Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám, csütörtök

KULTURA IÚJSZÓM 1991. JANUÁR 10. SZLOVÁKIA] MAGYAR ÍRÓ • BUDAPESTRŐL Beszélgetés Tóth Lászlóval Tóth László öt éve települt át Magyarországra, azóta szülővároséban, Budapesten él. Csehszlovákiában volt a Kis Építő, a dunaszerdahelyi Csallóköz, valamint az Irodalmi Szemle szerkesztője, a komáromi Magyar Területi Színház dramaturgja, kiadott őt verseskötetet, "két gyermekkönyvet, egy írói interjúgyűjteményt, bemutatták egy drámáját, további öt könyvet válogatóként, összeállítóként jegyzett, s önálló kötetben, illetve antológiákban közzétett fordításain kívül számos színház- és művelődéstörténeti tanulmányt publikált. Istentelen színjáték című verseskötetéért neki ítélték az 1983. évi Madách-díjat, melyet azonban az akkori hatalom utasítására nem kaphatott meg. Az idén 42 éves író áttelepüiése óta különböző antológiabelí szereplései, valamint Éjjelenként a semmivel, avagy , A tett nélküli színhelyek (1987) című válogatott verseskötete mellett az alábbi műveket publikálta: Mindenes Gyűjtemény (válogatás az 1789-1792 között Komáromban kiadott évfolyamaiból, 1989); Madách Imre: Küzdés az é!e9 (válogatott művek, nevének feltüntetése nélkül, 1989); Szélén az országútnak (válogatás a csehszlovákiai magyar költészet hét évtizedének terméséből, 1990); „Az örökség". Essterházy János emlékezete (válogatás, Molnár Imrével közösen; különlenyomat az Új Forrás 1990 negyedik számának mellékletéről), Mint fészkéből kizavart madár... (válogatás az 1945-1949 közti esztendők csehszlovákiai magyar írásbeliségéből; Molnár Imrével közösen, 1990). Budapesti székhellyel megszervezte a csehszlovákiai magyar tudományosság és csehszlovákiai magyarság-kutatás támogatását célul kitűző Párbeszéd Alapítványt, s néhány társa segítségévei ő indította az ugyancsak elsősorban csehszlovákiai magyar érdeklődésű kisebbségtudományi szemlét, a Regiot; tagja az írók Szakszervezete Elnökségének, fő'szerkesztő-helyettese a szintén sžámos csehszlovákiai magyarvonatkozású anyagot közlő irodalmi, művészeti folyóiratnak, a Tatabányán megjelenő Új Forrásnak. — Eljöttem, pontosabban: a nyolcvanas évek közepén — az időpontnak itt döntő jelentősége van' — jöttem el Csehszlovákiából, ami önmagában is sokatmondó tény lehet. Elhatározásomnak természetesen sokféle oka volt. Közülük csupán egy, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen már nem éreztem ott tovább folytathatónak, kiteljesíthetőnek. Az én legfőbb mozgásterületem a kultúra, a szellem szférája, és ott találkoztam a legtöbb konfliktussal, az adott körülmények között számomra megoldhatatlannak tűnő problémával. Persze, az élet többi területén ugyanígy egymást érték a megoldatlan ós megoldhatatlan probémák, az emberek nagyon is szűk, behatárolt területen voltak kénytelenek mozogni, egyre kevesebb volt közöttük a levegő. Nemzedékemre vonatkoztatva megírtam már, hogy olyan volt, mintha hatvannyolc után lenyomták volna a fejűnket a víz alá; voltak, akik belepusztultak, voltak, akik a felszínre könyörögték és hálából rabtartóik hangos imádására kötelezték magukat, s voltak, akik kopoltyút növesztve megtanultak a víz alatt lélegezni. Alkat kérdése is, hogy ki mit bír elviselni és kinek miből mennyi az elég. Ami engem illet, én a szellemieket tekintve, azt