Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-07 / 32. szám, csütörtök

1991. FEBRUÁR 7. KULTÚRA 6 ÖLJÜK A KORMORANT „Ma a legélesébb nemzedéki ellentét az emberiség és a Földgolyó közt feszül. Kollektív anyagyilkosok vagyunk." (Sebeó'k János) SZögesdrót, barnaing, Hirosima, bőrkabát, Gulag, zöld sapka, berlini fal, Csernobil, Heysel-stadion. Századunk borzalmainak szimbólumai után íme a legújabb: az az öbölbeli kormorán. Ahogy vergődik a fekete olajtenger elnehezült hullámaiban a part felé, ahogy megáll, áll ott a kövön, olajruhában, megfosztva színeitől, a repülés lehetőségétől, elszakadva társaitól, akik talán már bele is pusztultak az ember újabb mocskába, áll ott tehetet. lenül, olajfüggönnyel apró szemén, kapkodja kicsi fejét, mint vak aggastyán, akit út közepén hagytak huncut gyerekek. Az egész madár egy kérdőjel. Mi történik itten? Kinek ártottam én?. Mi lesz velünk? Válaszolj, világ! Válaszoljatok, emberek! Az emberek hallgatnak. Megrémülnek, elborzadnak, nahátezkatasztrófáznak, de hallgatnak. Vajha a hallgatás oka a bűntudat lenne?! Lenne még remény! Bűnösök vagyunk mi mindnyájan. Ki így, ki úgy, ki közvetlenül, ki közvetve segítette — száz áttételen át, de segítette, akaratlanul is — azt a kezet, mely pumpálta az olajat a tengerbe. A világ ugyanis nem a Szaddam Husszeineknél kezdődik és nem is náluk ér véget. Hanem nálam, nálad, nála, nálunk, minden egyes embernél külön-külön, és együttvéve. Tetszik, vagy nem, valamennyiünk mindennapi magatartásának, viselkedésének és cselekedebott sparhertekre, gumiabroncsokra, hogy a beléjük engedett mérgekről, trógerságunk más súlyosabb következményeiről, kis mindennapi — egymás ellen elkövetett — terrorakcióinkról, na és a szellemi környezetszennyezésről már ne is szóljak. A nagy szennyeződések ezekkel az „apróságokkal" -kezdődnek. Szememben az a kárókatona: mindennek a jelképe is. Nemcsak az Öböl borzalmainak. Bt fékét, nyugalmat, rendet akarunk. Akarunk — valóban? Felháborodunk a Szaddam Husszeinek gaztettein. Rendben. És a mi kis gaztetteink? Hírlik, hogy Afrikában már készülődnek a vándormadarak vissza — haza? — Európába. Egyik megállójuk évezredek óta az a földdarab, amely fölött ma repülőgépek, rakéták zúgnak, lövedékek suhannak, láthatóan és láthatatlanul, s amelynek a partjaira most fekete olajat sodornak hátukon az öböl vizének hullámai. Mi lesz ott a pihenni aláereszkedő madarakkal? Túlélik-e a háborút, sikerül-e a repülő rakéták, lövedékek között utat találniuk, egy tisztást az olajjal fertőzött földön. Nem pusztulnak-e bele ők is az ember eme újabb mocskába, mint ahogy az ott honos élővilágról jósolják tudósok. S ha mégis sikerűi az „átkelés", ha visszaérkeznek kedves Európájukba, vajon milyen állapotban? És nem hoznak-e ragályos vészt testükben? De meglehet, hogy helyettük csak füstfellegek gomolyognak majd Európa égboltjára, az Öböl felől, eltakarva a Napot. Úgy kell nekünk. BODNÁR GYULA KINCSES ELŐDMAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA - 8. A magyarok felmenekültek a padlásra. Szerencséjükre találtak egy öntöttvas kádat, amellyel lezárták a feljáratot. A kád mellett csak annyi hely maradt, hogy egy ember épphogy át tudta magát préselni, ezt az egyet pedig könnyű volt viszszaverni. A dühöngő