Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-29 / 24. szám, kedd

7 RIPORT - INTERJÚ ÚJ szól 1991. JANUÁR 29. ELMENŐBEN ÉS MARADÓBAN KÉT FELVONÁS A GÖMÖRHORKAI PAPÍRGYÁRBAN PROLÓGUS Érkezzen akár a Csallóköz, akár a Bodrogköz sík tájairól az ember vagy Nógrád, Hont lankáiról, Gömörben valahogy azonnal otthon érzi magát. Ez a meggyőződésem fiatalabb (és gondtalan§bb) éveim nyarairól maradt, amikor errefelé tapostuk a biciklipedált, próbáltunk stoppolni autót, traktort vagy akár fogatot. Jól emlékszem a tábortűz melletti beszélgetéseinkre, hogy itt őrizte meg leginkább az ember a régebbi idó'k kitárulkozó vendégszeretetét s vele együtt valamiféle titokzatos, bölcsen távolságtartó büszkeséget is. Persze csikóéveinkben talán távolabbinak, romantikusabbnak s izgalmasabbnak tűnhetett ez a környezőnél zártabb világ. Ezeknek a napsugaras nyaraknak az emlékével indultam el most is „Gömörországba", de a nyúlós, tapadós és lúdbőröztetően hideg köd, amely eltakart mindent az út szélét jelző vonal s a szembe jövő járművek fényén kívül, már valahogy előkészület is volt a témára, amely miatt útra keltem. S még ma is úgy érzem, ugyanilyen ködbe veszett a probléma lényege is, amelybe beletenyereltem, s amelyet egy-két nap alatt talán csak akkor lehettem volna képes feltárni, ha itt 6zülettem volna, s azóta sem jöttem volna el Gömörhorkáról. Akkor talán mindent vagy legalábbis többet értenék. Pedig senki sem tagadta meg a "választ. Mindenki mondta — érzésem szerint —, amit igaznak hitt. Csak éppen a legbelső, talán maga előtt sem bevallott hitéhez nem akart közelebb engedni. Talán mégis jól éreztem valaha, fiatalkoromban. Titokzatos, idegen büszkeséggel adják itt a barátságot. Hiába, sokat és nehezet próbált nép él errefelé. ELSŐ FELVONÁS Bodnár András igazgató éppen elmenőben, de ígérte, hogy nemsokára visszatér. Addig az előszobában éppen elég információt szerezhet, aki kérdez s aki figyel. Minduntalan jön, megy, hoz, visz, kérdez és válaszol valaki, s ha az ember elég időt tölt itt, az információkból összeáll egy mozaikkép. Azt lehet belőle leszűrni, hogy a gömörhorkai Cellulóz- és Papírgyár igazgatóját legközelebbi munkatársai támogatják és elismerik. De kezdjük sorjában, mindjárt a vállalat nevével. A jövőben ugyanis már csak első és harmadik tagját lesz jogosult viselni, a cellulózgyártó részleget ugyanis december közepén leállították. Felsőbb utasításra, de nem meglepetésként. Szó, ami szó, nem is csodálkozhatunk, hiszen a Sajó nagyon megszenvedte mér a gyár szennyét, s amikor kicsit komolyabban vették a környezetvédelmi előírásokat, s csak módjával piszkították az amúgy sem bővizű folyócskát, alig-alig tudtak termelni. Más dolog az, hogy egyéb részlegein a gyér cellulózt használ fel, amelynek igencsak fölfelé kezdett kúszni az ára e hazában. Szóval éppen most nem gyártják már, amikor sokat adnak — vagyis most már nekik kell adniuk — érte. Persze, a helyzet a környezetszennyezéssel már tarthatatlan volt, de — ezt az igazgatótól tudom, s mindenki megerősítette, akivel az okokról beszéltünk — a rövidlátás és a szocialista gazdálkodás eddigi módszerei vezettek ide. Amíg jól ment a gyárnak, a hatvanas-hetvenes években, addig a minisztérium elvitte a hasznot. Épült a rózsahegyi papírgyár, felújították a zsolnai üzemet. Az itteni felújításra senki sem gondolt. Amikor már baj volt a vízszennyezés miatt, s az elavult, egészségtelen munkahelyekre is nehezen találtak valamirevaló munkaerőt, volt ugyan ötlete a gyár szakembereinek, hogy milyen környezetkímélőbb cellulózgyártási eljárást kellene bevezetni az elavult és annyi gondot okozó nátronlúgos mód-szer helyett, de az ő fejlesztési koncepciójuk mellett valahogy senki sem állt ki „odafönn". Inkább csak ellenzői akadtak, s maradt minden a régiben. Sőt, a hetvenes években, amikor már sejteni lehetett a várható környezet- " szennyezési problémákat, még bővítették is a termelést. Csak egy rendes víztisztító" nem épült. Idézet A cellulóz- és papírgyártás 