Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám, szombat

VILÁGPOLITIKA ÚJ szói 1991. JANUÁR 12. 5 U\SSU REFORMOCSKAK ALBÁN KÖTÉLHÚZÁS December 30-a óta több mint 5000, főleg görög nemzetiségű albán állampolgár menekült Görögországba. A váratlan roham felkészületlenül érte Athént, bizonyos feszültségeket is okozott a két ország között. De e hét elején már azt állapította meg a görög kormány, hogy a menekültáradatcsökkent. Mitszotakisz kormányfő rá szeretné venni Tiranát, hogy fogadja vissza azokat, akiketa görög hatóságok rá tudnak bírni a hazatérésre. Az ügy pikantériája az, hogy egy héttel korábban athéni körök azzal vádolták a tiranai rezsimet, a februári választásokig meg szeretne szabadulni az ottani görögöktől, s ezért még támogatja is a kivándorlásukat. Ramiz Alia legfelsőbb albán veze-' tő január 5-én amnesztiában részesített 393 politikai foglyot. Szintén e héten hivatalosan is bejegyezték a második ellenzéki pártot, egy környezetvédelmi mozgalmat. Az első ellenzéki párt pontosan ma egy hónapja alakult meg Demokrata Párt (DP) néven. Sokan éppen ezért kötik a december 12-i dátumhoz az igazi változások kezdetét Albániában. Balkáni út Ha ez így lenne, akkor elmondhatnánk, hogy Albániában atőbbi keleti pártdiktatúrához képest jó egy év késéssel indult meg a reformfolyamat. Persze, ez túlzott leegyszerűsítés lenne, hiszen már a múlt év közepe óta érezni lehetett az új idők aprócska jeleit: a kiutazások megkönnyítése, nyitás a világ felé. Másrészt tény az is, Albániában még egyáltalán nem lehet rendszerváltósról beszélni, inkább csak óvatos reformokról. Nyugati szakírók előszeretettel használják a közép-kelet-európai változások fogalmát. Ez csak akkor helytálló, ha általános tendenciaként értelmezzük. A régión belül ugyanis nagyok az eltérések az egyes országok között, ami persze már csak a közös múlt miatt sem jelentheti azt, hogy nincsenek nagyon is lényeges közös vonások. Ezért bizonyos „alrégiók is megkülönböztethetők. Ha csoportosítani kellene, akkor külön fejezetet érdemel a volt NDK, külön kell tárgyalni Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot, külön említeni Jugoszlávia egészét és megint más a helyzet Bulgáriában, valamint Romániában. E csoportosítás lehet önkényes, de nem sértő szándékú. A legnagyobb jugoszláv tagköztársaságban: Szerbiában, továbbá a Bulgáriában és részben a Romániában zajló folyamatok alapján a nagy kelet-európai forradalmi változásokon belül megkülönböztethető egy sajátos, — jobb kifejezés híján — balkáni út. Mindháromban ugyanis a volt kommunisták nyerték a választásokat; ez egyrészt fékezte az igazi rendszerváltást, másrészt hihetetlenül megnövelte a politikai feszültséget, nem egy esetben polgárháborús hangulatot teremtve. A kormányzó Albán Munkapárt döntéseit a kormány intézkedéseit tekintve úgy vélem, hasonlóan nehéz vajúdás vár erre az országra is. Választások előtt Nyár óta, amikor is százak menekültek a tiranai diplomáciai képviseletekre, már biztosak lehettünk abban, hogy a sztálinizmus utolsó európai bástyájának ledőlése csak idő kérdése, hiába mondta Ramiz Alia még novemberben is azt, hogy számukra a kelet-európai példa, a többpártrendszer nem járható út, s hogy maga „a nép nem fogja megengedni az elmúlt évtizedekben létrehozott értékeklerombolását". Ekkor