Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-29 / 24. szám, kedd

5 VILÁGPOLITIKA ÚJ szól 1991. JANUÁR 29. EURÓPAI KÉRDŐJELEK BÉCSI BESZÉLGETÉS PAUL LENDVAIVAL Európában a balti események, a Szovjetunióban negatív irányba történt változások hátterében új, aggodalomra, nyugtalanságra okot adó problémák merültek fel, és sajnos, még mindig időszerűek azok is, amelyek a kommunista diktatúrák bukása után törtek a felszínre. Nem érdektelen feszegetni az esetleges visszarendeződés lehetőségét, a jövőbeni regionális együttműködés távlatait, Csehszlovákia európai felzárkózásának esélyeit, azokat a jól ismert problémákat, amelyek megkeserítik napjainkat. Paul Lendvait, az osztrák televízió és rádió nemzetközi osztályának vezetőjét, az ORF kelet-európai főkommentátorát, az Europäische Rund-schau (Európai Körkép) című politikai folyóirat főszerkesztőjét kértem meg, mondjon véleményt az új és régebbi keletű kérdésekről. Mi a véleménye arról a hatalmi harcról, ami a Szovjetunióban folyik? A Baltikum tükrében lát-e reális veszélyt a katonai hatalomátvételre? — A reális veszély az, hogy a szovjet politika a visszájára fordult. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a Szovjetunióban még nem alakultak ki a demokratikus struktúrák; ha kevésbé is ideologizált diktatúráról, de sajnos még mindig diktatúráról kell beszélnünk. Egy ilyen rendszerben mindig is az első ember — jelen esetben Gorbacsov — játszotta a főszerepet. Mi három Gorbacsovot ismertünk meg: az egyik a Nyugat Gorbacsovja, aki nagymértékben hozzájárult a nemzetközi feszültség enyhítéséhez, a leszereléshez, a bizalomerősítéshez. A másik Gorbacsov Kelet-Európa „felszabadítója". Nem azért tette ezt, mert szereti a szabadságot, hanem mert rájött arra, hogy a Szovjetuniónak a szocialista tábor fenntartása, összetartása anyagilag és minden szempontból óriási teher. Rájött arra is, hogy e tábor széthullását csak egy vérfürdő árán lehetett volna feltartóztatni. Mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy a magyarok, németek, lengyelek és a többiek sokat köszönhetnek Gorbacsovnak, elsősorban azért, hogy józanul ítélte meg a helyzetet. De van egy harmadik Gorbacsov is, az, aki a Szovjetunió élén áll — ő pedig egy csődtömeg, egy kudarcot vallott politikus, aki az elmúlt hat év során, bármilyen területet is vizsgálunk — gazdaság, közbiztonság — tulajdonképpen semmit sem ért el. Lehet ugyan nyíltan beszélni, bírálni, szidni, panaszkodni... És panaszkodni igazán van mire. Ahogy decemberi moszkvai látogatásom során tapasztaltam, az életfeltételek egyre rosszabbak a Szovjetunióban, az emberek már ott tartanak, hogy a brezsnyevi időszakot a mostanihoz viszonyítva aranykornak tartják. Öt évvel ezelőtt még tréfálkoztak: a Szovjetunióban az egyedüli, ami mozog, az Gorbacsov szája. Sajnos, ez még ma is érvényes, csak éppenséggel már nem számít viccnek. Sikertelensége miatt Gorbacsov elvesztette a tömegek és egykori csapatának a bizalmát. És valóban veszélyesnek látszik, hogy korábbi támogatói — Sevardnadze, Jakovlev, Abalkin, Bogomolov, Satalin — faképnél hagyták őt. Ebben a helyzetben Gorbacsov a hadseregre, a KGB-re és az apparátus egy (másik) részére támaszkodva próbálja menteni a menthetőt. Szavaiból úgy ítélem meg, ön kizárja azt a lehetó'séget, hogy félreállították Gorbacsovot, és ma már esetleg csak egy bábu a Kremlben? — Nem hiszem, hogy bábu. Inkább másképp közelíteném meg a problémát: úgy vélem, egy olyan kilátástalan helyzetbe került, ahol egyre szűkebb a manőverezési területe. Lehetséges, megpróbálja kihasználni azokat az