tömeg teljesen szétzúzta az RMDSZ-irodák berendezését, bútorzatát, az írógépeket, fénymásolókat, iratokat. Látván, hogy nem tudnak feljutni a padlásra, megpróbálták felgyújtani a padlásra vezető falépcsőt, így akarták kifüstölni a magyarokat. A kezdődő tüzet felülről öntött homokkal két alkalommal is sikerült eloltani. A gyújtogatókat kettétört cserepek hajigálásával próbálták távol tartani a padlásra szorultak. Ezt a tényt ferdítette el a román sajtó egy része, azt állítván, hogy a magyarok a békésen sétáló románokat cserepekkel bombázták. Ezalatt a marosvásárhelyi rádió magyar adása több ízben is kétségbeesett román nyelvű felhívással fordult a hadsereghez és a rendfenntartó erőkhöz, kérvén, lépjenek közbe Sütő Andrásék megmentése érdekében. A Maros megyei NElT-székházban maradt Jakabffy Attila állandóan hívta a központi és megyei román vezetést (Iliescut, Chitac tábornok belügyminisztert, Király Károlyt, Gambrea ezredes megyei rendőrfőkapitányt, Cojocaru Constantin tábornok megyei katonai parancsnokot stb.), és kérte, intézkedjenek az RMDSZ-székházban rekedt személyek megmentése végett. Állandóan hangsúlyozta, hogy a foglyok között van Sütő András Herderdíjas író is. A riasztottak semmi érdemlegeset nem tettek a 77 ember megmentése érdekében. Ötórai ostrom és hosszas rábeszélés után döntött az indulás mellett a padlásra rekedtek egy népes csoportja, úgy érezve, hogy a tűzhalálnál kisebb veszély a távozás. Elsőként Sütő ereszkedett alá, s utána 8—10 ember. Júdea ezredes a padláslépcső alján várt, ő ment elől, mögötte Sütő András és utána a többiek. A termek zsúfolásig telve voltak a rombolókkal. Keskeny ösvényt hagyva, a katonák sorfala alkotott védőláncot. Ám a katonák mögött őrjöngő tömeg ökölcsapásokkal és rúgásokkal fogadta az ösvényen áthaladó magyarokat. Látva ezt, Júdea többször felkiáltott: — Ejnye, ejnye, fiacskáim, mit csináltok! Látva, hogy milyen kevés katona és rendőr áll sorfalat a kapu és a teherautó közötti négy-öt méteres sávon, Sütő azt kérte a megye vezetőjétől, Scrieciu tábornoktól, rendeljen ki még legalább száz katonát. Scrieciu azt válaszolta, hogy ez nem áll módjában. Végül Júdea közölte, hogy indulhatnak. Elsőként Sütő indult a teherautó felé, mögötte a többi magyar. Néhány lépés után Júdea eltűnt Sütő mellől. A kapun kilépve Vasile Tira vatrás őrnagy azt kiáltotta: — Vegyétek kezelésbe! Erre egy, a kapu sarkában álló személy — valószínűleg fémtárggyal — úgy fültövön ütötte Sütőt, hogy körülbelül egykét métert hason csúszva zuhant a járdára. A tömeg pedig azt ordította: kijött az öreg (tehát megbeszélt terv alapján várták Sütőt). Ettől a magyar csoport nagy része megijedt, és visszafutott & kapu alá. Mindössze két-három ember került fel a teherautó raktérére, akik Sütőt is feldobták. Ekkor a románok leszaggatták a ponyvát, felugráltak a teherautóra és minden oldalról ütlegelni, rúgni kezdték Sütőt és a másik két személyt Végül is elindultak a sürgősségi klinikára, ahol az orvosok mind attól rettegtek, a székház előtt őrjöngő tömeg Sütő után berohan a kórházba is. Kérték, hogy Sütőt vigyék át a kaszárnya területére. Az illetékes katonatiszt ezt megtagadta, mondván, hogy nem vállalhat felelősséget Sütő életéért. Ezért Sütőt hajnalban repülőgéppel Bukarestbe