került először szóba, hogy az új alkotmányból már törölni fogják azt a cikkelyt, amely a Munkapártot az ország egyedüli vezető erejének minősíti. Egy hónap sem telt el, s gyökeresen megváltozott a helyzet. Tiranában nem számítottak arra, hogy az albán ifjúság is olyan, mint másutt. Kevesli az óvatos reformocskákat. A több helyütt zavargásokba, utcai összekapásokba torkolló decemberi tüntetéseket az egyetemisták robbantották ki, s három nappal később meg is alakult a DP. E napokban a politikai csatározások legfőbb tétje az általános választások időpontja. A hatalom február 10-ét erőlteti (ezt hagyta jóvá a parlament is), a Demokrata Párt viszont azt követeli, hogy legalább májusig halasszák el. Hiszen az ellenzék még csak most formálódik, nagyon kevés ideje volna a felkészülésre, aligha lehetne igazán szabad többpárti vokscsatáról beszélni, mert lényegében minden adu a Munkapárt kezében van.-Az ellenzék egyelőre nem tud hozzáférni a tömegtájékoztató eszközökhöz sem. Ezért is érkeznek naponta hírek a DP által szervezett tömegdemonstrációkról, hiszen az ellenzéknek nincs más lehetősége arra, hogy ismertesse az emberekkel a programját. Ezzel szemben a hatalmon lévők érvei túl átlátszóak: a választások elnapolása, úgymond, lassítaná a gazdasági és politikai reformok bevezetését. Ugyanakkor a kommunisták már meg is kezdték választási kampányukat, folyamatos demokratizálást, piacgazdaságot ígérve. Programnyilatkozatukban ekkép fordulnak a néphez: „ Válasszátok az akció és a haladás pártját, amely mindenkor a nép, Albánia érdekeit védelmezi!" Az idő szorításában Ha Csehszlovákiát vagy Magyarországot nézzük, akkor túl kevésnek tűnik az, amit az albán rezsim reformként ígér a népnek. Ha ahhoz viszonyítunk, hogy mit örökólt Ramiz Alia az 1985-ben elhunyt Enver Hodzsától, akkor viszont soknak. Hiszen a folyamatok értékelésénél elsősorban a helyi realitásokból, lehetőségekből kell kiindulni. Egyes szakírók szerint Alia sosem volt igazán Hodzsa örökőse, öt éve vívja harcát az elhunyt vezér keményvonalas híveivel a vezetésben, akiknek élén történetesen a vezér özvegye áll. Ezért amikor Alia a decemberi tüntetések résztvevőit „bűnöző elemeknek" nevezte, voltak, akik azt mondták: talán nem is gondolta komolyan, a diákság és az értelmiség egy részének radikalizmusa jól is jön neki a konzervatív szárny elleni küzdelemben. Látván az ellenzék megállíthatatlan erősödését, nem érzem túlzásnak azt az állítást, hogy a hatalom kérdése most elsősorban idő kérdése. Ha februárban tartják a választásokat, valószínűleg a kormánypárt fog győzni. így volt ez például Bulgáriában is, csakhogy az ország jó fél évre kormányozhatatlanná vált, mindaddig, amíg a szocialista párti kormány (a BKP örököse) meg nem bukott. Ez csak intő példa, nem jóslat. MALINAK ISTVÁN „Kész vagyok mindaddig küzdeni, amíg képes vagyok rá. Nem a hatalomhoz való ragaszkodás vezérel, hanem azt hiszem, feladataim vannak" - véli Fidel Castro, aki 1959 óta áll Kuba élén. Azóta 1 millió ember emigrált a „szabadság szigetéről", jobbára az USA-ba. És most újra reménykednek: a nyári menedékkérések a külföldi nagykövetségeken jelezték, hogy a kubaiak híres türelmének is van vége. Még akkor is, ha kevés kétség fér ahhoz, hogy a titkosszolgálat alaposan benne volt a