100 éve Horkán című 1982-es kiadványból: „Eredetileg azt fontolgatták, hogy Horkán már a 8. ötéves terv végén leállítják a szulfitcellulóz gyártását a Sajó nagymértékű szennyezése miatt. A népgazdaság igényeit és a horkai cellulózgyártás pótlásának reális lehetőségeit újból átgondolva a SLOVCEPA vezérigazgatósága úgy döntött, hogy a cellulózgyártás a 9. ötéves tervidőszak végéig (1995-ig — a szerk. megjegyzése) folytatják." Nos, ebbe szólt aztán bele 1989 novembere s annak egyenes következményeként 1990. december 15-ike, amely véget vetett a természet további kiszipolyozásának. Csakhogy az egyik oldalon van a természet, a másik oldalon az ember. S ami a kettőt összekapcsolhatná, a pénz, a beruházás hiányzik. Olyannyira, hogy a helyén szakadék tátong. Az igazgató a saját igazában biztos ember vehemenciájával magyarázza a mostani legfőbb gondot, az elbocsátásokat. Tavalyelőtt, 1989-ben még 650 volt a tervezett létszám, ez év első hetében már csak 367. Persze, fokozatosan .folyt a leépítés, de azért újév után elég nagy volt az ugrás lefelé. Sokan nem bocsátják meg a gyár vezetőségének, hogy felmondást kaptak a munkhelyekben nem éppen bővelkedő vidéken. Érthető reakció. Az igazgató azonban így érvel: A számok a valóságosnál sötétebb képet adnak, ugyanis nem volt teljes a létszám, legalább 40-50 volt az olyanok száma (vándormadarak, munkakerülők), akiktől szívesen megszabadultak, és vagy negyvenen nyugdíjba is mentek. „Kényszerpályán vagyunk — mondja —, és csak ezt tehetjük. Igyekszünk megegyezni az emberekkel. Többen például nem vették fel az öthavi fizetésüket végkielégítésként, hanem itt maradtak még három hónapig; alacsonyabb jövedelmű munkahelyre osztottuk be őket, de megkapják erre az időre a régi fizetésüket." Arról is beszél, hogy tisztában van vele, hálátlan ez a feladat, de végre kell hajtani, mert kívülről senki sem segít rajtuk. Nem állítja, hogy esetleg nem történhetett hiba vagy félreértés az elbocsátottak kiválasztásakor, de ő megbízik abban a csapatban, amely a listát összeállította, s igyekezett a gyár és a maradók érdekeit szem előtt tartva dönteni. Szóba kerül még, hogy a gyár problémái a falu életét is felbolygatták. A választási falugyűlések inkább termelési értekezletekre hasonlítottak, s őt magát is megfenyegették. Telefonon és természetesen névtelenül. Amikor elköszönök tőle, bevallom, nem nagyon irigylem. SZÜNET Elmenőben lemegyek a megmaradó és egyúttal bővülő részlegre. Az intim betéteket gyártó gépsorok mellett szerelik azt a berendezést is, amely papírpelenkát gyártana majd. Azért mondom feltételes módban, mert valahogy nem nagyon akar beindulni. Körülötte azok, akik úgy kerültek ide, hogy három hónapig még a régi, magasabb bérüket kapják. Nem bizakodók, de azért valahogy elkeseredettnek sem látszanak. Inkább fásultak. A gépsor nem akar indulni, de ha menne is. itt olyan alacsony a fizetés, hogy a három hónap letelte után úgysem maradnak. Addig meg lesz valahogy — gondolom utána a ki nem mondott befejezést. Őszintén szólva nem az ő véleményükön csodálkozom, hanem a mellettünk dolgozó lányokon és asszonyokon, akik viszont eddig is itt voltak, és ezután is maradnak. Itt, a gépzajban, a szemet szúró, torkot fojtogató porban. De ha más nincs — s most már valóban alig van —, akkor ez is jó. Annyiért, amenynyiért a férfiak nem hajlandók itt maradni. Ez a csarnoknéző azt juttatja az eszembe, hogy most már ugyan valóban (és nemcsak hivatalosan) kezdjük megbecsülni a természetet, megvédjük a Sajót és a környező termőföldeket, de ezeket a nőket és a másutt hasonló körülmények között dolgozókat, egyszóval az embert mikor fogjuk már megvédeni? MÁSODIK FELVONÁS Ennyivel akár el is indulhatnék hazafelé, ha az itt-ott hallottak nem ösztönöznének arra, hogy az ellenkező véleményen levőket is megkérdezzem. Ötvös Sándor autószerelő nincs ugyan az elbocsátottak között, de a helyzetet korántsem úgy ítéli meg, mint a gyár vezetői. Már lejárt a munkaidő, otthon keresem, de késik. Megbeszélés van a részlegükön. Addig a feleségével s egyik, időközben befutó ismerősükkel beszélgetek. Szavaikból kiderül, nem nagyon szeretik az igazgatót. A szókimondó fiatalasszonyt már többször — ő úgy érzi in^í

