Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-14 / 11. szám, hétfő

KULTÚRA y x Iu szó. 1991. JANUAR 14! MERRE TART

(SON) A CSEMADOK? A-tavalyi rendkívüli országos közgyűlést követően a Csemadok az új alapszabályok és program alapján szervezi belső életét és valósítja meg összes tervezett közművelődési és kulturális rendezvényeit, a napi politikát pedig az arra hivatott pártokra és mozgalmakra hagyja. Mindez azonban nem vált - még a legjobb szándék és igyekezet ellenére sém - azonnal gyakorlattá. Azutárf az 1989. december 6-án tartott, emlékezetes központi ülés után, melyen a Csemadok független kulturális-társadalmi szövetséggé nyilvánította önmágát, a szlovák kormány és a szlovák parlament akkori elnökeit meglátogató küldöttsége nem éppen apolitikus módon javaslatokat tett a kormány és a tör- . vényhozó testület magyar nemzetiségű tagjaira. Hasonlóan nem voltak politikamentesek az elnökség 1990 januári-februári üléseinek egyik-másik határozatai sem. De hogyan is válhatott volna abban a felgyorsuló, politikát formáló időben azonnal, alapszervezeti szinttől a központi szintig apolitikussá a Csemadok, amikor az azt megelőző időben - Muszáj-Herkulesként - majdnem kizárólagosan csak a szövetség válhatott - hellyel-közzel - a nemzetiségi politika kérdéseinek szószólójává, amikor az 1968-1969-es tisztségviselőinek rehabilitálását követően éppen a levitézlett politika által mindaddig kisemmizettek végre szóhoz és vezető pozíciókhoz juthattak?! Talán a parlamenti választások után beállt viszonylagos politikai szélcsendet követő időtől mondható el szövetségünkről, hogy kivonult a politika küzdőteréről. Országos vezetőségünk helyesen döntött, amikor a nyelvtörvény körüli hatalmi harc zűrzavarában nem ragadtatta magát ellentüntetések és hasonló tömegmegmozdulások szervezésére, és tagságát politikai vonatkozásban csupán arra kérte fel, hogy ne maradjon távol a szabad helyhatósági választásoktól, hanem saját véleményét kifejezve mondjon szavazatával igent az arra érdemesekre, így tegyen hitet lakhelye és az ország sorsának alakulása mellett. Azt is egyértelműen erkölcsi kötelességünknek tartottuk, hogy a közvéleményt, valamint a szlovák parlament és a szlovák kormány vezetőit megismertessük véleményünkkel és javaslatainkkal, ^melyeket gyermek és ifjúsági lapjaink megszűnésének veszélye váltott ki. Az országos vezetőség egyes tagjainak véleménykülönbsége ellenére is létrehoztuk a Csemadok Hont kiadóját, azonnal léptünk gyermeklapjaink megmentése érdekében, amiBiztonságosabb vagy kényelmesebb? Néhány hete a szlovák főváros V. városkerületében a címzettek a levélszekrényben a szokásos értesítő nyomtatvány helyett pénzesutalványt találnak. A posta ugyanis a Zsolnai és a Lévai járásban kísérletként bevezette a pénzesutalvány kézbesítését, amely lehetővé teszi, hogy a címzett a küldeményt bármelyik postahivatalban felvehesse. Ezt alkalmazzák most az említett városkerületben is. A kézbesítés ezen formájára a posta szerint biztonsági okokból van szükség, ugyanis nem egy esetben történt meg, hogy megtámadták és kirabolták a kézbesítőt. De ezzel mentesíteni szeretnék a nagy postahivatalokat is. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a pénzt a Postai Hírlapszolgálat irodáiban is fel lehet majd venni, de mivel ezek privatizálásra kerülnek, ez a lehetőség nem jöhet számításba. Az utalvánnyal együtt a személyazonossági igazolványt kell felmutatni, így a küldemény nem kerülhet illetéktelen kézbe. A nyugdíjasoknak, az anyasági szabadságon lévőknek és a rokkantaknak azonban nem kell a pénzükért a postára menniük. A kézbesítő általában tudja, kit talál otthon, illetve hogy kinek okoz gondot a lakás elhagyása. Az ő számukra továbbra is házhoz viszik a pénzküldeményt, s azoknak is, akik ezt telefonon kérik a postától. Három hónap után kiértékelik a pénzküldemények kézbesítésének új formáját, és ha beválik a szlovák főváros egész területén bevezetik. - né kor a végveszély csak a jelzés szintjén mutatkozott, és semmi remény nem volt az állam pénzügyi segítségére. Azóta napilapunkban is egyre gyakoribb téma lett a hazai magyar sajtó sorsa, s csak az olvasó (meg a sajtótörténet) mondhatja ki majd az ítéletet arról, ki mit tett, s ki mit vétett. Addig is, az idei évre szóló állami segítség révén megváltozott helyzetben - sajnos - a koncon marakodók szintjére juthatunk, ha a lapmentésen kívül más is vezérel. A magyarországi sajtó árának felszökése szintén mentő cselekedetre sarkallta szövetségünk vezetőit, e gondok enyhítése érdekében gazdasági vállalatunk, a Csemart. kísérletet tesz az olvasói igények méltányos áron történő kielégítésére. Nem minden sikerült. Mindmáig nem szereztünk egy olyan korszerű nyomdagépsort, amellyel lényegében a gazdasági önállóságunkat és a hazai magyar lapok közül néhánynak a kifogástalan poligráfiai színvonalát biztosíthatnánk. Gondokat okoz az országos közgyűlés révén is feladatukká vált belső átalakítási folyamat végrehajtása: a direktív módnak megfelelő apparátusi felépítést, egyáltalán la központi utasításon alapuló belső szervezeti életet és mindennemű munkánkat csak átgondolt, üresjáratokat kiküszöbölő változattal lehetséges eredménye-" sen, az egyeztetésre és az alulról jövő kezdeményezésre épülő programalkotás feltételeihez igazodva átalakítani. Az osztályok megszüntetése, az egyes szakmai társulások megalakulása önmagában még nem jelenti a közgyűlési határozat teljesítését. Ahogyan maga a létszámcsökkentés sem lehet végcél (és hol vagyunk még a pénzigényes fesztiválok és egyéb rendezvények, valamint a függetlenített munkatársak létszámának _ optimalizálásától?). Most, amikor még egy év sem telt el a rendkívüli országos közgyűlés óta, és ismét tisztújító konferenciákra, -április végén pedig alapszabályokat és programot is megújító országos közgyűlésre kerül sor, óhatatlanul több kérdés merül fel a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségével kapcsolatban. Miből tartja el önmagát? Miből fogja fedezni az országos és területi rendezvényeknek, az általa fenntartott élegyütteseknek, képes hetilapjának, valamint a titkárságok irodáinak lakbéréből, függetlenített munkatársainak béréből adódó kiadásait? Meg tud-e kellőképpen újulni a Csemadok anékül, hogy anyanyelvi kultúránk ápolója és őrzője szerepkörének lényegét elveszítené? Meg tudja-e tartani mindmáig fontos kulturális-társadalmi szerepét a politikai pártok és mozgalmak küzdelmei közepette, amikor a szövetség tisztségviselőinek nagy többsége valamelyik párt vagy mozgalom tisztségviselője is egyben? Ami az első kérdést illeti, az 1991-es évre - hasonlóan a többi bejegyzett társadalmi szervezethez - állami támogatást kaptunk. Ez az összeg saját gazdasági tevékenységünk, valamint a nemzetiségi kultúrák javára létesített belföldi és külföldi alapítványok támogatásával elegendőnek bizonyul, ha jól gazdálkodunk. A következő éveket viszont felelőtlenség lenne az állam további anyagi támogatására építeni, ehelyett a gazdasági önállóság feltételeinek biztosítása a megoldás. A többi kérdésre a tagság adja meg a választ. Tagságunk tavaly többször is hitet tett a Csemadok mellett. Úgy érzem, most is így vélekedik. Mármint úgy, hogy a politikai életet el kell különíteni a társadalmi élettől, s ennek egyik lehetséges változatát az jelentheti, hogy a politikai életet szervező