Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám, szombat

6 1991. JANUÁR 12. ÚJ SZÓi MOZAIK MÁSOK ÍRTÁK MIT MONDANAK A SZÁMOK A MUNKAERŐPIACRÓL í: A keleti blokk többi országához képest a CSSZSZK-ban a munkanélküliség viszonylag alacsony szintű, ami főleg az első reformlépések későbbi megtételének köszönhető. A múlt év végén körülbelül egy százalékos volt a munkanélküliség aránya. Hogyan afakultak tavaly e téren az arányok, és milyen munkanélküliség-mértéketvárunk a közeljövőben — erró'l irt gazdasági napilapunk hétvégi mellékletében Lenka Flašárová és Dana Šimonová mérnök, a CSTA Gazdasági Intézetének két munkatársa, Cikkükben többek között ez olvasható: A foglalkoztatottak létszámának csökkenése már 1989 végén a kezdetét vette, amikor az intézményes • változások keretében 43,5 ezer dolgozónak mondtak fel. A munkanélküliek száma nagyobb arányban (legalább 60—80 ezer fő) 1990 kezdetén nőtt, éspedig összefüggésben a politikai és intézményes változásokkal. A közép- és főiskolát végzettek a múlt év második felének kezdetén jelentkeztek a munkaerőpiacon.a középiskolai végzettségűek közül 42 ezren, a főiskolát végzettek közül pedig 23,5 ezren gyarapították a munkanélküliek számát. Az évvégéig körülbelül az egyharmaduknak nem sikerült elhelyezkedniük. A munkanélküliség a legnagyobb arányú a Kelet- és Eszak-morvaországí kerületben, s utánuk következik Szlovákia két fennmaradó területe. Ez a helyzet a tüzelőanyag-iparban, a kohászatban, részben pedig a fegyvergyártásban bekövetkező szerkezeti változások következménye. Atöbbi munkát kereső 11,2 százalékafőiskolai végzettségű, 32 százaléka pedig középiskolai végzettségű. Az 57 ezer munkát kereső közül a 60 százalékuk folyamodott az ún. elhelyezkedés előtti segélyhez, s a múlt év októberének végéig e célra országos viszonylatban 136 millió koronát fizettünk ki. Kevesebb lett a szabad munkahelyek száma, jóllehet a kimutatások szerint ez a szám a másfélszerese a munkahelyet keresők számának. A munkásszakmákban a szabad munkahelyek száma a háromszorosa a munkát keresők számának, míg a többi dolgozói kategóriában a munkahelyet keresők 75 százaléka nem tud elhelyezkedni. Feltételezhető, hogy a jövőben a munkahelyteremtés főleg a különösen sikeres vállatokban és termelési ágazatokban, illetve a tercier szférában következik be, főleg pedig a magánszektorban. Kérdés persze, milyen ütemű lesz a munkahelyteremtés, milyen idő alatt tudnak majd elhelyezkedni a munkanélküliek táborába kerülők. A magánvállalkozási szféra főleg a törvényes keretek lassú megteremtése miatt nem a szükséges ütemben folyik. Tavaly a harmadik negyedév végén 338 ezer magánvállalkozót jegyeztek, akiknek jelentős része másodállásban dolgozik e szférában. A cikkhez tartozó táblázat szerint a becslések az 1991—-1993-as évekre a munkanélküliség alakulásának két változatával számolnak. Az első változat szerint a munkanélküliség 1991-ben, .1992ben, illetve 1993-ban 7,8, illetve 9 százalékos, a második változat szerint pedig ugyanezekben az években 10, 15, illetve 13 százalékos lesz. A táblázat feltünteti az ehhez kapcsolódó segélyezési arányokat is, s a cikkírók megkérdőjelezik, lesz-e elegendő pénze az államnak a munkanélküliséggel kapcsolatos szociális problémák megoldására abban az esetben, ha a radikálisabb változat szerint alakul a helyzet. Cikküket pedig ezzel a következtetéssel zárják: a segélyezési nehézségek miatt azonban nem kellene, hogy a mérsékeltebb reáltalánosan érvényes, hogy a viszonylag mérsékeltebb reform végrehajtásával kapcsolatos kompenzációs költségek hosszú távon