Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám, csütörtök

4 1991. január 10. LŰJSZÖM HAZAI KÖZKÉP KONVERZIÓS KÍNOK Haldoklik a csehszlovák fegyvergyártás, de nem hal meg. Hiába ítélték a kimúlás sorsára. Mert vannak pártfogói, akiknek érdekei további életben tartását kívánják. Nem nullponton Maga Jozef Belcák, az illetékes tárcavezető miniszter éppen a minap jelentette ki: nem állították le a gyártást, hogy kielégíthessék a belügy szükségleteit, s a kivitelt se fogták vissza teljesen. Külügyminiszterünk arab országokban folytatott múlt heti tárgyalásait értékelve a televízióban nem a kőolajbeszerzés kínálkozó lehetőségeiről és nem az ottani tőke esetleges csehszlovákiai befogadásáról beszélt hosszasan, hanem a fegyvereink iránti mérhetetlen érdeklődésről. És egyetlen.szóval sem állította, részünkről ez nem időszerű. Csak növeli ázsiónkat a Kuvait-párti arab világban, hogy vegyvédelmi egységünk már Szaúd-Arábiában tartózkodik. Műszaki felszerelése is könnyedén elkelne a térségben, akárcsak sok más haditechnikai alkalmatosság, amiért esetleg a nálunk mind jobban hiányzó kőolajat hozhatnánk be. • -Gazdasági érdekek tehát mindenképpen fűződnek a fegyvergyártás megőrzéséhez. Csak az a kérdés, politikai síkon milyen nyomatékot kap a legfelsőbb vezetés ama elhatározása, miszerint a haditechnika évtizedek óta jegyzett patinás előállítójaként egyszerűen lemondunk a termelésről, mert mostanság humánus célokat követünk és nem . kívánunk támogatni semmilyen háborús konfliktust. A döntést korábban inkább csak a leépítésben érintett üzemek kérdőjelezték meg, s azok is többnyire a váratlanul rájuk szakadt nehézségek miatt. Legutóbb az egykori Martini Nehézgépipari Művek első vezérigazgatója minősítette a tavalyi lépést, s a legdilettánsabbak közé sorolta, melyet valaha is megtettek ebben az országban. Bárhogy is van, a konverzió minden szociális és termékszerkezet-váltó hatásával folytatódik, ugyanäkkor a fegyvergyártás se esett vissza a nullpontra, akárcsak a kivitel. Éppen a napokban értesültünk arról, hogy a fegyverkivitel kapcsán élénk vita alakult kí a szövetségi kormányban. Mert egyrészt nyakunkon maradt a fegyverzetleépítés nyomán fölöslegessé vált haditechnika, másrészt akad még ilyen portéka gyárainkban eladásra. Mi legyen hát vele? Megállapodás született: ha külföldön értékesítenék, akkor minden egyes üzlethez a kormány hozzájárulása szükséges, s ha a fegyver akár közvetítőn keresztül hagyja el az országot, akkor is ismernünk kell, ki a végső megrendelője. Állítólag nem juthat el se a válsággócokba, se a terrorista rezsimekbe. És a Közel-Kelet netán nem tartozik ezek közé? Vagy csupán az arab petrolállamok érdeklődését tolmácsolta Dienstbierkülügyminiszter? Semmi többet? Elúszott piacok Mit jelent(ett) Csehszlovákia a fegyverkereskedelemben? Alig egy esztendeje szinte meghökkenéssel fogadtuk a The Financial Times hírét arról, hogy hazánk 1984-1988 között 2,5 milliárd dollár értékű haditechnikát vitt ki külföldre, s ezzel a tétellel világméretekben a hetedik helyet foglalta el az exportőrök között. Hogy esetleges eltűnésünk erről a piacról - amire a sokunk által humánusnak vélt lépés késztetne bennünket - nem sokat jelentene, azt bizonyítja az is, a Szovjetunió és az USA húszszorosán, Franciaország és Nagy-Britannia 3-6-szorosan több fegyvert exportál. Ezért állítják a konverzió itthoni ellenlábasai: mind a gyártás, mind