Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-24 / 20. szám, csütörtök

1991. JANUÁR 24. ÚJ szói KULTÚRA 6 ÉN MAGYARBA. ÉS TE? Az ember egyik legfőbb ismérve, hogy mindig talál kifogást. Mentségemre legyen modva... Sőt, egész elméleteket kerekítve, mindent meg tud magyarázni. Olykor elég, ha csak önmagának. Hogy megnyugtassa lelkiismeretét. „ Ó, mi is lenne velünk, ha hiányozna belőlünk a védekező reflexnek eme csodálatos fajtája, mellyel úgy csaphatjuk be magunkat, hogy észre sem veszszük. Visszaemlékszem egyik riportalanyomra, egy honi magyar anyára, aki mellesleg szocialista munkabrigád vezetője volt. Rendes asszony, becsületes dolgozó. Amikor megkérdeztem tőle, milyen iskolába íratta gyermekét, azt mondta, szlovákba. - Miért? - Nézze, én ennek a járásnak a határainál tovább nem jutottam. És azért nem, mert nem tudok szlovákul. Azt akarom, hogy gyermekem ne legyen ide bezárva, menjen, érvényesüljön. Kezét csókolom. Hiába is mondtam volna neki, asszonyom, nekem sok barátom, ismerősöm van, akik magyar óvodába, magyar iskolába jártak, mégis túljutottak szülőföldjük határain, szlovák, cseh, szovjet, lengyel, bolgár főiskolákon lett belőlük mérnök,- orvos, magfizikus, kutató, sőt, drága asszonyom, még olyasmi is megtörtént, hogy nyugat-európai egyetemeken, tudományos központokban voltak megbecsült előadók, munkatársak. Ha úgy tetszik: érvényesültek. És nem azért, mert szlovákul tudtak. Tudtak úgý is, hogyne, megtanultak. De volt ott még valami. A fejükben. - Milyen iskolába jár a fiad? - Szlovákba. - ??? - Jó, jó, tudom, most csodálkozol, hogy lehet az. Hogy tehettem ilyet, éppen én, akit a gimnáziumban a legnagyobb magyarnak mondtatok, éppen én, az Ady-rajongó?! - Hát... - Az a helyzet, komám, hogy nekem nincs időm a gyerekre, a feleségem foglalkozik vele, ő meg szlovák iskolába járt. Ha magyarba adtuk volna a srácot, egyikünk se tud neki segíteni. Azon töprengek, hasonló esetekben mi lesz akkor, ha egyszer megérjük, hogy nálunk is iskola lesz az iskola, olyan szellemi műhely, melyből hazatérve nem szorul majd a gyermek segítségre, amikor nem feltétlenül kell majd a szülőnek amolyan póttanító szerepében matematikusnak, nyelvszakosnak, biológusnak lennie. Vajon akkor hogyan dönt, apuka, anyuka? Az a fránya nyelvtörvény alaposan felbolygatta a kedélyeket, enyhén szólva. Meg is ijedt sok magyar, itten. Mi lesz eztán? Fél ma is. Hát Igen, magyarul kéne leírni, kiírni, megírni, felírni, aláírni, ráírni, jó lenne magyarul, csakhát ott a törvény, ugyebárI Bizony ott van, a nyelvtörvény, melyet mér azon a napon túlhaladott az idő, mely napon elfogadták. Lásd, mennyire szolgálja azóta is a szlovákok, a magyarok, a többi nemzetiség, az ország érdekeit?! Semennyire! Mindenesetre, valakiknek jól jött— volna. Persze, arra jó volt, hogy megijesszen. Eddig is behúztuk a farkunkat, eztán is behúzzuk, nehogy ráverjenek—mondja a törvénytisztelő, túlbuzgó derék magyar ember. - Talán még annak is hasznát látjuk egyszer, hogy szlovák iskolába adjuk a gyereket. Mit sem számít neki, hogy ezzel olyan úton indítja el csemetéjét, melyen egyszerre küszködhet a tananyaggal és azzal a számára idegen nyelvvel, melyen eléje tálalják, arról már nem is beszélve, hogy ezen az úton jószerivel csak annak nő esélye, hogy se magyar, se szlovák ember nem lesz belőle, hanem két part között hányódik majd, önmagát keresve egész