nagyobbak a radikális reform esetében túlságosan nagynak tűnő költségeknél. Týdeník Hospodárskych novín 1/1991 AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG FELÉ TARTUNK A KGST-tagországok új kormányközi intézmény megteremtésében egyeztek meg, s ezt Nemzetkőzi Gazdasági Együttműködési Szervezetnek nevezték el. Vladimír Dlouhý gazdasági miniszter a Lidové noviny munkatársának válaszolt ezzel kap-csolatos kérdéseire: • Politikai vagy gazdasági okai vannak, hogy az új szervezet tagjai maradtunk? — Ilyenek is, olyanok is. A Szovjetunióban uralkodó poltikai realitásokra és belső helyzetekre való tekintettel Közép- ós Kelet-Európa többi országéval arra a következtetésre jutottunk, hogy célszerűtlen lenne, ha azonnal megszakítanánk az integrációs kapcsolatokat. Olyan kapcsolatrendszert örököltünk, amelynek megoldásával a következő öt-tíz esztendőben kall foglalkoznunk. Ezt a szervezetei ideiglenesnek tartom, melynek elsősorban gazdasági és kereskedelmi problémák megoldásával kellene foglalkoznia. Itt van például a szovjet piac: amennyiben a szovjet vállalatok keményvalutabevételük 95 százalékát a központnak utalják át, akkor nem beszélhetünk nyitott kereskedelemről. Vannak tehát megoldatlan kérdések. • Véleménye szerint valamikor a jövőben beszüntethetnénk e szervezetbeli tagságunkat? — Ezt elsősorban a közép-európari államoknak kellene fokozatosan és közösen megvalósítaniuk. Fő célunk a ma már létező közösségekbe való integrálódás, főleg az Európai Közősségek felé tartás. Amennyiben az összeurópai közösség létrejötte körvonalazódik majd, annál jobb lesz. A realitások szemszögéből, reformunk végrehajtásának üteme, illetve a nyugat-európai országok felkészültsége szempontjából ez azonban még évtizedek kérdése. Lidové noviny 5/1991 A NEW YORK TIMES A REFORMUNKRÓL Csehszlovákia hosszú előkészületek után bátor lépést tett a szabad piac és a magánvállalkozás felé, írja többek között Steven Greenhouse a New York Timesban. Leszögezi, hogy a lengyel kísérlet beindítása után, pontosan egy esztendővel később Csehszlovákia a kelet-európai országok közül másodikként döntött úgy, hogy felszámolja a kommunista gazdasági rendszert. A szerző szerint a Lengyelországgal való összehasonlítás elkerülhetetlen. A csehszlovák reform ugyanis nagyon hasonlít a lengyelhez, bár szerzői remélik, hogy a piacgazdaságra való átmenet kellemesebb lesz, mint Lengyelországban. Azt senki sem tagadja Prágában, hogy bekövetkezik a termelés bizonyos fokú csökkenése, hogy lesz munkanélküliség és infláció, és egyéb nehézségekkel is szembe kell néznie az országnak, kifejezésre juttatják azonban abbéli reményüket, hogy a CSSZSZK kiindulási pozíciója lényegesen kedvezőbb Lengyelországénál, s így talán a reformfolyamat sem párosul majd annyi nehézséggel. Václav Klaus pénzügyminiszter, a reformforgatókönyv szerzője Václav Havel köztársasági elnök után az ország legnépszerűbb embere. Kérdéses, persze, az marad-e akkor is, ha a reform következményeivel kell szembenéznie a lakosságnak. Maga is beismeri, hogy elégedetlenséggel,szociális nehézségekkel kell számolnia az országnak. „Meg kell azonban próbálnunk, azután majd meglátjuk" — mondja. Néhány közgazdász a korona további leértékelésével számol, aminek következtében a csehszlovák piacon még drágább lesz a nyugati áru. Senki sem képes megmondani, hol húzódik a lakosság tűrőképességének határvonala. A piacgazdaság helyeslése és a kevésbé napfényesoldalainak tapasztalása két különböző dolog, idézi az amerikai lap szerzője Karel Dybát, a CSK gazdasági miniszterét. A reform kidolgozói