pártokon és mozgalmakon kivül nálunk megvan a létjogosultsága egy olyan országos méretű nemzetiségi szervezetnek, amilyenné a Csemadok is válhat a parlamentáris demokrácia feltételei között. Annál is inkább, mert - szerintem - főleg a nemzeti kisebbségek viszonyai közt egy olyan fordulat következik, hogy a választások közötti időszakban a politikai pártok és mozgalmak, ha átütő sikerrel kívánnak szerepelni a megmérettetés során, nagyon oda figyelnek majd az országos méretű, a tagságát mozgósítani képes társadalmi szervezetek >. által megfogalmazott igényekre. Csakhogy, amíg maga a Csemadok pártoktól független kulturálistársadalmi szervezet marad, addig ugyanez a Csemadok tagságától és egyes tisztségviselőitől nem követelhető meg. A tavaly őszi országos választmányi ülésünkön ugyan elhangzott egy olyan javaslat, hogy a Csemadok tisztségviselői, illetve vezetőségeinek tagsága ne az egyes politikai pártok és mozgalmak csúcsképviselői legyenek, ne a pártok központi testületeinek és országgyűlési klubjainak tagjai. De ugyanezen az ülésen hangzott el az a vélemény is, hogy ez diszkrimináció, magának a demokráciának a korlátozása lenne. Mindenesetre, éppen a társadalmi élet tisztaságát veszélyeztetné, ha valamelyik politikai párt vagy mozgalom a letűnt korszakból már ismert vezető szerepre törekedne bármelyik társadalmi szervezetben, így a Csemadokbanis. SIDÓ ZOLTÁN, a Csemadok OV elnöke Gesztus /

skolánkban az új év első tanítási napját szokatlan intermezzo zavarta meg (vélhetően más iskolákét is). A nagyszünetben futótűzként terjedt a folyosókon a hír: itt vannak a minisztériumból...! A szó: minisztérium - bár az elmúlt egy év alatt sokat vesztett ..varázserejéből", s a mellérendelt képzetek is fakóbbá váltak - még megdobogtatja a sorpedagógus szivét. A múlt rendszerben az ilyen magas szintű látogatások akkora riadalmat keltettek egy-egy intézményben, mint a természeti csapások közül a nagyobbak. Ilyenkor pedagógusok, diákok, iskolavezetők, félretéve meglevő ellentéteiket, ideiglenes ,,koalícióba" tömörültek a látóhatáron feltűnő közös ellenség sikeres félrevezetésére. Igaz. a szigorú tekintetű, merev arcú hivatalnokok csak ritkán ereszkedtek le a megriadt gyerekek és az ijedtségtől hangjukat vesztett pedagógusok közé. Többnyire megelégedtek az igazgatókkal meg a számukra oly becses statisztikákkal. Elmondani is nehéz, milyen feszültség vibrált a levegőben, mintha nem is földi halandók lettek volna az elvtársak. Szóval, amolyan harmadik típusú találkozások voltak ezek. melyek soha semmi jóval nem kecsegtettek. Ezúttal, a szokástól eltérően összegyűjtöttek bennünket, pedagógusokat, az étterembe, s a két szépen öltözött úriember (a minisztérium képviselője és a járási iskolaszék igazgatója) rövid ünnepi beszédet mondott. A kormány elnöke fontosnak tartja, hogy a jelenlegi helyzetben személyesen hozzuk el jókívánságaikat a munkahelyekre, mondták. Jóformán még föl sem ocsúdtunk e szép gesztus kiváltotta kábulatból, a röpgyűlés már véget is ért. Vendégünk a villámlátogatás végén még benézett az egyik nyolcadikos osztályba, aztán már vitte is tovább jókívánságait a soron következő iskolába. íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy rendszerváltás volt! Ilyen ..kézzel fogható" formában soha ezelőtt jókívánságokat nem kaptunk. Még a legszkeptikusabb pedagógus sem vitathatja: szép gesztus volt...! A kérdés csupán az: megelégszenek-e a pedagógusok efféle gesztusokkal, így árliberalizáció idején, az országos átlagtól alacsonyabb átlagfizetéssel? A puszta jókívánságoktól lehet-e annyira fellelkesülni, hogy elhiggyük a most is felröppentett szállóigét: a pedagógusnak minden helyzetben