Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-29 / 24. szám, kedd

1991. JANUÁR 29. ÚJSZÓI HIT ÉS ÉLET 8 A HmOKTATÓNŐ Csatajszkyné GÓDÁNY ÁGNES Mórockarcsán született 1924-ben, földműves családban. Az öt testvér gyermekkora úgy telt; mint sorstársaiké: libákat, teheneket őriztek, határi munkát végeztek. Agnes 16 éves korában háztartási alkalmazott lett. Második gazdája Bohus Rezső plébános volt, akit betegsége és idős kora miatt hamarosan eltiltottak a hitoktatástál. Ekkor a nagyszombati apostoli adminisztratúra Ágnest nevezte ki hitoktatónőnek. — Jártam az iskolákat Alsó- és Felsó'karcsán. Abban az idó'ben iskola nélkül is lehetett hitoktató bárki, aki el merte vállalni. Engem az ottani iskolaigazgatók kértek fel, és a plébános úr útmutatásait követve végeztem a munkámat. — Honnan tudták, hogy önnek van ehhez tehetsége? • — Gyermekkoromtól ismertek, színházat is játszottam együtt a helybeli tanítósággal. Már korábban is végeztem hivatalos munkákat, én vezettem az anyakönyvet a plébánián, hivatalos dolgokat intéztem. Abban az idó'ben éveken keresztül eísőáldozókat készítettem elő. Hát így telt az életem 1955-ig, amikor aztán a plébános úr meghalt. Súlyos beteg volt, ápoltam. A nagyszombati püspökség azt mondta, hogy viselkedésemért kitüntetést érdemelnék. — Mit jelentettek önnek a plébános úr mellett eltöltött évek? — Nagy nyugalmat. Ahogy az ő barátai sokszor mondták, én ott védve voltam a világ zajától, bajaitól. „Ha kikerül a világba, ott . már nem lesz védelme, ott fogja látni milyen rosszak az emberek." És nagyon sokszor eszembe jut, hogy igazuk volt. — Kapott-e ön ott elég lelkierőt, hogy ezzel a rossz világgal megküzdjön? — Kaptam. Már otthon is vallásos nevelésben részesültem, templomba jártunk mindig, és ez bennem maradt, most is* megvan, és ameddig bírok, kitaratok. Remélem, végig. 1955 után egy ideig nem volt munkám, majd egy iskolában kaptam alkalmazást. 1962-ben aztán férjhez mentem Jókára. Azóta itt . élünk a falutól négy kilométerre, a Kis-Duna partján egy tanyán. Innen már nem tudtam eljárni dolgozni. — Télen, ha a hó elvágja a tanyát a világtól, lehetetlen bejutni a faluba vasárnap. — Olykor persze nem tudok bemenni. Hallgatom az egyházi műsort a rádióban, csak az a kár, hogy nagyon rövid. Többet kéne foglalkozni a gyerekneveléssel is. — Önnek nincs saját gyermeke. Miért tartja mégis fontosnak a gyerekek nevelését, és miért éppen a hit által? — Azért tartom fontosnak, mert attól nagyon sok függ, hogyan neveli a szülő kiskortól a gyermeket. Nagyon fontos, hogy jó úton legyen elindítva, és legyen mibe kapaszkodnia egész életében. - timár VILÁGOSSÁG A f

ut

mJSr'Sün, reggel 8.30-tól kezdődő egyházi rádiómagazinunk témája az apostoli figyelmeztetés: „Legyetek készen!" Készen lenni pedig annyit jelent, hogy félelem nélkül nézni a jövő felé, akármilyen ijesztő is az. Krisztus szeretetében bízva és az isteni irgalomra hagyatkozva könnyebb lesz alávetni magunkat a reánk váró megpróbáltatásoknak, bármilyen természetűek is azok. Mi ad erőt a félelem leküzdéséhez? Erre a kérdésre keres választ dr. Szigeti Jenő magyarországi adventista egyházelnök. Elhangzanak még Mark A. Finley, Szabó Péter és Petrik Imre gondolatai. A műsorban elhangzik Harsányi Lajos Utolsó trombiták című verse. A rend alapítója Roza Vujtechová írgalmasrendl apáca, aki úgy érezte, hogy áldozatos betegápolással és szerzetesrendi kötelességeinek teljesítésével sem tesz eleget elhivatottságának. A halhatatlan lelkek megmentésére törekedve szigorúbb, vezeklő