hiszem, meglehetősen nagy és szabad mozgásteret igényelek, illetve, hogy ne hangozzék ilyen nagyképűen, nehezen viselem a kötöttségeket. S ha most, itt, Magyarországon, szidjuk is a hetvenes vagy a nyolcvanas éveket, az itteni helyzetet össze sem lehetett hasonlítani a hatvannyolc utáni csehszlovák konszolidáció husáki abszolutizmusával. A szellem emberének Magyarország — persze, ez most szigorúan csak ebben az összefüggésben érvényes — valóságos Amerika volt az adott időszakban. Ahogy Václav Havel mondta, mér köztársasági elnökként, első magyarországi útja során: Csehszlovákiában álltak az órák, s csupán 1989. november 18-án kezdtek el újra járni. A közbenső időszakban karámban éltünk és magunkra hagyatottan, igazából nem vállalt bennünket senki: Csehszlovákiában magyarok voltunk, Magyarországon jobb esetben csehszlovákiaiak, ám igen gyakran csak „csehek", „cseszkók". A csehszlovákiai magyarság érdekeinek nemhogy magyarországi, ne adj'isten nemzetközi képviselete lett volna — itt most nem az idő múlásával egyre szaporodó, nem ritkán bátor egyéni fellépésekre gondolok —, hanem „ügye" a cseh-szlovák föderációval ráadásul afféle szlovák belüggyé vált. Ugyancsak leírtam már: gettóország gettólakói lettünk, amire talán a legabszurdabb példa, hogy nekünk, írók közül néhányunknak, akik magyarországi lapokban, folyóira- • tokban publikáltunk, akik magyarországi kollégáinkkal tartottuk a kapcsolatot, az volt a legnagyobb bűnünk, hogy a „magyarországi liberális demokrácia meghosszabbított keze" vagyunk. Én is, barátaim is sok történetet mondhatnának ennek bizonyítására. S számunkra, csehszlovákiai magyar írók száméra bizonyos értelemben a „csehszlovák irodalmi kontextus" fábólvaskarika elmélete is a gettósítás egyik kifinomult eszközét jelentette, melynek fonákságait bizony néhányan még „legjobb elménk" közül sem ismerték fel. Elmondhatom magamról, hogy szerencsés nemzedék tagja vagyok. Azé, amelynek még sikerült elcsípnie a hatvanas évek utolsó óráit, s ebben a szerencsében külön szerencse az is, hogy éppen a hatvannyoícas-hatvankilences Csehszlovákiában voltam/lehettem szemét a világra nyitó fiatal. Mit jelentett ez? Elsősorban azt, hogy az ember egy, óráról órára változó, eseményekkel teli, fortyogó-formálódó világban kezdett eszmélkedni, ahol szellemét jóval több dolog ösztönözte szabad szárnyalásra, mint amennyi visszahúzta esetleg: jelentette a cseh, szlovák és lengyel közvetítéssel megismert izmusokat, klasszikus avantgárdot és neoavantgárdot, nyugati filozófiákat, diákmozgalmakat, a párizsi Magyar Mű(GYÔKERES GYÖRGY felvétele) helyt, az Új Symposiont, Hidat stb., stb. A tojáshéjból éppen kibújva, annyi levegőt szívhattam magamba, amennyit a tüdőm befogadott. Aztán más évek jöttek, mint említettem, s egyre kevesebb lett körülöttem/körülőttünk a levegő — az élet s az emberi kapcsolatok minden területén, nemcsak a szellemi szférában. 