dologban, ügynökei tették tömegessé a kerítésmászásokat. Van, aki menekül Kubából, van, akinek mennie kell. Például több külföldi újságírónak. A Csehszlovák Rádió tudósítóját kiutasították, mert az emigráns Radio Martiból idézett. A Népszabadság tudósítójának azért kellett mennie, mert rosszfelé nézett, s meglátta, hogy egy iraki tankhajó hagyja el a havannai kikötőt — jóval az embargó meghirdetése után. Egy szovjet újságírót elütött kocsijával egy belűgyes. Amikor kijött a kórházból, rákényszerítették, hogy inkább otthon lábadozzon... „Rövidesen egyetlen külföldi tudósító sem lesz Havannában" — erre a következtetésre Jevgenyij Baja, az Izvesztyija munkatársa jutott Bagdad vagy Havanna? című írásában, amely az El Nuevo Herald című, spanyol nyelvű amerikai napilapban jelent meg. És éppen ez a tény, hogy már szovjet újságírók is ilyeneket írogatnak amerikai lapokba, nagyon aggasztja a kubai vezetést. Ráadásul maga a szovjet sajtó sem kíméli a „szocializmus utolsó erődjét". A glasznoszty nagy csapás Fidelnek, s a sajtó után már a képviselők is feltették a kérdést Mihail Gorbacsov elCOMMENDANTE FIDEL nőknek a Legfelsőbb Tanácsban, hogy mibe is kerül az országnak az „internacionalista segítség", amelyet Kubának nyújt, no meg Vietnamnak, Kambodzsának, Laosznak, Mongóliának és még mindig Afganisztánnak is. Válasz egyelőre nincs. Viszont nem cáfolják a nyugati forrásokból származó adatokat sem, melyek szerint Kuba 17 milliárd rubellel (25 milliárd dollár) tartozik. Gorbacsov mindezek ellenére több ízben nyilvánosan támogatásáról biztosította Fidelt, s végül Kuba elégedettebb. az idei évre szóló árucserére vonatkozó megállapodással. Eredetileg ugyanis arról volt szó, hogy konvertibilis elszámolást vezetnek be, s a szovjet szállítások is kisebbek lesznek. A szovjet fél hallgat, a Prensa Latina viszont azt jelentette, hogy Kuba minden szükségeset megkap. Az elégedettség pedig nyilván azt jelzi, maximum a szállítmányok felét kell konvertibilis valutával fizetni. Minden arra utal tehát, hogy Havanna ismét megkapta a mentőövet. Ennek ellenére amerikai szakértők — a The Miami Heraldban megjelent elemzés szerint -r úgy vélik, hogy augusztusban valószínűleg puccskísérlet lesz Kubában. Ezt nyilván amatőr módon fogják végrehajtani, nem is dönti meg Fidelt, mégis nagyon fontos lesz, mivel elindít egy folyamatot... A hónapra pontos jóslat pedig azzal magyarázható, hogy ekkor tartják meg egyidőben a Kubai KP IV. kongresszusát és a Pánamerikai Játékokat, ami nyilván annyira felpergeti a kubaiak aktivitását, hogy az a kormány elleni nyílt támadáshoz vezethet Fidelt azonban aligha érhetik meglepetések — legalábbis ő azt állítja, hogy Kuba minden eshetőségre felkészült, jelszava pedig: Szocializmus vagy halál! Kérdés, ha kenyértörésre kerül sor, hogyan fog reagálni a jegyrendszerrel, energiahiánynyal, munkanélküliséggel nyomorgatott nép, amelytől vezetői azt várják el, hogy ha nem is dalolva, de legalább a száját befogva tűrjön. Ami pedig saját biztonságát illeti, arra a líder maximo igazán tud vigyázni. Csak Havannában kétföld alatti bunker áll rendelkezésére. Ezenkívül a fővárosban van még három háza, további 29 pedig szerte az országban. 