erőket, amelyek nyomást gyakorolnak rá, hogy megfékezze az ellenzéket. Nyilvánvalóan nem hagyhatja szétesni az országot; ám katonai erővel úgysem lehet hosszú távon összetartani azt. Végső soron pedig az, hogy Gorbacsov használja fel a katonaságot vagy az új apparátus kényszeríti őt lépésekre, nem változtat a végeredményen — konkrét esetben a tragikus baltikumi eseményeken. Tény azonban, hogy Gorbacsov megváltozott, már nem a régi, foglya lett saját sikertelenségéből eredő helyzetének. Akkor bizonyára ön is megkérdőjelezte a szovjet elnök kijelentését, mely szerint •ö nem tudott a feketesapkások beavatkozásáról Litvániában és Lettországban? — A politikai igazság se nem fekete, se nem fehér, hanem mindig szürke. Magyarán, nyilvánvalóan nem arról volt szó, hogy Gorbacsovot éjszaka felhívták telefonon, s megkérdezték tőle: Mihail Szergejevics, megrohamozhatjuk-e a tévétornyot? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor Gorbacsov természetesen elmondhatja, hogy nem adott parancsot. De amikor elmozdítja a viszonylag haladó gondolkodású Bakatyin belügyminisztert, és beleegyezik abba, hogy helyére egy olyan szörnyeteget nevezzenek ki, mint Pugo, aki négy évig volt KGB-tábornok, majd öt évig gyűlölt pártfőtitkár Lettországban, vagy helyettesévé teszi Gromovot, az Afganisztánt megjárt szovjet csapatok parancsnokát, s Sevardnadze figyelmeztetése ellenére szabad utat ad a keményvonal híveinek, akkor már kezd gyanússá válni a dolog. És látni lehetett legutóbbi „sajtóértekezletén", hogy Gorbacsov maga is a balti államokat hibáztatja a történtekért. Eddig a Nyugat igencsak visszafogottan, óvatosan reagált a baltikumi eseményekre. Vajon hol van az a határ, ameddig még hajlandó támogatni Gorbacsovot? — Ez egy nagyon fontos kérdés, de nehéz választ adni rá. Az Öböl-háború ugyanis egy új helyzetet teremtett. Létezik egy csendes megállapodás: az Egyesült Államoknak, NagyBritanniának és a többi nyugati országnak is érdeke, hogy a Szovjetunió semleges maradjon. Mindenki tudja, ha a Szovjetunió a régi lenne, akkor a helyzetnek a jelenlegihez hasonló menedzselése elképzelhetetlen lett volna. Bush elnöknek szüksége van Moszkva jóindulatú semlegességére, ugyanakkor a Kremlnek is tudatosítania kell, hogy a bizonyos határt nem lépheti túl. És ezt a határt Moszkva már alapjában vével elérte. Litvániában és Lettországban embereket ölnek meg, s akkor egy demokratikus országban már nehéz „eladni" a szovjet segélyprogramot. Véleményem szerint a Nyugatnak világosan kifejezésre kellene juttatnia, hogy nem mindenben támogatja a gorbacsovi politikát. Egy ilyen jelzés Gorbacsov pozícióját is erősíthetné a keményvonal híveivel szemben. Ám az is igaz, hogy nem a nyugati segélyek döntik majd el a lényegi kérdést a Szovjetunióban. Ön szerint milyen hatással lehet az esetleges szovjet visszarendezó'dés KözépEurópára? — Úgy vélem, Közép-Európában nem lehet visszafordítani a történelem kerekét. Elképzelhetetlen például az, hogy a térség országaiban a kommunista pártok átvegyék a hatalmat. Itt a fő kérdés a Szovjetunióhoz fűződő viszony lesz. A kapcsolatok alakulása több tényezőtől függ: a gazdasági helyzettől, a KGST utódszervezetétől, a VSZ jövőjétől, a szovjet csapatok kivonásának ütemétől, a várható menekültáradattól. Mindenesetre a szovjet visszarendeződés gátolná Kelet-Európa politikai stabilizálódását, gazdasági fellendítését. Milyen jövó't jósol a Pentagonálén belüli együttműködésnek, s ezen túlmenően az erősödni látszó csehszlovák-magyarlengyel kapcsolatoknak? . — Az lesz a Pentagonáléból, amit majd csinálnak belőle. A