1989. novembere a természetes életfunkciók, a normális életritmus, valamint az egyéni vonások vállalásának és kiteljesítésének lehetőségét adta újból vissza az embernek Csehszlovákiában, az egybemosódás, az eljellegtelenedés után végre megint a karakterisztikumra került a hansúly az ország mindkét nemzete, nemzeti kisebbségei, nagyobb és kisebb közösségei, csoportjai, de az egyes emberek esetében is egyaránt. A hetvenes és nyolcvanas évek tobzódó neosztálinista totalitarizmusa, az uniformizálás és a gettóba szorítás terrorja után az emberek végre újrarajzolhatták arcuk időközben lekopott, elmosódott vonásait. A személyiség integritása és az identitástudat, hál'istennek, Közép-Európában is visszakapta eredeti jelentését, súlyát. Az az érzésem, nagyon közel a tizenkettedik órához. • Mindezt furcsa lehetett innen érzékelni. Nem gondolt arra, hogy haza kellene mennie? — De. Azt hiszem, áttelepült, Magyarországra költözött csehszlovákiai magyar barátaim, (sors)társaim közt egy sem akadt, akiben ne merült volna fel ez a gondolat. Csakhogy — s talán szerencsére is — a dolog mégsem Ilyen egyszerű. Hiszen éppen most, amikor minden a határok elmosódása, spiritualizálódása felé mutat, illetve arra felé kellene mutatnia, miért éppen valakinek az állampolgársága lenne a probléma?! Nézze, ón a csehszlovákiai magyar voltomat itt, Budapesten — immár évek óta magyar állampolgárként — sem adtam fel soha, egyetlen pillanatra sem. Csehszlovákiai magyarnak lenni — ez számomra identitástudat kérdése, nem pedig határoké, állampolgárságé. S még kevésbé nem a távolságé. Elvégre Pestről hamarabb Pozsonyba érek, mint Pozsonyból Kassára. Meg aztán, a mai helyzetben, egy pesti lakás már önmagában is igazán sokat jelent, egy csehszlovákiai magyar (indentitástudatú) számára pedig különösen. S különben is: egy pozsonyi magyar írónak miért ne lehetne Budapesten lakása? S egy magyarországinak, mondjuk, Pozsonyban? Én hiszem azt, hogy idővel ez csak anyagi kérdés lesz. Mert ezen óhaj természetes voltához nem férhet kétség. Nem értem egyébként, hogy amikor végre eltűntek a testvéri szeretet „szögesdrótjai" az egyes országok közti határokról, miért tartják még magukat a kettős állampolgárságot kizáró egyezmények a volt szocialista államok között? Hiszen minden ezeknek az egyezményeknek a felfüggesztése, illetve érvénytelenítése mellett szól immár, vagy legalábbis amellett, hogy lejártuk után ne kerüljenek ismét megújításra. Elvégre az Európa Ház már meglevő „szobáiban" a kettős állampolgárságnak ez a lehetősége indokolt esetekben a világ legtermészetesebb dolgai közé számít. El tudom képzelni példáiul, hogy a második világháborút követő évek retorzióinak következtében Magyarországra kitelepített csehszlovákiai magyarok — illetve leszármazottaik — közül visszakaphatnák csehszlovák állampolgárságukat is, azok, akik arra igényt tartanának. Rehabilitálásuknak például, mely remélhetőleg csak órák kérdése immár, éppen ez lehetne egyik szép módozata. Ugyanígy az 1948 vagy 1968 utáni emigránsoknak is biztosítani lehetne ezt a lehetőséget, s bizonyos vagyok abban, hogy azok közül is sokan visszavennék csehszlovák állampolgárságukat is, akik a hetvenes-nyolcvanas években költöztek át — nem kevesen az áttelepülés legkézenfekvőbbnek látszó legális lehetőségét jelentő (érdek) házasságkötéssel — Magyarországra. Valószínűleg én is köztük lennék. Csatlakozási pontjaim természetesen vannak. A barátaim a régiek, megmaradtak a kapcsolataim a csehszlovákiai magyar lapokkal (mégha ennek publikációimat tekintve egyelőre nincs is sok nyoma), egykori munkaadóm és kiadóm, a Madách megbízásából hét könyvön is dolgozom, s tagja vagyok a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának is. Külön öröm