9 700 testőre van, ebből a fővárosban 2 800 fő. Ha azonban vidékre utazik, 28 ezer embert mozgósítanak. Ha pedig kihajózik három jachtja valamelyikével, netán úszni akar egyet a tengerben, vagy víz alatti vadászatra vágyik, nemcsak a 122 speciálisan kiképzett búvár vigyáz a biztonságára, hanem az egész haditengerészetet is harckészültségbe helyezik. Fidejnek arra is volt gondja, hogy biztosítsa a Castrók folyamatos uralmát: az ő testőre a belügyminisztérium alá, Raul öccsének, Kuba második számú vezetőjének a gorillái pedig a fegyveres erők minisztériuma alá tartoznak. Ha tehát a fegyveres erők lázadnak fel, Fidelt megvédik. Ha a belügyesek készítenek puccsot, Raul veszi át a hatalmat. Rault ismeri csak a közvélemény a vezér családjából, de még az ő magánéletükről sem tud szinte semmit. Ezekről a titkokról lebbentette fel a fátylat a Komszomolszkaja Pravda 1 Az elszigetelődő Fidel (Camblo 16, Spanyolország) napilap egyik októberi számában. Szenzációs adatokat közölt, amit az is bizonyít, hogy az amerikai sajtó is nyomban átvette az írást. Persze, ezek hivatalosan meg nem erősített adatok, de azért nagy lehet a valóságalapjuk, ha Kuba moszkvai nagykövete azonnal tiltakozott a szovjet szerveknél, és az újságíró bíróság elé állítását követelte. Csak néhányat említek e szenzációk közül. Azt még tudják Kubában, hogy Fidel a negyvenes évek végén megnősült, majd úgy tíz évvel később elvált. Ebből a házasságból született egy fia, Fidelito, a kis Fidel, aki „kiköpött apja". Elvált felesége Spanyolországban él. Fidelito első felesege szovjet volt, a második kubai, most pedig egy spanyol arisztokrata család sarja az élettársa. A commendante második házasságát nagy titokban tartják Kubában, pedig ebből öt fia született Valamennyien a Szovjetunióban jártak főiskolára, természetesen inkognitóban, szüléikként egy házaspár szerepelt, a biztonsági szolgálat tisztjei. Fidelnek van eay „vállalt", most kb. 35 évés, házasságon kívül született lánya, de a bennfentesek még legalább 14 törvénytelen gyerekről tudnak. Raul legális felesége Vilma Espin, a politbűró tagja, de egy bolgár nővel él, s neki is szépen cseperedik legalább egy „félrelépése". Fidelnek van még egy bátyja, Ramon, aki egy szarvasmarhákat tenyésztő mintagazdaság vezetője, ezenkívül egy húga, aki az Egyesült Államokban él, és bátyja esküdt ellensége. Szép kis vircsaft — mondhatnám, de talán jobb, ha nem teszem. Nem kell Fidelt innen, Csehszlovákiából bosszantani, már így is torkig van velünk, főleg amióta felmondtuk a kubai érdekek képviselését az USAban. Közvetlenül karácsony előtt elhangzott beszédében az itteni politikai fejleményekről azt mondta, hogy már nem is sírhatnékja van tőlük, hanem hánynia kell... Hát igen, a demokráciát egyesek nehezen emésztik meg. GÓRFÖLZSUZSA A

magasugró is megtorpan a léc előtt, ha nekifutása közben áthághatatlannak tűnik a magasság. Ugyanilyen leküzdhetetlen akadályt jelenthetnek az exportcikkek útjába szándékosan állított vámkorlátok. Vannak országok, amelyek még arra sem vállalkozhatnak, hogy legalább megkíséreljék a nekifutást. A riasztóan magas vámok eltanácsolják őket az ilyen próbálkozástól, hiszen nem tudják (zsebből) kifizetni a tarifákat. Mi is úgy cselekedtünk eddig, mint az atléta, aki nem birkózik meg a magassággal: alacsonyabbra tettük a lecet, vagyis ott próbáltunk eladni, ahol kisebbek voltak a vámok. Csakhogy