a kivitel leépítésének alig van jelentősége a világméretű fegyverzetcsökkentés és az enyhülés viszonylatában. Legfeljebb csak piacokat veszítünk, s helyünkre más termelők nyomulnak be. És a fegyverkereskedelem tovább virágzik nélkülünk. Van egy másik politikai vetülete is a hazai konverziónak. Mégpedig az, hogy nagyjából ötszörte nagyobb mértékben sújtja Szlovákiát (mintegy 85 ezer embert érint), mint Csehországot. A köztársaságok gazdasági önállóságra való törekvésének időszakában időnként nemzeti színezetűvé vált a kérdés, mivel a szövetségi tárcától örökölt fegyvergyártás zuhanásszerű leépítése egyértelműen az innenső országrész kárára történt, s a mostani restriktív pénzügyi politika eszköztára csak elenyésző mértékben számol a magukat jövőbe átmenteni próbáló fegyvergyárak támogatásával. Mentőövként Szlovákiában legalább 4 milliárd koronára lenne szükség a konverzió megvalósítására. Ám a központi pénzforrásokból alig egyetlen milliárdnyi korona jött össze. S az sem közvetlen anyagi támogatás formájában: csakis az új termelési program fejlesztésére lehet majd fordítani, s az érintett üzemek esetleg adó-és vámkedvezmények útján juthatnak más előnyökhöz. És ezzel már ki is merül a központi segítség eszköztára. Termelői terhek Vannak gyárak, amelyek maguk is képesek megbirkózni a konverzió terhével. Náluk a fegyvergyártás korábban sem tette ki a termelés döntő hányadát, s ha módjuk van a fejlesztésre, külső segítség nélkül lemondhatnak a fegyverekről. Nehezebb, helyenként szinte kétségbeejtő a többi egykori ZŤS-válIalat helyzete. Sem Detvában, sem Považská Bystricában, sem Dubnicában vagy Martinban nincs elég belső forrás a kilábalásra. Egyedül, minden támogatás nélkül aligha juthatnak ki a baljósnak ígérkező állapotból. Van egy elképzelés a Szlovák Gazdasági Minisztériumban, miszerint a nagyprivatizáció során le kell választani az anyavállalatról mind a továbbra is fegyvergyártó, mind a legnagyobb kínokban szenvedő üzemegységeket. Több részletet erről nem tudtam meg. Mindenkor a megkötött katonapolitikai egyezmények szorítják határok közé a fegyvergyártást. Maga az érintett vállalatokat irányító szakminisztérium - jelenleg a gazdasági - erre nincs befolyással. Mert a megrendelések is a nemzetvédelmi minisztériumból érkeznek. Korábban a fegyvergyártás - s ily módon a tankok.előliítása és kivitele is - nagyon gazdaságos üzlet volt. Ám sok esetben - s ezt a konverzió ellenzői nemigen emlegetik - a harckocsik gyártói az állami költségvetésből jutottak busás bevételeikhez, mivel a megrendelő gyakori fizetésképtelensége folytán csak hitelre vásárolt. Pillanatnyilag még folytatódik a fegyvergyártás, tárgyalások folynak külföldi cégekkel a komponensek előállításáról. S az is kérdés, mi legyen a már nem szükséges hadifelszereléssel, az alaktrészekkel és különféle komponensekkel, amelyek a szállítói-megrendelői kapcsolatok következtében tavaly jócskán érkeztek még a szerződésekhez makacsul ragaszkodó alszállítóktól. Csupán a Dubnicai Nehézgépgyárban többletmilliókat kénytelenek kifizetni a prerovi Meoptából menetrendszerűen küldött, s ma a raktárkészletet duzzasztó használhatatlan alkatrészek sokaságáért. Hogy végül is a hadiüzemek konzerválják-e, avagy felszámolhatják az ilyen készletet, de a főként gyártásukhoz szükséges berendezéseket, arról csak a nemzetvédelmi tárca dönthet. A Szlovák Gazdasági Minisztériumban szerzett