ugyan meríthettek a lengyel tapasztalatokból, kérdés azonban, hogy nem ismétlődnek-e meg ugyanazok a nehézségek. A szerző szerint ugyanis a külső körülmények nehezebb feltételeket diktálnak a prágai vezetésnek, mint tavaly Lengyelországnak. Rámutat a KGST széthullására, a világban tapasztalható gazdasági visszaesésre, a szovjet kőolajszállítások csökkenésére és e nyersanyag árának emelkedésére. Mindez azt jelenti, hogy Csehszlovákia az eddiginek a háromszorosát fizeti majd a kőolajért: két és fél milliárd dollárt, és ugyanennyire lenne szüksége az országnak az elavult ipar korszerűsítéséhez is. A Prágába látogatók gyakran meglepődnek, milyen kevés változott a forradalom óta az ország gazdaságában. Az ipar állami kezekben van, kevés a külföldi beruházás, az üzletekben nem javult az árukínálat. A reform előkészítését lelassították a választási előkészületek és a nemzetiségi problémák, a változások tulajdonképpen még meg sem kezdődtek. Veszélyes tényező, hogy a reformot illetően a szakemberek és a politikusok körében még mindig eltérőek a vélemények. Sokan rámutatnak arra, hogy a termelésnek túlnyomórészt monopóliuma van, így az árak liberalizálása azok gyors emelkedéséhez vezet. Václav Klausnak ezért a bírálatok nyomására (beleértve a köztársasági elnökét is) meg kellett ígérnie néhány termék árának szabályozását. Ha viszont a reform nem élvez majd.egyértelmű politikai támogatást, veszélyes helyzet következhet be. A nyomás kompromisszumok elfogadásához vezetne, nem pedig a legjobb megoldásokhoz. Mindennek az lehet a következménye, hogy az infláció kicsúszik az ellenőrzés alól, és veszélybe kerülhet a születő demokrácia is— írja az amerikai lap. Hospodárske noviny 2/1991 KÉSŐ BÁNAT Tolmácsként dolgoztam — írja Zuzana Szatmáry —, amikor Rózsahegyen több mint tíz esztendeje a cellulózgyár építéséről tárgyaltak a nyugati berendezésszállítókkal. A kapitalista szakemberek teljesen automatizált gépsorokat kínáltak, és ez nagymértékben csökkentette volna a felépítendő üzem termelési dolgozóinak a létszámát. Ugyanakkor a gépek automatizáltsága szavatolta volna a minőséget, mert az „emberi tényező" hatását maximálisan ki lehetett volna küszöbölni. Nagy problémát jelentett, hogy az akkori hazai vezetők óhajának megfelelően hogyan magyarázzam meg: Csehszlovákia csak a lehető legkisebb mértékben automatizált gépeket igényel, mert foglalkoztatni kell az embereket. Ugyanis — érveltek a hazaiak — nálunk érvényesül a munkához való jog; a szocializmusban elképzelhetetlen a munkanélküliség. Partnereink hiába figyelmeztettek, hogy az ilyen szemlélet bumerángkéntvisszaüt, mert romlik a berendezések megbízhatósága és a termék minősége, arról nem is beszélve, hogy később átalakításokra lesz szükség, ami további tőkeberuházást igényel. Arra is figyelmeztettek, hogy a kézi vezérlésű gépeken gyártott gyenge minőségű cellulózból rossz minőségű papír gyártható, és ezt majd nehezebben lehet értékesíteni. Figyelmeztettek, hogy főképp a konvertibilis valutával fizető piacokon okoz majd gondot a várható gyenge minőség. Hiába figyelmeztették a csehszlovákiai műszaki tervezőket, az igazgatókat, a kormánymegbízottakat, akiknek egyébként sem volt befolyásuk, mert a gyárépítésből politikai ügyet csináltak. Most ezek a tőbb mint egy évtizeddel ezelőtti epizódok eszembe jutnak, valahányszor megjelenik munkahelyemen a másológépünk karbantartója, és gyanakodva megkérdezi: „Remélem, nem rózsahegyi papírt használnak?!" Kultúrny život 1/1991 IV. EM. 3/A Az egy-másfél évtizeddel ezelőtti (csehszlovákiai magyar) lapokban Lapszél