számomra, ugyanakkor, hogy a Független Magyar Kezdeményezés Márai Sándor Alapítványának kuratóriuma szintén megtisztelt azzal, hogy tagjai közé választott, valamint az, hogy egykori munkahelyem — ahonnan nem éppen a legbékésebb körülmények között s a látszat ellenére sem önmagamtól távoztam 1981-ben —, az Irodalmi Szemle szerkesztőbizottsága is számít a közreműködésemre. • Ml a véleménye az írókból, tudósokból lett politikusokról? Jónak vagy rossznak tartja, hogy meghatározó szerepet játszanak egy-egy ország irányításában s a rendszerváltásban? — A totalitárius hatalom elsősorban a humán és társadalomtudományi értelmiségben — köztük is főleg az újságírókban, írókban, művészekben, társadalomtudósokban — találta meg üldözendő boszorkányait, azokban, akiknek az arcán a legkevésbé tudta eltüntetni az egyéni vonásokat. így magától értetődően az ellenzékiek is jórészt az ő soraikból kerültek ki, többen közülük külső vagy belső emigrációba kényszerültek, s még többen azzal helyezkedtek szembe a rendszerrel, hogy egyszerűen kívül maradtak a történéseken, nem vettek részt. Ezek az emberek a kommunista rendszer bukása után is csak azt folytatják, amit már réges-rég elkezdtek. Hogy ez jó-e vagy rossz? — azt majd az idő dönti el. Azt mindenesetre lényegesnek tartom, hogy az általuk egy régi rendszer falaiból kihúzgált téglákat ne arra használják, hogy újabb falakat építsenek belőlük. Csak reménykedhetek abban, hogy a tegnapi politizáló írók politikusként is megmaradnak írónak. (S abban is, hogy a levitézlett politikusok nem kezdenek el írni. Legfeljebb csak az emlékirataikat. Biz'isten, szívesen olvasnám egyikükét-másikukét.) Sajnos, idehaza, Magyarországon a tegnapi politizáló írók nagy része ma mér csak politikus, s ha még élne bennük, akik tegnap voltak, mostani önmagukkal szemben minden bizonnyal ellenzéki pozícióba kényszerülnének. Odahaza, Csehszlovákiában, ez még elkerülhető. Václav Havelnél és Göncz Árpádnál azonban egyelőre szerencsére azt érezni, hogy az ő életművük — s itt e szót most abban az értelmében használom, mely szerint valakinek a személyes élete az életművének szerves része lehet — magas közjogi méltóságukban is töretlen tud maradni. Ők ketten politikusként is civilek, sőt, ami talán most ennél még fontosabb: cívisek, vagy még inkább: citoyenek maradtak. Mindenesetre együttérzek velük. • Jelenleg szerintünk két vonulat különíthető' el markánsan a szlovákiai magyar politikában. Az egyiket a Független Magyar Kezdeményezés képviseli: a polgári liberális eszmekört, csatlakozva a progresszív, hasonlóan gondolkodó szlovák irányzathoz. A máslkat az Együttélés Politikai Mozgalom reprezentálja: a magyar és a többi nemzetiségi kisebbség egyéni és kollektív jogaiért való küzdelmet helyezik eló'térbe. Melyik áll közelebb önhöz? — A tévedés jogát fenntartva magamnak, úgy látom, hogy a polgári Európa felé vezet az út. Namármost, míg Magyarországon egy nem jelentéktelen polgári réteg az elmúlt évszázad polgárságának nem éppen kedvező légkörében is meg tudott maradni, fenn tudta tartani önmagát, át tudta menteni értékeit — itt most a polgári kultúra értékeire gondolok —, Csehszlovákiában majdnem az egész kisebbségi magyar polgárság kiveszett ugyanezen idő alatt. Annak az értelmiségnek a jelentős része ugyanis, amely nem tért vissza Hitler lágereiből, a másik