információim szerint erre egyelőre még várnia kell a termelésnek. Hogy meddig lesznek Csehszlovákiának fegyvergyárai, az manapság nyitott kérdés. Aligha tudja valaki is megjósolni mind a gyártás, mind a kivitel teljes leépítésének időpontját. Az sem kizárt, hogy a privatizáció után vagy még korábban is újra tankok hagyják majd el valamelyik szerelőcsarnokot. Mert az illetékes minisztériumnak nincs szándékában az ilyen gyártás betiltása, s mint hallottam: ,,akár nem is kell róla tudniuk". Vagy más lehetőség: felvetődött a hadseregnél kiselejtezett tankok franciaországi exportja. Hulladékvasként tilos a kivitele. De ha pótalkatrész készülne belőle, akkor állítólag megmenne. Most erről tárgyalnak.. . Mindebből leszűrhető: az itthoni konverzió kínozza a gazdaságot, ezreket kényszerít szociális védőhálóba, korábbi fegyvergyárakat sodor a csőd közelébe. Mégsem hal meg a fegyvergyártás. Mert érdekek fűződnek fennmaradásához. Tartják is a „halálraítéltben" az életet. u. i. Kedden a kézirat leadása után a szlovák kormány ülését követő sajtóértekezletre siettem. Ott is szó volt a konverzióról, s mint olvasóink már értesülhettek róla: a kabinet úgy döntött, Szlovákiában nem állítják le a fegyvergyártást. Váratlan fordulat? Aligha. Csak a korábbi fejlemények folytatása. Nem véletlenül kezdtem tehát tudósításomat a következő mondattal: „Eléggé a realitásokra támaszkodó döntésre szánta el magát a szlovák kormány... J. MÉSZÁROS KÁROLY REFLEX VILÁGOSSÁGOT, DE MINDENÜTT! Már megint az újságok első lapjára került a lusztráció kérdése; a Szövetségi Gyűlés néhány képviselője arra figyelmeztetett, hogy napjainkban már nem csak erkölcsi kérdést jelent egyes közéleti tényezőknek a pártállam titkosrendőrségével való együttműködése, hanem politikai problémát is. El is hangzott a javaslat, hogy a legközelebbi ülésszakon vizsgálják meg, nem kellene-e „átvilágítani" a legfelsőbb törvényhozó testület valamennyi képviselőjének és a kormány tagjainak a besúgáshoz fűződő viszonyát. Bevallom, mellbevágott e három szó: „nem csak erkölcsi". Távol áll tőlem, hogy bármit is belemagyarázzak a kérdés felvetésének parlamenti indoklásába, mindazonáltal kimondom: a kérdés ilyetén felvetése azt sugallja, mintha egész addig nyugodtak lehetnénk, amíg a törvényhozók és a miniszterek csak erkölcsi vétséget követtek el, és csak akkor ajánlatos a körmükre nézni, amikor már a politikában is vétkeznek. Nem ártana itt is pontosan fogalmazni, és kimondani: a titkosrendőrséggel való együttműködés elsősorban erkölcs elleni bűntett volt és ha az értékrendben az erkölcsöt csak második helyre tesszük, ne csodálkozzunk, ha az egyszerű emberek továbbra is úri huncutságnak tekintik a politikát. Hogy annak tekintik, azt mostanában egyre gyakrabban tapasztaljuk, és hogy így alakult a helyzet, azt nem kis mértékben annak köszönhetjük, hogy a politikai erők úgy viszonyultak a közéleti személyiségek múltjának megvizsgálásához, ahogy viszonyultak. Előbb a Bartonőík-ügy rendített meg bennünket, majd a Budajbotrány, végül pedig kiderült, hogy valószínűleg minden pártnak és mozgalomnak vannak személyiségei, akiknek életrajzában léteznek mozzanatok, amelyeket - hogy finoman fogalmazzak - nem szívesen tesznek a kirakatba. Az is elgondolkoztató, hogy a parlamenti javaslat értelmében csak a honatyákat és a minisztereket kellene lusztrálni. Valószínűleg sokan örülnek e hírnek, mert az ország több mint 15 