haza címszó alatt egyaránt szerepelt a fatherland, meg a motherland. A magyar szókincs kissé más értelmű. Bizonyára nem véletlenül. A francia nyelvben a patrie ugyan hazá-t jelent, de a pays szó egyaránt országot, vidéket, szülőföldet, hazát. Lehet, hogy tévedek, de az anyaország, anyanemzet fogalmára nem találtam angol, német vagy francia szót. De abban nem tévedek, hogy a mi fogalmaink kicsorbultak, vagy elvesztették eredeti értelmüket, a mi fogalmaink kétségbeejtőek s gondjainkat nyugati emberek talán méltán tekintik a megsebzett ember lázéimainak. Vallonoknak és flamandoknak nem csupán szülőföldjük Belgium, hanem államuk, országuk, hazájuk is. A finnországi svédek nem ismerik az anyanemzet fogalmát, mert olyanynyira otthonosak Finnországban, hogy a törvényes kétnyelvűség elfeledtette velük, hogy legalább szellemi menedéket keressenek gondolataikban egy, svéd államnyelvű szomszédos országban. Én a Monarchiában születtem, egy szomszédos, nem magyar államnyelvű országban nőttem fel, olyan országban éltem, amelynek állampolgára voltam ugyan, de ez az állam nem volt egyben a hazám is. E különbségek olyan vékonyak, akár a hajszálerek? Lehet. De e hajszálerek meghatározzák gondolatvilágunkat, s gyakran eldöntik az életünket. Felidézhetném költőinket is arról, hogy Neked két hazát adott végzeted, meg hogy Ha majd a jognak asztalánál... Szólhatnék az önrendelkezésről, de ebben a térségben mindez összekevertségünk miatt csak újabb tragédiák forrása lehetne. Szólhatnék kettős kötődésről, albánokról, a litvániai lengyel kisebbségről, olyan kitelepített svábokról, akiknek hazája ma is Magyarország, magyar zsidókról, akiknek van ugyan nemzeti államuk, de hazájuknak ma is Magyarországot tartják, írhatnék az otthon és az itthon fogalompárról, de nem követem ennek az ősrengetegnek a liántengerét... Ez a térség ebben az állapötban menthetetlennek látszik. Rohanunk a forradalomba, mint Ady írta volt? A nagy népek magunkra hagytak minket. Olyanok vagyunk, mint a szerteszóródott eszkimók, akik vándorlásaik közben „elvesztik" a tehetetleneket, befalazva őket az igioo-nak nevezett jégkunyhóba. lovákok, csehek, lengyelek, litvánok, albánok, szerbek, románok, magyarok — ki-ki külön-külön— ilyen iglooban vacogunk.