példát kell mutatnia? LENDVAY TIBOR Beszélgetés REITER ISTVÁNNAL, a Szlovák Filharmónia koncertmester-helyettesével Húsz év a Szlovák Filharmónia zenekarában, koncertek a világ tizenhat országában, rádió-, tévé- és lemezfelvételek sokasága - ha csak erről szólna Reiter István élete, az sem lenne kevés. Főállásban a Filharmónia koncertmester-helyettese, a Szlovák Vonósnégyesnek és az Egyházi Zeneegyletnek oszlopos tagja, a Capella Posoniensisnek ő a megalapítója. Megszállott, állítják róla, akik ismerik. Jótékonysági hangversenyeket szervez, alapítványt létesít, ausztriai zenekarban vendégeskedik. Negyvenhat éves; Kassáról került Pozsonyba. A pódiumon rendszerint klaszikusokat játszik, otthon, önmaga szórakoztatására kínai és indiai dalokat vagy éppen dzsessz- és rockzenét. Fia konzervatóriumi növendék, lánya német-magyar szakos egyetemista, felesége a rádió rendezője. - Még mielőtt bárki azt hinné: ezresektől dagad a pénztárcája, elárulná, hogy áll anyagilag? - Mit mondjak? Nem vagyok gazdag. -Adni, ajándékozni, vagy ha úgy tetszik: alapítványt létrehozni ugyanis sokak szerint csak az tud, akinek szép tetemes összeg a havi bevétele. - Nézze, nekem van egy kamarazenekarom, a Capella Posoniensis... nem sokkal azután, hogy tavaly, az év elején megalakultunk, Olaszországban vendégszerepeltünk. Először léptünk fel Milánóban és nagy örömömre akkora sikerünk volt, hogy rögtön, a műsor végén újabb koncertre kaptunk meghívást. Ott, azokban a percekben döntöttem el, hogy a pénzt, amit kerestem, alapítványként a pozsonyi Duna Utcai Gimnáziumnak ajánlom fel. Két folyószámlát nyitottam az iskolának, amikor hazajöttem. Az egyikre koronát, a másikra valutát tettem. Azóta Ausztriában is felléptünk már, és itthon is, a Moyzes-teremben... ennek a koncertnek a bevételét az onkológia kapta, rákos gyerekeken akarunk segíteni. - A Duna utcában hogy fogadták az ötletet, hogy alapítványt hozott létre? - Először nem akartak hinni a fülüknek, aztán úgy vették az egészet, mint valami mennyei ajándékot. Igen, az egész tanári kar elcsodálkozott... ók tisztességes, -becsületes emberek, akik megszokták már az iskola szűkös lehetőségeit, az anyagi korlátokat, de hát ebból ki kell törniük végre! Ha az összeg növekedni fog, én úgy gondolom, egyetemi tanárokat is meghívhatnak majd bizonyos óraszámra, felfrissülhet az iskola kulturális és sportélete, osztálykirándulásokat szervezhetnek Bécsbe, hadd lássák a gyerekek azt a világot is, az ottani képtárakat, múzeumokat, történelmi nevezetességeket. Aztán arra is jó lesz majd ez a pénz, hogy újabb segédeszközöket, berendezéseket vegyen az iskola. Hazai viszonylatban szerencsére ezen a téren sem kell lemaradásról beszélnünk, ez mindenképpen pozitívum, ám ha az európai szintet vesszük, attól fényévnyire vagyunk. A tanári kar is csak úgy törhet ki sanyarú sorsából, amelybe a régi rendszer dermesztette, hogy pénze lesz az iskolának. Egyre többször hallom, nagyon sok amerikai egyetemi tanár jár haza mostanában, itt születtek, itt tanultak Pozsonyban, magyarok és kint is azok maradtak, és hiszem, ha tudomást szereznek az alapítványról, ók is támogatni fogják. - Ki dönti majd el, hogy mire költhetnek a pénzből? A tanárok vagy a diákok? - Igen, ez nagyon fontos kérdés. Én azt szeretném, ha mindenben közösen döntenének. Tizenegy tanár és tizenegy diák. A gyerekek majd egy levélszekrénybe dobják a javaslataikat, amelyek között akár olyan is lehet, hogy valamelyik társuk a Sorbonne-ra megy felvételizni, de nincs pénze vonatjegyre. És lesz pénze, mert kap rá, ha megérdemli. Egyébként sokan szóltak már, hogy szívesen adakoznának, csak nem tudják, hogyan, mi módon tegyék. Na, én