felcímmel már megjelent egy szakajtónyi hosszabb-rövidebb jegyzetem (kommentárom, töprengésem stb.), s most ezeknek az önhibámból hosszú Időre elakadt sorát szeretném folytatni e helyen. Afféle napiópótló feljegyzések, cigarettásés gyufásdobozokra, számolócédulákra, újság- és könyvszélekre, s bárminemű, kezem ügyébe kerülő papírdarabkára rótt s továbbgondolásra, kibontásra—azaz: jobb sorsra— szánt reflexiók, a ceruzával a kezében élő ember félig-meddig ösztönös (öntudatlan?) mozdulatai voltak ezek, amelyek olvasmányaim s a világ körülöttem (ós bennem) zajló történései váltották ki belőlem. Egyfajta intellektuális, a világ értelmezésére és befogadására irányuló tevékenység természetes megnyilvánulásakéntfogtam föl akkoriban ezeket az apró kis szösszeneteket, s az eléjük kerekített elmélkedésben viszonylag szerény célt tűztem ki magam elé: „Ezek a lapszéli jegyzetek — írtam — nem támadnak orvul, s nem is kápráztatnak el világot rengető felismerésekkel. Mindössze ismert és meglevő dolgokat aláhúznak, megkérdőjeleznek, kiegészítenek..." Azt hiszem, ezúttal is elegendő, ha, ezen a nyomon indulok tovább. És most kezdett jegyzetsorom fölé is tökéletesen odailleszthetném címként a korábbi Lapszélt. E sorozat fölött mégis más, keletkezésének helyére, írójának illetőségére, s bizonyos sajtó- és művelődéstörténeti vonatkozásokra egyként utaló cím áll, s más cím díszeleg e bevezető jegyzet élén is. Más cím — a lakásom címe. Lakáscím, mint egy sorozatindító jegyzet címe. Miért ne?! Régi igazság, hogy az embernek alkalmasint ki sem kell mozdulnia a szobájából ahhoz, hogy a világ belopakodjon, netán betörjön, bezúduljon hozzá. Bizonyos esetekben egy teljes élethez is elegendő harminckét évnyi haza- és otthonkeresés után ismét a szülővárosomban, Magyarország fővárosában élek. Harminckét esztendeig voltam — kisebbségi magyarként — csehszlovák állampolgár, sorsomat, tapasztalataimat, ismereteimet, ösztöneimet, idegrendszeremet és sejtjeimet a Duna balpartján átéltek és tanultak határozták és határozzák meg, így aligha csodálható, ha itt, Budapesten, a belvárosban is megmaradtam egy kicsit ugyanannak: kisebbségi magyarnak. Az ember az életét nem tudja levetni magáról, mint egy elhasznált ruhadarabot; az én életem a kisebbségi élet lett, más egyéb nem illik rám, lötyög rajtam, esetlenné, ügyetlenné teszi a mozgásomat, komikussá a külsőmet. Ötödik éve élek tehát újból a szülővárosomban, Budapesten, s harmadik éve, hogy itt, ebben a Blaha Lujza téri se nem kicsi, se nem nagy lakásban. Ablakom a Rákóczi út és a Lenin (újabban Erzsébet) kőrút (Lenin Erzsébet körút?) kereszteződésére — nyílik, s a tágabb térségekre való kilátást vigasztalan épülettömbök háromszöge zárja el előlem a maga életbiztosítás-, OTP- és rágógumireklámjaival. De mindez csak a panorámára vonatkozik, a szobámból látható horizontot illetően — legalább is szeretném remélni — más a helyzet. Hiszen egyébként sem az a lényeg, hogy az ember lakása hol van és milyen fekvésű, hanem hogy mekkora világra tárulnak rá az ablakai. Ilyenképpen elmondhatom, hogy a mostani lakásomból is ugyanazokra a gondokra látni, mint egykori dunaszerdahelyi lakásom ötödik emeleti ablakából. S bizonyára vannak/lesznek, akik írásaimat (s talán e jegyzetemet is) olvasva ugyancsak úgy látják: egészen jó innen a kilátás Pozsonyra, Dunaszerdahelyre, Kassára. De nem kevésbé jó Liptószentmiklósra, Lőcsére, Ólublóra, Eperjesre is. Sőt, dolgozószobám ablakából inkábbh látni ezeket a helységeket, mint Debrecent, Békéscsabát, Murakeresztúrt, Poprádot. Mint ahogyan Dunaszerdahelyen, a