szállították. Az ottani katonakórházban meglátogatta Ion Iliescu. Sajnálatát fejezte ki Sütő feleségének, Évának is. Azt mondta, nyugodjon meg, a tetteseket példásan meg fogják büntetni, a meglevő film- és fotófélvételek alapján a vizsgálatot lefolytatják, a bűnösöket azonosítják. Miután Sütő András visszatért Amerikából Marosvásárhelyre, elmondták neki, hogy a teherautón való ütlegelése után egy személy odament Judeához és jelentette neki, hogy végeztek, Sütőt agyonverték. Júdea a tenyerével tapasztotta be a száját, mondván: — Hallgass! Röviddel a Sütővel való leszámolás után, mint akik jól végezték dolgukat, eltávoztak a felfegyverzett lincselők, s így a padláson maradt — mintegy 60 ember — békésen" távozhatott. A március 19-i marosvásárhelyi eseményekről csak néhány mondatban számolt be a román sajtó és televízió, de a 20-i pogrom után már úgy tettek, mintha 19-én mi sem történt volna. (A szerző által szerkesztett részlet a Püski Kiadónál megjelent, azonos című kötetből. Kedden folytatjuk.) MÁSOK ÍRTÁK NOVEMBER 17-E, AVAGY HOL HIBÁZOTT DOLEJŠÍ ÚR? Dr. Jaromír Sedlák, a CSKP egykori tagja, a kommunisták demokratikus fórumának (a mai Csehszlovákiai Demokratikus Fórum-nak) egyik megalapítója. Hosszú időn ét munkatársa és tanácsadója volt Ľubomír Štrougal néhai miniszterelnöknek, s tavaly még a szövetségi kormányhivatalban dolgozott. Az elmúlt napokban nyilatkozott a Lidová demokracie című cseh napilapnak. Érdekes mozzanatokkal szolgált a CSKP-n belül uralkodó, november 17-e előtti és utáni helyzettel kapcsolatban. Elmondta, hogy a Jakeš-féle vezetés idején már több vezető pártfunkcionárius is tarthatatlannak tekintette azt a helyzetet, amely az 1968 augusztusi beavatkozás nyomán alakult ki. Dr. Jaromír Sedlák részt vett egy New York-i tanácskozáson, ahol amerikai és európai politológusok a kelet-európai változások meggyorsításáról folytattak eszmecserét. Kiutazásának tényleges célját csak Josef Krejőí úr ismerte, aki a nemzetközi békemozgalom ügyvezető alelnökeként álcázta azt. „Az összejövetelen annak a véleménynek adtam hangot, hogy Csehszlovákiában a változásokhoz vezető utat valamiféle »neodubcekizmus« vagyis a kommunista rendszernek radikális politikai és gazdasági megreformálása jelenthetné... Az volt az elképzelés, hogy a CSKP lenne tagjait tekintve a legerősebb párt, mely együttműködésre szólítaná fel — a nézetek teljes pluralizmusa alapján — a többi politikai erőt is. Tehát nem az 1968-as, hanem inkább az 1947 előtti állapotokhoz való visszatérésről lett volna szó" — mondotta dr. Jaromír Sedlák Véleménye szerint a szovjet vezetés részerői az első számottevő jelzés 1989. november 7-én érkezett. Az októberi forradalom évfordulója alkalmából rendezett fogadáson v Gorbacsov és Rizskov közölte Ŕehoŕek nagykövettel, hogy tájékoztassa Jakešékat: „Tennie kellene valamit". A Kreml kifejezésre juttatta, hogy Jakešt nem hajlandó támogatni sem katonai, sem másféle beavatkozással. Ez az információ az amerikaiakhoz is eljutott. „Nem tudom, Jakeš miként reagált. Nem voltam a közelében. Tanácskozni kezdtek azonban egyes, a CSKP-n belüli, nevezetesen Hegenbarthoz és Lorenc tábornokhoz kötődő csoportok. Hegenbart úr érdeklődést mutatott az iránt, hogy találkozhasson az amerikai kongresszus