részét pedig a háború után kitelepítették, elűzték — s mindezidáig ezt még nem mértük fel kellőképpen —, a középosztályhoz tartozott, következésképpen értelmiségével a csehszlovákiai magyarság a polgárságát, a nem jelentéktelen erőt és hagyományokat képviselő kultúrahordozó és értéktreremtő polgári réteget' veszítette el. A negyvenkilenc után faluról fölkerült új értelmiség természetesen nem tölthette be azt a szerepet, amely a polgárságra várt volna, s nem is volt felkészülve arra a szerepre, melyet a történelemtől kapott. így a csehszlovákiai magyarság jóval védtelenebb és kiszolgáltatottabb lett, s jóval több kerülőút, földút bejárására kényszerült, mint egyéb, polgárságukban erősebb közösségek, népcsoportok, népek. Következésképpen a csehszlovákiai magyarság útja is csak a polgárosodás felé vezethet, éppen ezért az FMK áltak képviselt eszmekör áll hozzám a legközelebb. Eszmekört említettem, s nem pártpolitikát. A pártoskodás idegen tőlem, annak minden megnyilvánulásától igyekszem távoltartani magam. A pártoskodás számomra egyúttal a pártfegyelmet s bizonyos ideológiák elfogadását is jelentené, ám ezek valahogyan nem állnak jól nekem. Engem a pártok fejeznek ki — ha kifejeznek —, minden pártból valami, s nem egy párt. A nagy abszurditás ott kezdődik, hogy van egy, a polgári gondolkodás felé mutató, szerintem tetszetős és távlatos program, de ennek a programnak a csehszlovákiai magyarság körében nincs — és nem is lehet — meg a maga háttere, bázisa. Az FMK elnöke azt mondta nekem a forradalom után két hónappal egy interjúban, tisztában van azzal, hogy ők a kisebbségen belül is a kisebbséget képviselik. Ha most ezt a tudását, tisztánlátását továbbra sem adja fel, ha ő és mozgalma megőrzi az önértékelés, az önítélkezése józan képességét, ha úgy politizál, hogy ezzel az általa képviselt eszmekör lassú, folyamatos terjesztését segíti elő, akkor célt ér, célt érnek, mégha pártja nem is tudhatja maga mögött a szavazók százezreit. • Ez nyilván nemcsak rajtuk múlik. Néhány hónapja eró'teljesebb szlovák nacionalista törekvések tanúi voltunk. — Ez az a terület, ahol nem tudom pontosan felmérni az erővonalakat, mert ehhez ott kellene élnem. Nacionalizmusok voltak, vannak, lesznek, sőt, a történelmi fejlődés egy-egy szakaszában pozitív szerepük is lehet, mint ahogy volt is, s pozitív értékeket is teremthetnek, mint ahogy teremtettek is, így elvileg a szlovák nacionalizmusban sincs semmi különös, hiszen tény, hogy nekik is lehetnek, sőt bizonyosan vannak kiegyenlítetlen számláik, elszámolatlan éveik, megemésztetlen sérelmeik. Ha félek is tőle, együtt kell élnem vele. Vádaskodások és tautológiák helyében most a legfontosabb egy olyan működő demokrácia kiépítése lenne, melyben alkotmányos törvények, jogi garanciák biztosítják nemcsak a kisebbségek helyét és szerepét, hanem ezek szabják meg a különböző nacionalizmusok kereteit is. Nacionalista és soviniszta tendenciák köztünk, magyarok — magyarországiak és, lehet, istenkáromlásnak hangzik, de más országbeliek/kisebbségiek — közt is fellelhetők, ami engem, mint magyart jobban sért, mint más nációbeliek nacionalizmusa, sovinizmusa. A kérdés itt az, hogy más nemzetek nacionalizmusával, sovinizmusával szembe a magamét állítom-e, vagy megpróbálok más megoldásokat keresni, más mintákhoz igazodni. MÓROCZ KÁROLY