millió lakosa közül viszonylag csekély a képviselők és a miniszterek részaránya. Ezzel szemben a titkosrendőrséggel együttműködők száma több százezer volt, mutatnak rá a vizsgálati eredmények. Legalább annyira megörvendezteti e javaslat a gazdag besúgó múlttal rendelkezők tízezreit, mint amikor a múlt év elején arról adtak ki jelentést, hogy az Štb-s akták legnagyobb részét a pártállam összeomlásakor megsemmisítették. Újabban kiderült, nem semmisítették meg, és komplett dokumentáció áll rendelkezésre. Vajon mennyivel szeressem én jobban azt az ismerősömet, kollégámat, akiről tudom, hogy sülve-főzve Danázs őrnaggyal, a csehszlovákiai magyar értelmiségiek politikai erkölcseinek „őrangyalával" bukkant fel a város legkülönbözőbb kocsmáiban, mint azt a honatyát, akiről majd kiderül (mert kiderül), hogy bizony spicli volt? Akár úgy is felfoghatjuk a dolgot, igazságtalan megkülönböztetésben részesítenénk a képviselőket és a minisztereket, ha csak e viszonylag vékony réteget „világítanánk át". Egy iskolaigazgató, egy polgármester, vagy üzemi vezető múltbeli görénykedése éppen úgy irritálja az embereket, éppen úgy relativizálja a mindenki számára kötelező erkölcsi normákat, mint amikor egy miniszterről derül ki, hogy konszolidátorként „bemártotta" embertársait. Családok összeomlását, a társadalom békéjének veszélyeztetését emlegetik egyesek, akik óvnak a lusztrálás következetes véghezvitelétől. Mások azzal érvelnek, hogy egyeseket tudtuk nélkül vették fel a titkosrendőrségi együttműködők kartotékjaira. Az utóbbi érvhez csak ennyit: azok, akiket felvettek a kartotékokra csak annyiban különböznek azoktól, akik nem kerültek be a nyilvántartásba, hogy az utóbbiak egyszerűen nem kerültek kapcsolatba az Štb hivatásos fogdmegjeivel. Világosságot, de mindenütt! Nemcsak miniszterekből áll ez az ország. Ezért ne sértődjék meg senki, ha megmondják neki: elő a barvával! TÓTH MIHÁLY VIGYÁZAT, SZENNYEZÉSVESZÉLY! (AVAGY Ml FOLYIK A VASMŰ MEDDŐHÁNYÓJA ALÓL AZ IDA PATAKBA?) A Kelet-szlovákiai Vasmű terjedelmes meddőhányója alól kiszivárgó szennyvíz áramlása láttán még a fantasztikusnak nem nevezhető természetbarát is elképed. Még jobban elszörnyúlködik, ha megtudja, hogy a „gyanús" folyadék már évek, sőt évtizedek óta szabadon csordogál a gombosi csatornába, onnan pedig az Ida patakba, majd a Kanyaptába, Bódvába... A felelőtlenség „műve" nincs igen szem előtt, távol esik a főúttól, s talán ezzel is magyarázható, hogy „a kutya sem törődik vele". Illetve, ha törődik is, rosszul! Legalábbis én úgy ítéltem meg, amikor a múltkor arra vetődtem és véletlenül észrevettem. Figyelmeztető tábla, hogy „Vigyázat, szennyezésveszély!", nem áll ott sehol. S ha állna is, mit sem segítene! Magyarázatért a Bódva vízgyűjtő területének vízőréhez, majd a Bodrog és Hernád folyamkezelóség szakembereihez fordultam. - Tudunk róla, évek óta figyelemmel követjük a gombosi csatornát is - igyekeztek legalább részben megnyugtatni, s tanácsolták, a legfrissebb vízminta-eredményekről, valamint a térség vízgazdálkodási gondjainak megoldási terveiről, lehetőségeikről a vasmű illetékeseitől kérjek felvilágosítást. A bajt jobb megelőzni, mint orvosolni A gyáróriás ökológiai felügyelőségén Miloslav Kéda mérnökhöz kopogtattam be. - A Bodrog és Hernád Folyamkezelési Igazgatóság döntése alapján a gyár területét elhagyó szennyvizeket mi ellenőrizzük - kezdte az osztályvezető. - Az említett