életre vágyott. Ez az érzése elhatározássá érett, amikor irgalmasrendi főnöknője a szegény családok otthonában folytatott ingyenes betegápolás céljából alakult egyesületbe irányította. Ezt az egyesületet Pavel Huyn brünní püspök alapította 1912-ben, és amikor tudomást szerzett' Roza nővérnek egy szigorúbb betegápoló rend létesítésére vonatkozó óhajáról, ennek megvalósítását messzemenően támogatta. A püspök ugyanis már húsz éve foglalkozott a kongregáció létrehozásának gondolatával. Ma az Engesztelő Nővérek, ha valaki alapítójuk iránt érdeklődik, két személyt említenek: Roza nővért és Bemard Šustek ágostonrendi szerzetest, aki Huyn püspök felkérésére segített az alakuló rend szabályzatának kidolgozásában, majd haláláig a nővérek lelki kalauza és tanácsadója volt. Az első világháború éveiben benyújtott rendalapítási kérelem a Vatikánban hamarosan meghallgatásra talált, és X. Pius pápa áldását adta a szándék megvalósításéra. A kongregáció hivatalos neve: Jézus Isteni Szívének Engesztelő Nővérei. A rend feladatát két pontba foglalta: az Isteni Szív engesztelése az emberek részéről ért sérelmekért, valamint a szegény és elhagyott betegek ápolása otthonukban s egyben halhatatlan lelkük megmentése. Az Engesztelő Nővérek létszáma a rend megalakulása után gyorsan növekedett. A novíciák képzése a morvaországi Rajhradban történt. Itt volt a rend anyaháza, amelyet a második világháború alatt bombatámadás ért. A nővérek csodával határos eseményként tartják számon, hogy a kolostor templomában robbanó bomba az ott tartózkodó apácák közül egyet sem sebesített meg súlyosan. A második világháború végéig az Engesztelő Nővéreknek CsehAZ ENGESZTELŐ NŐVÉREK Az Engesztelő Nővérek rajhradi anyaházának temploma országban is több rendházuk létesült. 1950 után azonban ezeket is el kellett hagyniuk. A nővérek betegápolókként és öreggondozókként dolgozhattak, de az államrendőrség megfigyelése rájuk is kiterjedt. A feloszlatott rendbe új tagokat nem lehetett felvenni, a nővérekhez mégis sok fiatal lány csatlakozott. Emiatt gyakori volt az idősebb nővérek rendőrségi kihallgatása. 1968 az Engesztelő Nővérek számára is a lélegzetvételnyi szabadság időszakát jelentette. Abban az időben valósult meg a szlovák származású Krisztina nővér régi vágya: a rend kiterjeszthette működését Szlovákiára is. A nővér Pozsonyban telepedett le, és rövidesen három fiatal nővérrel együtt meg is kezdték a házi betegápolást. Amikor a nővérek megjelentek a Szentháromságtemplomban, és a hívők közül néhányan ruhájukról felismerték a rendet, amelyről tudták, hogy házi betegápolással foglalkozik, futótűzként terjedt a hírük. 1970-től hatósági utasításra az egyik pozsonyi nyugdíjasotthonban kellett gondozói és ápolói munkát végezniük. Ebben a munkakörükben mostanáig megmaradtak, és mivel a nővérek száma örvendetesen növekszik, további nyugdíjasotthonokban is vállalták a gondozást. Az elmúlt évben megvalósult a rendet patronáló Huyn püspök óhaja, amikor Sokol érsek, Szlovákia metropolitája engedélyezte az Engesztelő Nővérek harmadrendjének működését. Huyn püspök ugyanis szerette volna az Engesztelők rendjét világiakkal is kibővíteni, akik szavai szerint „példás életükkel fényt gyújtanának a bűnös világ sötétségébe". Ma a rendnek negyven világi tagja működik. Vannak közöttük férjezettek és hajadonok egyaránt. Felkészülési idejük három hónap. Zólyomban és Lednicrónán teljesítik hivatásukat. Pozsonyban a nővéreknek jelenleg három házuk van. Aki kapcsolatba kíván lépni velük, a Krásna Hőrka-Í geriátriai