Malom utcai ablakomból mindig Európára s a világra — tehát Párizsra, Stockholmra, sőt Tokióra, de Murakeresztúrra és Poprádra is egyszerre—szerettem volna, s igyekeztem is látni. Egy — még ha kissé patetikusan cseng is — másik Európára s egy másik világra, az akkoriban Csehszlovákiában érzékelhetőnél európaibb Európát tartva szem előtt. Mert azt kerestem odahaza is, s nem találtam más (és jobb) perspektívát idehaza sem. Ugyanaz, más megközelítésben Előttem újságok, levelek, üzenetek, meghívók rendetlen összevisszasága, alig férek tőlük az asztalomon. Napok hordaléka, néhány napé, az utóbbi egy-két hété. máskor tán egy hónap alatt ha felgyülemlett ennyi; íme egy ötlet felgyorsult — az utóbbi évtized létező szocializmusának pangásához képest mérhetetlenül felgyorsult — időnk méréséhez. A tespedtség kényelméhez szokott, ám most a hirtelen reá szakadt szabadság átkaitól és áldásaitól hajszolt, az egyre" inkább elszabaduló inflációval versenyre kelő lélek zavartan — s egy kicsit zavarodottan is — tekint szét maga körül; mennyi minden történik körülötte, mennyi esemény, hír, mennyi új és új információ zuhog rá minden oldalról, jó lenne mindent magába fogadnia, rendszereznie, megemésztenie — az őt ért hatások, benyomások, ismeretek tömkelegét műveltséggé szublimálnia, csak hát mindehhez idő kellene, idő, idő, idő... A m ozd u lati anság testet-lel ket-sze I lemet megnyomorító fantomja helyett új fantommal ismerkedik: az idővel. Válogatnia kell tehát, szelektálnia: ez fontos, ez ráér, ez mellőzhető. Kapkodhatja a fejét az ember akkor is, ha figyelmét csupán az őt, afféle örök Jónást cetként körülvevő valóság egyetlen — bár negyven év elhallgatottsága után igencsak felértékelődött — szeletére: a Közép-Európaproblematikára, a cseh—szlovák— magyar kapcsolatok alakulására, a kisebbségi kérdésre, illetve a csehszlovákiai magyarság életét, sorsát érintő dolgok számbavételére összpontosítja. Sőt, még ezen belül is szűkítenie kell a kört, hiszen nem intézmény ő, csupán a körülötte történő és őt közvetve vagy közvetlenül érintő dolgok megértésének szándékával megvert közönséges halandó — Ottlikkal mondva: egy ürge —, kinek lehetőségei meglehetősen szerények, s különben is, az imént felsoroltak akár több intézménynek is évtizedekre munkát adhatnának. Az allúzió e jegyzet második mondatának elején nem véletlen. Az ember végtére is egész életében építkezik: ki házat, házakat épít magának, ki önmagát építi. (Jó, jó, a kettő nem zárja ki egymást.) Én is építkezem, önmagam építve napra nap, hétre hét, hóra hó, évre év. Egyebek közt a napok Déry Tibor-i értelemben vett hordalékából is. Melyről elmondható: igencsak jó kötőanyagnak bizonyul. Cement, habarcs s effélék a nyomába sem léphetnek. Hétről hétre ugyanezen a helyen ismétlődő naplójegyzeteimmel sincs egyéb célom. Vagyis hogy napjaimnak e helyen feljegyzésre érdemesített hordaléka közt talán mások is találnak ezt-azt — egy utalást, egy hírt, egy gondolatot, összefüggést, reflexiót —, amit ki-ki a maga önépítkezéséhez, a maga egyedi és egyszeri arcvonásainak kimunkálásához s meglehet, önazonosságának kivívásához/megtartásához is fel tudna használni. Mert ki tudja, talán erre van most a legnagyobb szükség. A totalitárius hatalom emberi lelket, személyiséget és gondolkodást uniformisba kényszerítő évei/évtizedei után az emberi lélek, személyiség és gondolkodás autonómiájára. Hogy ki-ki a maga életével, sorsával ne csupán passzív tükrözője, hanem személyisége erejével alakítója, gazdagítója legyen annak a közösségnek — ha úgy tetszik, társadalomnak —, amelyben él.