egyes vezető képviselőivel. Óhaját sikerült tolmácsolnom az amerikai nagykövetségen és valóban Csehszlovákiába érkezett Don Edwards úr, az FBI-t felügyelő bizottság főnöke. Csakhogy november 17-e után (...) Rudolf Hegenbart a vele folytatott beszélgetés során hajlandónak mutatkozott a társadalmi változások előmozdítására. Az volt az érzésem, hogy a CSKP KB főtitkári posztjára vagy valami hasonlóra pályázott. Lorenc tábornok urat a szövetségi miniszterelnöki tisztség foglalkoztatta" — fejtette ki a nyilatkozó. Elmondta, hogy Štrougal pragmatikus, bizonyos reformokra hajló politikus volt, nem vett részt a szovjetek behívásában, ezért sokan félni kezdtek tőle. „Ami Husákot illeti: 1987-ben volt olyasféle törekvés, hogy Husákot a CSKP főtitkári tisztségében Pitra úr helyettesítse, s BiLak, Indra, Hoffman úr és mások úgymond a háttérbe húzódjanak. De később minden félresiklott. Jakeš nyilván megígérte Husáknak, támogatni fogja, hogy életfogytiglan üljön a köztársasági elnöki székben, s Husák inkább a régi brezsnyevista gárdájának hitt, és Pitra, Colotka, Beňo, valamint Poledŕiák más (alighanem jól fizetett) posztra került." Miként tekint hát, személyes ismeretei és tapasztalatai alapján Dolejší úrnak a november 17-ére vonatkozó állításaira? — hangzott az utolsó kérdés. (Miroslav Dolejší tavaly nagy visszhangot kiváltó cikket írt, amelyben a hazai és több külföldi titkosrendőrség összehangolt akciójának minősítette november 17-ét. A szerk. megj.) „Racionálisan. Úgy vélem, hogy Dolejší úr alapvető hibát követett el, amikor valós tényekre féligazságokat halmozott, utána pedig téves következtetéseket vont le. Véleményem szerint november 17-e nem volt a CIA és a KGB közötti megállapodás műve, de a népharag véletlenszerű kitörésének sem tekinthető. A valóság az, hogy a népharag betetőzött és túllépett Bizonyos reálisan létezett terveket." Lidová demokracie, 1991. január 23. AMNESZTIÁBÓL IS MEGÁRT(OTT) A SOK A Lidové noviny hasábjain dr. Leon Richter, a Cseh Köztársaság igazságügyi minisztere cikk formájában tájékoztatott az 1990. január 1-jén, Václav Havel köztársasági elnök által kihirdetett — sorrendben immár 18. — amnesztiarendelet következményeiről. A cikkben szereplő statisztikai adatokból kiderül, hogy a Cseh Köztársaság területén mintegy 16 ezren részesültek elnöki kegyelemben. Megállapítja, hogy társadalmi beilleszkedésük nem ment meg súlyos gondok nélkül, mert erre nem készült fel kellőképpen sem a társadalom, sem pedig a szabadlábra kerülők népes serege. De volt-e lehetőség egyáltalán a hatékony felkészülésre? — tette fel a kérdést a miniszter. Rámutatott arra, hogy az arhnesztiarendeletet érthető okokból az utolsó pillanatig titokban kell tartani. A bíróságok a szabadonbocsájtás menetét illetően viszont nem ritkán ultimatív követelések nyomására cselekedtek. A bűntettet elkövetők tömeges szabadlábra helyezése együtt járt a bűnözés rohamos növekedésével. A kegyelemben részesültek kétharmada Csehország területén olyanokból állt, akik az elmúlt tíz év folyamán már legalább kétszer kerültek bíróság elé, sőt rendkívül súlyos bűntettet követtek el. Az elmúlt év utolsó heteiben 4111 elítéltet tartottak fogva a Cseh Köztársaságban. Becslés szerint ezek 40 százaléka olyanokból áll, akik