osztályon, vagy a Podjavorinská utcai nyugdíjasotthonban kap közelebbi felvilágosítást. L. K. Egyházfa, Hegysúr és Borsa 1300 lelkes közösségének plébánosa, Paxy László, tavaly töltötte be 70. életévét. Három hónapja egy 58 tagú cserkészcsapatot vezet, amelynek tagjai 8—13 éves gyerekek. — Óriási lehetőségek állnak a cserkészet előtt, főként a jellemnevelésben. Én magam is rengeteget kaptam a cserkészettől, pedig csak 19 éves koromtól voltam cserkész. Nagymaroson volt az első csapatom, szenzációs fiatalemberekből állt. Amikor például Szobot bombázták, ők mentek segíteni, elsősegélyt nyújtani... Sajnos aztán kivitték őket a Szovjetunióba, mert Nagymaros német község volt — úgyhogy nem tudom, hány élhet közülük. Nagy lendületet adott nekem ez a munka, de aztán a cserkészetet betiltották, nem is lehetett közeledni a gyerekekhez. Most aztán, hogy újra van rá lehetőség, rendkívül nagy örömmel foglalkozom velük. Az a kár,, hogy a nagyobbak nem jönnek, talán azt gondolják, hogy a cserkészet csak a kis gyerekeknek való. Ezért egyelőre nem tudunk őrsi tevékenységet folytatni, pedig számtalan tervünk van: nyáron például a Balatonhoz szeretnénk menni táborozni. A hangsúlyt a gyakorlati dolgok megtanítasára helyezem, most főleg az elsősegélynyújtással foglalkozunk. A legfontosabb, hogy kialakuljon a gyerekekben a segítőkészség, a lelkesedés. Fontos az akarat nevelése. Az induktív módszer híve vagyok, hogy a gyerekeket rávezessem arra, maguktól jöjjenek rá sok mindenre. Lényegesnek tartom azt is, hogy mindezt játékos formában érjem el. így a gyerekek is nagyobb kedvvel szerzik az ismereteket. — Honnan van önben ez a játékosság, felszabadultság, könnyedség? — Ez mindig is megvolt bennem, a legnehezebb pillanatokban is. Mindig szerettem az igazságot, az őszinteséget. Ha az ember őszinte s igaz, és szeretet is van benne, akkor természetes módon tud viselkedni. Ez a természetesség teszi könnyeddé. Soha nem jövök zavarba. Még a front alatt sem — pedig háromszor éltem át a frontot, nagyon nehéz körülmények között. Volt rá eset, hogy halott katona mellett feküdtem egy lyukban... Nagyon bíztam a Jóistenben, és a félelmet soha nem ismertem. — Kérem, mesélje el életének legfontosabb eseményeit. — Zsitvabesenyőn születtem, Komáromban végeztem el a gimnázitó evangélikus volt, mind azt mondta, hogy tanítsak csak tovább, de ne írjam be az osztálykönyvbe. Engem bántott a dolog, fölmentem Pozsonyba. Volt ott az iskolaügyön egy katolikus pap, dr. Straka. Megkérdeztem, miért tiltották meg nekem a hitoktatást, hiszen szlovák helyen működöm. Azt mondja: — Aláírta a reszlovakizációt? — Nem A FÉLELMET NEM ISMERTEM umot a bencéseknél, majd Esztergomba kerültem a papi szemináriumra. Ott is szenteltek 1944-ben. Első helyem Nagymaros volt, onnan kerültem a fronton keresztül a Garam mellé, Libádra. Hat hétig voltam a templomatyánál négy orosszal egy szobában. Aztán visszajöttek a németek megint, én meg hazamentem Udvardra a szüleimhez. Ott volt a nyilasokkal az a kalamajka, hogy agyon akartak lövetni. Majd Komjátra kerültem káplánnak, ott éltem át harmadszor a frontot. Nagy bombázás volt, a templomban voltunk éppen, kértem az embereket, maradjanak a templomban, de hiába — kimentek. Vagy száz halott és százötven sebesült volt. A front után Nagyölvedre kerültem káplánnak, onnan csuktak be aztán a reszlovakízációs história miatt. Rám fogták, hogy propagandát csaptam a reszlovakizáció ellen. Annyi volt igaz az egészből, hogy nem engedtem az én nevemmel propagandát csapni! Azt mondták: a papok már aláírták. Mondtam, hogy ez nem igaz. A jegyző megdühödött és elvitetett. Az volt a szerencsém, hogy szlovák híveim is voltak, ők szabadítottak ki. A kurali szlovákok. Azután Aranyosmarót mellé, Zsitvaapátiba kerültem, majd szlovák községben kaptam plébániát, Felsősipéken. Nyolc községem volt. Szerettem ott lenni, mert a hívek nagyon szerettek. Ott történt, hogy megtiltották nekem a hitoktatást. Hat iskolám volt akkor, mind a hat iskolaigazga— feleltem —, mert nem akartam hazudni. — Akkor nincs miről tárgyalnunk! — folytatta ő és kidobott. Az evangélikus igazgatók erre összehívták a szülői értekezletet, és kérvényezték, hogy továbbra is taníthassam a gyerekeket. Megint kihúztak a csávából. Majd Újbarson és Eperjesen működtem, és 17 éve most mér, hogy itt vagyok. Hát, küzdelmes, de szép élet volt. Mindezt le is írtam egy könyvben, nemsokára talán meg is jelenik Budapesten. — Hogyan sikerült megszervezni Egyházfán a hittanoktatást? — Itt mindig volt hittantanítás. Csak az volt a nagy baj, hogy megszüntették az iskolát, két községemben is. Jelenleg úgy van megoldva, hogy Súron iskolában tanítok, a Szencre bejáró gyerekeket meg a templomban. Itt Egyházién pedig a plébánián folyik a tanítás, mindazok számára, akik Szencre vagy Királyfára járnak iskolába. 103 gyerek jelentkezett. — Ön szerint mi a jobb: ha az iskolában, vagy ha a plébániákon folyhatna az oktatás? — Talán az volna a legjobb megoldás, ha a templomok mellett volnának hittanhelyiségek. Elvégre az iskoláknak megvan a saját programjuk, és zavarólag hat, ha közben ott hittanóra folyik. Persze, ha nincs megfelelő helyiség, jobb megoldás az iskola. De közvetlenebb az egész, ha nem az iskolában folyik az oktatás. Szerintem a hittant nem szabad tantárgyként fölfogni, hanem elsősorban úgy kell tekinteni, mint az erkölcsi életre és az életre való nevelés... Értsék és éljék — ez a lényeg, mégpedig erkölcsi alapokon. Nem lehet vallást fölépíteni, hogyha valakinek nincs meg az erkölcsi alapja. Isten a kegyelmi életet a természetre építi. Es homokra nem lehet építeni. — Nem éppen az a hitoktatás feladata, hogy a rossz tulajdonságokat megváltoztassa?, — Ezért fontos, hogy a pap ismerje a gyerekeket, sőt otthoni körülményeiket is. A bátortalanokat, a félénkeket máshogy kell kezelni, mint mondjuk a túl szemteleneket. Erre séma nincs. Ismerni kell a gyerekeket — és szeretni. Ez nagyon fontos. Ha a gyerek észreveszi, hogy az ember tiszteli, szereti őt hibái ellenére, könnyebben nevelhető. Azokat a gyerekeket, akikről tudom, hogy otthon kevés szeretetet kapnak, még jobban tudom szeretni. — Hittanoktatói és cserkészvezetői tevékenysége kiegészíti egymást? — Biztos. így gyakrabban együtt lehetek a gyerekekkel, és a személyes kapcsolat mindennek a lényege, nem? A vallási életben az a lényeg, hogy Istennel legyen meg a személyes kapcsolat, Máskülönben az egész csak olyan, mint a dióhéj bél nélkül. Tanítottam felnőtteket is, gyerekeket is. Vannak emberek, akik a sajtban csak a lukat látják, és ez szerencsétlenség," Az életnek valójában az az értelme, hogy az ember lássa meg mindig a jót. De ahhoz egy kicsit máshogy kell nézni a dolgokat: a szeretet szemével. — Ön már túl van a hetvenen. Hogy bírja szusszal a sok kirándulást, vetélkedőt? — Arra gondolok, hogy már kevés az időm, hát akkor bele kell adni mindent abba a kevésbe, ami még hátravan. Az utóbbi évtizedekben nem tudtunk úgy dolgozni, mint ahogy kellett volna, így aztán amíg bírom, teszem a dolgom. HARASZTI MÁRIA Szerkeszti: Balázs F. AttHa