kelet-európai országoknak azonban elsődleges érdeke a közöspiaci államokkal való kapcsolatteremtés. A Pentagonálé valamiféle alközösség, amely elősegíthetné a szorosabb, minden területet felölelő együttműködést, s ilyen szempontból fontosnak és hasznosnak tartom. Mégis úgy vélem, nem alapvető jelentőségű csoportosulás. A Pentagonálénak akkor van értelme, ha az az európaizálódást segíti elő, és nemcsak diplomatáknak, újságíróknak ad lehetőséget arra, hogy egy kellemes napo.t töltsenek Velencében vagy Budapesten. Ami a „hármas csapatot" illeti, lényegében az előbb elmondottak rá is érvényesek. Az az érzésem, hogy Lengyelországot sokkal jobban érdekli az együttműködés Németországgal, Franciaországgal, Ausztriával, mint Magyarországgal és Csehszlovákiával. így van ez az utóbbi két országgal is. Persze, hiba lenne, ha a szomszédos államok nem használnák kí a gazdasági lehetőségeket. Kívülről nézve ön hogyan látja a csehszlovák helyzet alakulását? — Ma pesszimistább vagyok, mint, mondjuk, egy évvel ezelőtt. A volt szocialista tömb országai közül Csehszlovákiának vannak a legnagyobb esélyei, mivel gazdaságát jó alapokra építhetné. De alábecsültem — nemcsak én, Havel elnök is — a nemzetiségi problémát, konkrétan a szlovák kérdés jelentőségét. Egy nagy robbanás történt Szlovákiában — az önállósodási törekvésekre gondolok. Önbizalommal, ugyanakkor türelmetlenséggel kezelik ezt a problémát, amihez két további is kötődik: a magyar kisebbség és a cigányság kérdése. Ezek nem újkeletű dolgok, ismertek az Osztrák—Magyar Monarchia idejéből: amit a magyarok követeltek Bécstől, azt már nem akarták megadni a horvátoknak. Ugyanígy van ez most Csehszlovákiában is. Amit Prágától kívánnak a szlovákok, azt tagadnák meg a magyar kisebbségtől. A csehek és a szlovákok közötti egyenjogúság attól is függ, hogy a szlovák népnek van-e tekintélye. Ezt egyebek között azzal bizonyíthatná, hogy a Prágától önmagának követelt jogokat megadja a nemzeti kisebbségeknek js. A jogok kérdése mindig a többség kérdése, neki kell megadnia a kisebbségnek az otthonérzetet, a lehetőséget nyelvének használatára, kultúrájának megőrzésére. Természetes, ha egy magyar érvényesülni akar Szlovákiában, akkor tudnia kell szlovákul. Ez másutt is így van. Fontos azonban, hogy a szlovák nép felismerje: a magyar kisebbséget nem szabad ellenségnek tekinteni, s ebből a szempontból lényeges a budapesti kormány politikája is. Ha a csehek és főként a szlovákok úgy érezhetik, hogy a magyar kormány ki akarja sajátítani a jogot a határokon kívül élő magyarság képviseletére, az nyilvánvalóan a szlovák nacionalisták malmára hajtja a vizet. Természetes, hogy Magyarországot érdekli, mi történik Szlovákiában, csakúgy, mint Ausztriát az, miként alakul a sorsa a német ajkú lakosságnak Dél-Tirolban. Szerintem az alapkérdés a többség és a kisebbség közötti viszony, de ebbe a kérdésbe egy szövetségi államban beleszólása van — kell, hogy legyen — konkrét esetben Prágának is. Gondolja, hogy az atomerőmű körüli vita komolyan megronthatja a csehszlovák— osztrák kapcsolatokat? — Igen. Sőt, már meg is rontotta. Ausztria az egyetlen olyan ország, ahol népszavazással állítottak le egy már felépült atomerőművet. Nem arról van szó, hogy az osztrákok Csehszlovákiában nem akarnak erőművet, otthon sem akarnak. Érzékenységgel kezelik ezt a témát. Csehszlovákiában az embereknek egészen más gondjaik voltak és vannak: elnyomták őket, nem tudtak utazni, annyit és azt venni, amit szerettek volna, esetleg nincs miből vásárolni. Természetes, hogy ilyen helyzetben kevésbé érdekelte őket