1' dokolatlanul — éthelyezte, sőt el is küldte volpapirgyar a századfordulón na, pedig a munkahelye nem szűnt meg, s csak ügyvédi közreműködéssel védte meg jogait. Egyéb példák is előkerülnek, mint a szomszédasszonyé, aki munkabaleset után kapott felmondást, és szintén csak paragrafusok idézése után maradhatott. Megérkezik a házigazda, aki '89 novembere után aktív tagja volt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom vállalati csoportjának. Ahogy mondja, az igazgatóválasztáskor mást jelöltek, de a szavazás alapján, amelyet ők nem is tartottak tisztának, maradt a régi vezetés. Azóta a mozgalom akkori tagjai közül nem sokan maradtak a gyárban. Panaszaikat megírták a NYEE országos vezetőségéhez is, de nem sikerült itt, helyben nyíltan megvitatni, mert amikor Pozsonyból eljött a mozgalom képviselkője, a vezetés nem engedte ki az embereket az üzemi klubba, s azt sem engedték meg, hogy a gyári hangosbeszéló'n bejelentsék a gyűlést. Elkeseredése azt jelzi, hogy a gyár vezetői nem nagyon tűrik meg a vitát és a véleménynyilvánítást saját legitimitásukról. Persze, a termelést nem lehet vitafórumról irányítani, de olyan időkben, mint az elmúlt év is volt, igenis lehet vitafórumon dönteni arról, ki vállalhatja a felelősséget és a döntés jogát, ha százak jövőjéről van szó. Amikor a szakszervezetről kérdezem — hiszen mégiscsak azé lenne az érdekvédelem —, lemondó legyintést és olyan értelmű választ kapok, hogy bizony azt is a felsőbb hatalmak hasonlatosságára alakították át. Még az elbocsátások körül sem minden olyan egyértelmű, mint ahogyan azt a gyárban elmondták nekem, mert azért maradt nyugdíjas is — tudnának mutatni —, és az elbocsátás főleg a munkásokat érintette: mestertől felfelé még a megszűnt cellulózgyártó részlegről is alig ment el valaki. Nekem módom volt látni a létszámcsökkenés grafikonját. Az adminisztráció és a munkások létszámgörbéje egyaránt csökkenést mutat, de valóban igaz, hogy ez utóbbié meredekebb. EPILÓGUS Visszafelé az esti szürkületben a köd még sűrűbbnek tűnik, mint reggel volt, de nem lett sokkal tisztább a gyár helyzetéről kapott kép sem. Jobban mondva arról, ami emögött van, kinek-kinek szándékairól, a cselekvések mozgatórugóiról. Nem tisztem az igazságtevés. Kívülállóként okoskodnom sem nagyon illik, amikor egzisztenciális kérdésekre keresik a választ . Egy régi történet jut az eszembe, amikor valaki kissé jobban kinyitotta a száját, s olyanokat mondott, amit akkoriban bizony még zokon vettek., A figyelmeztetésre és csitításra az volt a válasza, hogy ugyan mi történhetne vele, hiszen a lapátot nem veszik el tőle. Nos, olyan időket élünk, amikor már a lapát és a csákány sem nyújt biztonságot a társadalmi és gazdasági mozgásokkal szemben. Elmúltak az idők, amikor tudóst, írót, fan'rtót, mérnököt lehetett csak megalázni, zsarolni, de akinek eleve a lapát jutott, annak" nem volt mitől félnie, hiszen ez alatt már nem volt kategória. Nos, most már van: a munkanélküliség kategóriája. A helyzetnek talán lesznek előnyei, lesznek hátrányai, de hogy nehezen szokjuk meg, az biztos. A horkai papírgyár helyzete példaértékű és ugyanez, szinte ugyanígy zajlik le most sok más helyen is az országban. A környéken „kis Moszkvának" hívták a gyárat, és ez is jelent valamit. Évtizedes beidegződéseket, döntési és irányítási módszereket. Az sem vitás, hogy akinek mennie kell, haragszik, aki marad, örül. De a jövője egyiknek sem biztos még. Ha a gyár talpra áll, s jól keresnek majd, akik maradhattak, az egyik felet, ha tönkremegy — mert még ez sem kizárt —, akkor a másikat igazolja az idő. S hogy kinek volt valójában igaza kilencvenegy elején, ez akkor már senkit sem fog érdekelni. SZÉNÁSI GYÖRGY OTA ŠIK PRÁGÁBAN LASSÚBB LEHETNE A TEMPÓ Ota Šik professzor neve nem