egy idö után azt mondtam: ezt is a kezembe veszem. A reklámot. Mert nem csoda, hogy eddig egyetlen koronával sem nőtt az alapítvány összege... az iskola vezetősége, talán szeméremből, nem verte nagy dobra az ügyet. Engem nem érdekel, ha ebben is egyedül maradok, én a szélmalomharcra is készen vagyok. - A Szlovák Filharmónia zenekarában hogy érzi magát? Nehéz éveket tud a háta mögött? - Küzdelmes két évtizedet, az biztos, de a szépből is jutott bőven. Azt, amiért ma az ország véres verejtékkel küzd, hogy itt demokrácia legyen, mi már a hatvanas évek végén elértük a zenekarban. Mintha az egy külön kis társadalom lett volna, pedig azt kell, hogy mondjam: a zenekarnak csupán egynegyede volt szlovák nemzetiségű és mi mégis a szlovák kultúrát képviseltük. Még furcsább volt a helyzet a Szlovák Kamarazenekarban, vagy a Vonósnégyesben ... ott olyan évekre is emlékszem, hogy csak két szlovák kollégánk volt, mégsem jeleztük soha a műsorfüzetben, hogy ki, milyen nemzetiségű és toleranciáról sem beszéltünk, mert az megvolt köztünk. Egy amerikai zenekarban sem téma a tolerancia, pedig ott aztán különös felállást tapasztal az ember. A német bevándorló mellett orosz zsidó hegedül, az északi előtt egy déli, a fehér bőrű jobbján egy néger, kellenek ennél nagyobb ellentétek? És mégis... úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a testvérek. A tolerancia persze nem azt jelenti, hogy feladom a nézeteimet, nem, azt azért mégsem, de megkeresem a megfelelő kulcsot ahhoz, hogy bizonyos etikai és erkölcsi törvényeket szem előtt tartsak, ám ugyanezeket a törvényeket a többségnek sem szabad megsértenie, hiszen a demokráciában is vannak tilalomfák. A jogállam humánus törvényekre épít, amelyek mindenkire vonatkoznak, a kisebbségnek pedig biztosítéka van arra, hogy megvédhesse magát. Nekem a zene mindig menedékhely volt, kezembe veszem a hegedűt és mindent elfelejtek... - Ha valaki három rangos együttes tagja, miért vágyik negyedikre? - Mert tele van energiával és örökké csak zenélne és zenélne. Én azokhoz a délvidéki magyarokhoz szeretnék hasonlítani, akik csak sokat és csak becsületesen tudnak dolgozni. Az Egyházi Zeneegyletnek több mint húsz éve tagja vagyok; bizony, volt idő, amikor nem játszhattunk, de a megszűnéstől akkor sem féltünk. Évente négy nagy fellépésünk van a pozsonyi Dómban egy Mozart-, egy Schubert-, vagy Beethoven- és egy Haydn- misét szólaltatunk meg - ingyen! Kamarazenekaromat, a Capella Posoniensist az állam nem támogatja, de a létét elismeri, és nekem ez is elég. Ebben alig van két-három korombeli zenész, a többség fiatal, szorgalmas, rátermett, tehetséges gyerek a zeneművészeti főiskoláról. Ellenlábasok? Naná, hogy vannak, és lesznek is, mert van mit irigyelniük. Újabb és újabb meghívásokat kapunk, de megyünk mi a déli járásokba is, nemcsak külföldre. Nem igaz, hogy az ott élő embereket nem érdekli a komolyzene. Igenis, szívesen hallgatják, csak érdekes, színvonalas műsort kell összeállítani. Én ebben is örömömet lelem, ugyanúgy, mint a szervezésben. Amihez másnak háromemeletes irodaház kell és száz hivatalnok, azt én egyedül elintézem. Milánóban egyébként abban a házban adtunk koncertet, amelyben három hónapig Mozart is lakott annak idején. Ez csodálatos érzés volt. Fáradságot soha nem érzek, ha zenélek. Az én lelkemnek a muzsika a szűrője, a legmegbízhatóbb tisztítóberendezése. Szorongás az mindig van bennem, minden este, amikor pódiumra lépek. Mi, zenészek olyanok vagyunk, mint az állatidomárok. Naponta kinyitjtuk a ketrecet és minden egyes alkalommal győznünk kell az oroszlán felett. Ha nem sikerül, felfal bennünket. SZABÓ G. LÁSZLÓ ZENEVEL, LELEKKEL, VALUTAVAL