az, hogy mi történik az atomerőművekben. Nálunk, ugye, más a helyzet, mások a principiális szempontok. Az ügyet a szlovák—magyar viszonyhoz hasonlíthatom: itt is fontos, hogy a szlovákok megértsék az osztrák érzékenységet, de ugyanez vonatkozik Ausztriára is. Bécsnek nem szabad felülről kezelni az ügyet, és csak megalapozott javaslatokkal állhat elő. Lényeges a kapcsolattartás, a kölcsönős tájékoztatás folyamatosságának biztosítása — az, hogy az osztrák fél pontosan tudja, mikor mi történik. Sajnos, számítani kell a súrlódásokra, vitákra, de ez még mindig jobb, mintha elhallgatnák, elhanyagolnák a problémákat. URBÁN GABRIELLA MEDVE TÁBORNOK H. Norman Schwarzkopf a. becsületes neve, négycsillagos tábornok és jelenleg az Öböl térségében harcoló amerikai csapatok főparancsnoka. Számtalan beceneve közül-a Medvét tartják katonái a legtalálóbbnak, s erre ő maga is „hallgat". Nem morcossága miatt kapta ezt a nevet az 56 éves tábornok, termetével érdemelte ki: 196 centiméter magas és 120 kiló. Karrierjét, mint az Öbölben állomásozó magas rangú tisztek többsége, Délkelet-Ázsiában kezdte. Véleménye saját megjelenéséről: „Sosem fogom megérteni, hogyan véthették el a vietnamiak ezt a nagy tömeg húst, amit magamon hordok." Vietnamban szerzett harci tapasztalatait később Grenadában kamatoztatta, az inváziós csapatok szárazföldi erőinek volt a parancsnoka. Már az Öböl-háború előtt, még a Sivatagi pajzs fedőnevű hadművelet, vagyis a felkészülés időszakában bebizonyította, Bush elnök jól választott, amikor őt nevezte ki főparancsnoknak. Schwarzkopf tudja, mennyit ér, s hogy szavai ne hassanak öndícséretnek, harmadik személyben beszél magáról: „Norman nem fanatikus és nem jós, de tud egy dolgot: ha megmondjátok neki, mit kell tennie, tiszteleg és a dolgot úgy csinálja, hogy a parancsnoksága alatt levő egységek minimális veszteségei mellett érje el a magáét." Schwarzkopf nem vérszomjas, nem akart mindenáron harcolni, nem vágyott újabb babérokra — nyilván nincs is rájuk szüksége. Már az ultimátum lejárta előtt azon volt, hogy minden eszközzel megtörje az ellenséget, apró, a még fennálló tűzszünetet nem sértő akciókkal arra kényszerítette az irakiakat, hogy ne üljenek csendben a lövészárkokban, használjanak el minél több eszközt, pótalkatrészt, fáradjanak a katonák — hátha ez elvesži a kedvüket a harctól. Ebben az időben mondta a tábornok: „Ha az a halál alternatívája, hogy még egy nyáron át üljünk itt a napon, akkor az nem egy rossz alternatíva." ízig-vérig gyalogos a Medve, mindig is ennél a fegyvernemnél szolgált, tudja mire kell figyelni. A gyalogos fő fegyvere a lába, s a tábornok gyakran panaszkodik arra, 35 éven ét szenvedett „futóműve" a nem megfelelő lábbelitől. S mivel katonáiért kész mindent megtenni, két éven ét harcolt az illetékesekkel azért, hogy végre megértsék, a magas szárú katonabakancsok a sivatagban forró kályhaként „működnek". A katonák itt is azokat a bakancsokat voltak kénytelenek használni, amelyeket a délkelet-ázsiai dzsungelháborúra rendszeresítettek. Ezeken oldalt apró lyukak vannak, hogy a víz kifolyjon belőlük. A sivatagban pedig a lyukakon befolyik a homok. Ez a gond megszűnt: Schwarzkopf-féle modellben harcolnak az amerikai katonák, s nagyon jól vizsgázott a tábornok által kifejlesztett „sivatagi bakancs '90". Nem csoda, ha katonái rajonganak a tábornokért. Hiszen ilyesmire csak egy jó parancsnok gondol. Még a támadás megindítása előtt mondta Schwarzkopf: „Szaddam számára grizzly medve leszek, katonáim számára viszont — ami a róluk való gondoskodást illeti — plüssrnaci." (görföl)