ilyen országot nagyítóval kellett keresni, mert a legtöbb állam magasra épített behozatali vámfalakkal bástyázta körül némely ágazatát a konkurenciától való félelmében. Persze, mi sem képeztünk kivételt, ahol szükségesnek tartottuk, alkalmaztuk a magasabb vámokat, s ezért viszont bennünket VÁMÁLMOK szidtak azok, akik piacainkra fenték a fogukat. A világgazdaságnak nevezett nagy ökonómiai káoszban, a változó vámok világában szüntelen szimatolásra volt szükség, hogy kinyomozzuk, hova a legelőnyösebb exportálni. Tavaly őszig a csehszlovák kereskedők ilyen folytonos puhatolózásra voltak utalva Szeptembertől azonban megváltozott a helyzet, mivel országunkat ismét visszavették a GATT-ba (Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény), s azóta rendes tagként részt vesz a kölcsönös vámilletményekrői zajló tárgyalásokon. így lehetett jelen a GATT decemberi brüsszeli üléssorozatán Vladimír Dlouhý külkereskedelmi miniszter. Nem rajtunk múlott, hogy a tanácskozáson az éles véleménykülönbségeket nem sikerült áthidalni, így a diplomaták kedden ismét összeülnek Genfben, hogy megkíséreljenek kialakítani valamiféle álomvámokat, amelyek elfogadhatók az egyes termékek és szolgáltatások esetében mind a 107 tagország számára. Kár, hogy kudarccal zárult a brüsszeli forduló, hiszen sok mindenben egyetértettek, ám a mezőgazdasági termékek témaköre zátonyra futtatta a tanácskozást. Két vélemény ütközött: A Közös Piacé és az Egyesült Államoké. Washington azt szorgalmazta, hogy a nyugat-európaiak kezdetben 75, később pedig 90 százalékkal fogják vissza az agrártermelőknek nyújtott szubvenciókat, ám az európaiak legfeljebb 30 százalékra lettek volna hajlandók. A kistermelők még ezt is sokallták, s tiltakozásuk jeleként az ülés alatt mintegy harmincezren vonultak fel Brüsszel utcáin. (A kistermelők berendezkedése érthető, hiszen pl. 1 tonna gabonát 235 dollárért adnak el az államnak, míg a világpiaci ár 75 dollár, s így 160 dolláros dotációhoz jutnak egyetlen tonna esetében. De példaként említhetném a cukrot, az olajat vagy akár a marhahúst is.) A legnagyobb búzaexportőr Egyesült Államok, továbbá Kanada, Argentína, Ausztrália tisztességtelennek tartják, hogy európai partnereik ilyen mesterséges támogatásokkal rontsák gabonájuk pozícióit a világpiacon. Nyugat-Európa viszont politikai kérdést csinál a dologból, hiszen attól tart, hogy a dotáció lefaragása esetén az agrártermelők az utcára vonulnak. ülésen ez a két front csapott AZ össze, ám küldöttségünk nem szemlélte szótlanul a két nagy vitáját. DlouhŰ miniszter úgy fogalmazott, hogy nem vagyunk semlegesek, inkább a Közös Piac oldalán állunk, ugyanis európai ország vagyunk, e földrészhez kívánunk felzárkózni, már folynak a tárgyalások a Közős Piachoz való társulásunkról, s ilyen szemszögből ésszerű a nyugat-európai álláspont támogatása. Epp azon a napon, amikor a miniszter azt a véleményttolmácsolta, érkezett a hír, hogy a Közös Piac olyan vámkedvezményeket adott Csehszlovákiának, amilyeneket a múltban csak fejlődő országoknak nyújtott. Nyilván nem véletlen ez az időbeni egybeesés, a közösség így honorálta azt, hogy támogattuk álláspontját. A döntés nyomán az egyik szemünk nevet, a másik meg sír, hiszen de facto a harmadik világ országai közé soroltak bennünket... (Pl")