kegyelemben részesülés után kerültek újból rács mögé. A szerző a köztársasági elnök amnesztiarendeletét a múltbeli jogtiprásokkal szembeni történelmi jelentőségű aktusnak tekinti, de leszögezi, hogy csak kevesen tudták megragadni a feléjük nyújtott segítő kezet. Utalás történik a cikkben az amnesztiával kapcsolatos nyugati tapasztalatokra. „Ezek egyértelműek— az amnesztiával csak korlátozott mértékben élnek. Az elítéltek inkább csak egyéni kegyelemben részesülnek, mert így mód nyílik valamennyi eset önálló, minden szempontot figyelembe vevő megítélésére. Úgy vélem, hogy a jövőben nekünk is ezen az úton kellene haladnunk" — fejezi be a cikket dr. Leon Richter miniszter. Lidové noviny, 1991. január 23. FELÉPÜL A SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ? Erre a kérdésre kereste a választ a Nové slovo munkatársa. Tavaly, az ősz folyamán ugyanis nyilvánosan is hangot kapott, hogy az új épület költségeinek fedezésével kapcsolatos gondok összecsaptak a színház és a minisztérium feje felett, s a kormány támogatására van szükség. Kiderült, hogy veszélybe kerülhet a Szlovák Nemzeti Színház működtetése, minthogy az pénzügyileg közlekedőedényszerűen kapcsolódik az új épület befejezéséhez. Persze, mindenféle mendemondák is lábra kaptak Az év elején Jozef Dubníček, a Szlovák Köztársaság építésügyi minisztere, Ladislav Snopko kulturális miniszter és Miloš Pietor, a nemzeti színház igazgatója legközelebbi munkatársainak részvételével közös tanácskozást tartott, hogy döntés szülessen az építkezés jövőjéről. A tanácskozás végeredménye: „A Szlovák Nemzeti Színház felépítése folytatódik, úgy, hogy 1994ben elkezdődhessen a próbaüzemeltetés, s rá egy évre az épület teljesíthesse küldetését" — áll a cikkben. A résztvevők megállapodtak abban is, hogy a Szlovák Nemzeti Színház fenntartása és az új épület befejezése közös kezelésben marad. Nina Hradiská, Nové slovo, 1991. január 17. teinek szimbóluma is az a fekete madár. Rosszainknak, gonoszságainknak, hanyagságainknak, képmutatásainknak. A tengerbe ömlő olaj mái „csak": végkifejlet. A hozzá és a többi környezeti, minden földi életet végső pusztulással fenyegető katasztrófához vezető utat, bizony, mi is építettük, és építgetjük tovább. Nem, nem arra gondolok most, bár gondolhatnék, hogy hány „szövetséges ország" drága pénzért eladott fegyvereivel háborúznak az irakiak, hogy az elmúlt években, évtizedekben milyen üzletelés, csencselés, fegyverkereskedelem folyt például országunk és az Öbölmenti ország-országok között is, a honunkban uralkodó békepolitika, az osztályszempontokat fennen hirdető ideológia ellenére, hogy a hatalom, mely már csak így tudta befogni a nép száját kenyérrel és alkohollal, székét megőrizhesse. Sokkal egyszerűbb, hétköznapibb, jelentéktelenebbnek tetsző dolgokra, jelenségekre gondolok, arra, amivel a nagy szennyeződések kezdődnek közel és távol. Köpködéseinkre, udvariatlanságainkra, a szánkból partalanul ömlő trágárságokra, melyek tengerében ama fekete kárókatonaként vergődik már a tiszta szó, az emberi gondolat, a bárhol könnyed mozdulattal eldobott cigarettavégekre és mindenféle hulladékokra, a rendetlenségre, vendéglők, „kultúrházak" illemhelyeire, az egyre szaporodó alkalmi illemhelyekre, a folyókba, tavakba do-