ismeretlen előttünk, a Prágai Tavasz egyik vezető személyisége volt és az akkor beindított gazdasági reform atyja, aki már a hatvanas évek közepén felismerte a központi tervgazdálkodás életképtelenségét. Nagy kitartással, tudományos érvek súlyával sikerült keresztülvinnie, hogy az akkori rendszer óvatosan bár, de bizonyos kezdeményezéseket eltűrt. Hatvannyolcban úgy tűnt, hogy Csehszlovákia népgazdasága, elsőként a kommunista blokkban, leveti béklyóit és megpróbál a piacgazdaság felé orientálódni. Mindnyájan jól tudjuk, hogyan végződött mindez. A csupán kezdődő' gazdasági reform minden megnyilvánulását csírájában elfojtották, a gazdaságirányítás visszatért a régi medrébe, a népgazdaság megbénult és két évtizedre mély álomba merült. Šik 1970-ben emigrált Svájcba, és ott egyetemi tanárként folytatta tevékenységét. A novemberi forradalom után az elsők között volt, aki hazalátogatott, felajánlotta segítségét, gazdag tapasztalatait, jó összeköttetéseit. Svájcban kiválóan szervezett és igen magas színvonalú az oktatás, a továbbképzési rendszernek régi hagyománya van. Az egyetemek és magánintézmények szorosan együttműködve, a közép- és főiskolai végzettségű szakemberek részére különböző' továbbképző' tanfolyamokat szerveznek. A hallgatók folyamatosan jutnak a legfrissebb információkhoz szakterületük újdonságairól. Šik professzor, ismerve a hazai helyzetet, a gazdasági káderképzés területére összpontosította figyelmét és mint a svájci Transfer Alapítvány megbízottja, az e területen nyújtandó segítségről tájékoztatott Az alapítvány terveivel és céljaival kapcsolatban elmondotta: a svájci kormány tudja, hogy a piacgazdaságra áttérő országokban a nyugati beruházás mellett a gazdasági káderek gyors átképzése a segítségnyújtás legfontosabb formája. A Transfer Alapítvány a kormány többmilliós támogatásával alakult, és igen alaposan átgondolt formában néhány éven beiül több ezer cseh és szlovák vezetőt vagy középszinten dolgozó szakembert és magánvállalkozót kíván a piacgazdaság ismereteibe beavatni. — Be kell hozni az óriási lemaradást, az évtizedeken át terjesztett hamis elmélet megtette a magáét. Az embereknek el kell sajátítaniok a piacgazdaság alapvető törvényeit, az eddigiektől teljesen eltérő bankrendszer, adózás, árképzés, pénzügyi mechanizmus, marketing elveit A váltatoknak meg kell szabadulniuk a helytelen beidegződésektől, gazdasági magatartástól, és meg kell tanulniuk a környező piacleltételek elemzése alapján a döntéshozatal és vállalkozás „művészetét" — magyarázta Ota Šik. Kérdésünkre, hogyan értékeli a megindult gazdasági átalakulási folyamatot, kifejtette: A gazdasági reform forgatókönyvével nem mindenben ért egyet. A piacgazdasági mechanizmus egyelőre nem képes központi beavatkozás nélkül egyensúlyt teremteni. A hatékonyság egyik fontos eleme, hogy a termelésben érvényesüljön a konkurencia. Más szóval a piacgazdaságnak, a privatizációnak vissza kell hatnia a termelésre és meg kell változtatni a vállalatok viselkedését. A tempó tehát lehetne kicsit lassúbb, kiegyensúlyozottabb. A fejlett tőkés országokban a kormány döntése után sem marad abba a nézetkülönbségeket elemző vita. Fontosnak tartja az infláció megugrásának fékentartását, amelynek egyik alapvető feltétele a restrikciós pénzügyi politika. A CSSZSZK költségvetése valóban rászolgált a Nemzetközi Valuta Alap és a Világbank megelégedésére. Visszatérve a Transferre, már megkezdte Svájcban azoknak a képzését, akik itthon az oktatási központok vezetői lesznek. A hazai átképzés szeminárium formájában történik, a hallgatók megkapják a cseh, vagy szlovák nyelvre lefordított anyagot, egy éven bélül háromszor háromnapos konzultáción, majd a tanfolyam végén ötnapos záróértékelésen beszélik meg és ellenőrzik a megtanultakat. A prágai, brünni, pozsonyi központ már megalakult, a tanfolyamok tárgykőre — az alapismereteken kívül — alkalmazkodik a jelentkezők szakmai érdeklődéséhez, szükség szerint más városokban is nyílnak oktatóközpontok. KIS ÉVA