csatornából is rendszeresen, havonta veszünk mintát. Tény, hogy a meddőhányó térségéből oda kerülő víz hozzá nem értő szemlélőnek olykor-olykor gyanús, gusztustalan, de eddig egyszer sem lépte túl a megengedett normát. - ??? - Nem lépte túl, mert a száraz meddőhányó, s a benne található fémhulladék tulajdonképpen vegyileg nem oldódhat, nem oldódik tovább. A víz sem mos ki belőle veszélyes, szennyező anyagokat. Természetesen ezzel a kezdettől fogva megoldásra váró kérdést, problémát nem tekinthetjük és nem is tekintjük megoldottnak, illetve sokadrendűnek... -ön azt mondja, ilyen szempontból a meddőhányó és a belőle kiszivárgó viz nem veszélyes a közeli termőföldekre, patakokra, településekre. Lehet, csakhogy a „salakhegy", ahogyan a helyiek nevezik, szeméttelep is, egy ellenőrizhetetlen szeméttelepen pedig bármi kiköthet. Ne legyen úgy, de ha ott egy komolyabb környezetszennyezés történne, akkor... - Sejtem, mire céloz. Igen, elsősorban minket, a vasművet terhelné érte a felelősség. Ezzel tisztában vagyunk, s most fokozott ütemben igyekszünk pótolni a korábbi mulasztásokat. Itt jegyzem meg, hogy az ökológiai felügyelőség is új alakulat a gyárban. Sok a tennivalónk. A meddőhányón és közvetlen közelében olyan technológiai rezsimet akarunk bevezetni, amely garantálja majd a közegészségügyi előírások megtartását. A vasműből a szemetet a város szemétégetőjébe fogjuk szállítani. Ugyanakkor Nagyidának és Sacának is megtiltjuk, hogy oda hordja a szemetet. Az óriási terület körülkerítése egyelőre nem jöhet számításba, ám a körülárkolása igen. Szó van arról is, hogy a „szeméttelepre" őrt állítunk. - Van áttekintésük arról, hogy a vasmű milyen mértékben szennyezi a tőle délre fekvő mezőgazdasági vidék talajvizét? . - Nemrég fejeződött be az öt évig tartott speciális kutatási munka. A mérések szerint a talajvízszennyezés elérte a Gombos-Bócsárd határvonalat. Nem túl erős, nem tartalmaz kimondottan toxikus, tehát mérgező anyagokat, többségében inkább szulfátos vegyületeket. A szennyezés terjedését több furatból álló vízfüggöny kialakításával és szakszerű működtetésével akarjuk megakadályozni. Besegít az állam? Beszélgetésünkbe bekapcsolódott Sirola Pál mérnök, a közelmúltban létesített ökológiai stratégiai osztály főszakértője. Megjegyezte, hogy a vasműben mostanság jóval komolyabban foglalkoznak a környezetvédelemmel, mint korábban. - Jelenleg - folytatta - javában tart a hulladékleltározás és -szortírozás, ugyanis pontos áttekintést szeretnénk kapni arról is, hogy gyárunk területén hol milyen és mennyi hulladék keletkezik, s hol, milyen helyen tároljuk azokat. A meddőhányón is rendet akarunk tenni és tartani. Persze, a mulasztások pótlása nem megy meg egyik napról a másikra. Az ottani szennyvizet is felfogjuk majd, s elvezetjük a most induló bócsárdi tisztítótömbbe. Hogy pontosan mikor, az mindenekelőtt az anyagi lehetőségeinktől függ. Tehát attól is, hogy az ökológiai beruházásokra kapunk-e valamilyen segítséget az államtól, vagy sem. Szerintem kaphatnánk dotáció, vagy akár adókedvezmény formájában is. * * * Ezek szerint tehát a közelmúltban részvénytársasággá alakult vasműben kezdik komolyan venni a meddőhányó körüli szennyezésveszély elhárítását. Legalábbis terveik, elképzeléseik már születőben. Persze, a szándék kevés. Jó lenne, ha a tervek mielőbbi megvalósítását nem valamilyen ökológiai katasztrófa erőszakolná ki... GAZDAG JÓZSEF