életében. Önhibáján kívül. Fő a törvény! Féljünk tőle, mégha rossz is! Két gyerek találkozik. - Te milyen iskolába jársz? - Én magyarba. Es te? - Én szlovákba. - Akkor miért beszélsz magyarul? - A mamám meg a papám is magyarul beszél. - Akkor miért jársz szlovák iskolába? - Nem tudom. (bodnár) VIGYAZAT: A TARSADALOM ELŐNYBEN! Szómesterként-gondolatárusként rövid két évtized alatt három alkalommal váltottam kabátot! Első korszakomban a szocialista realizmus bajnoka szerettem volna lenni. Azóta sem olvastam újra azokat az őrültségeket, amelyeket a konszolidáció 5. és 6. esztendejében írtam — merő naivitásból. Aztán éppen a naivitásom-őszinteségem segített hozzá, högy az akkori Társadalomnak és elvárásainak ellenpólusára sodródjam. - Nesze neked! Izgága Kisember...! - így a Társadalom. — Szerettelek, amíg hűségesen szolgáltál. Imádtalak, mint minden embert, aki engem akar, de te visszaéltél a szeretetemmel. Most megbüntetlek! Pályán túlra helyezlek. Es gondolkodj el a cselekedeteiden, és, ha elég bölcs leszel, és imádni tudsz engemet, ismét a kegyeimbe fogadlak! Később: a megtűrtek kategóriájában dolgozhattam. Majd 1989 novembere után jött az Édes, az Új, a Vágyva Várt, a Korlátlan Lehetőségekkel Kecsegtető... és mindenféle dolgokat suttogott a fülembe a Társadalom.,.. És én ismét naivan hittem neki... És aki hisz, tón szeret is, nem tudom... Ez az írás nem önmagamról önmagamnak címezve íródik. A mindenkori kisemberek nevében írom. — Nézd, pajti! — szól a Társadalom az egyszál emberhez. — Itt vagyok én, és vagyok kereken tizenöt millió! És itt vagy te: egyesegyedül! Ne légy,kérlek, őrült! Ne vacakolj, itt nekem... Mert azt nem szeretem! Légy engedelmes, mert én vagyok a több... Es különben is: te csupán félmúlt vagy és jelen! De én... Én a Fényes Jövő vagyok! Én jóval egyetemesebb vagyok nálad, hát engemet szeress, engemet szolgálj! Az én perspektívámért dolgozz! Engemet segíts, tökéletesíts: és én majd méltón megjutalmazlak! \ A hajdani Isten-eszményt a felvilágosodás kora óta aTársadalom-eszmény váltotta fel. A Társadalom így! A Társadalom úgy! A Társadalomnak most erre van szüksége! A társadalomnak most arra van szüksége. Évszázadok óta bölcsen tudjuk, hogy az adott Társadalomnak mire van szüksége: miközben elhallgatjuk azt, hogy ebben a bizonyos társadalomban emberek élnek, gyakran csak léteznek. Az ő szükségleteikről meg-megfeledkezünk. A sztálinizmus idején Keleten akasztófákon, kivégzőosztagokon át vezetett az út a Társadalomig, amelynek fényes jövőt jósoltak az illetékesek. Nyugaton ezalatt a fogyasztói kultúra, az elsődleges örömök megszerzése dominált: őrölte a Semmit! Sem Keleten, sem pedig Nyugaton — igazából — nem alakulhatott ki egy mélyértelmű lét-eszmény! Sebaj! — mondták mindkét társadalomban a Társadalmat Alakítók: Sebaj! — most csupán az alapjait rakjuk le a Boldog Jövőnek, ami előbb vagy utóbb eljön. Keleten: a sztálinizmus mondott csődöt, bizonyult zsákutcának. Nyugaton: a felszín, a könnyű önmegvalósulások területén tovább folytatódik az árnyékbokszolás. Nálunk az úgynevezett társadalmi átmenet időszakát éljük. Most azért dolgozunk, élünk-létezünk az állandósított stresszhelyzetben, hogy a Társadalom egészségesen fejlődjön, hogy a társadalom megszabaduljon a félmúlt nyűgeitől, hogy igazán szabaddá váljon, zavaró körülményektől mentesen felvirágozzon... De azért, amíg a Társadalmat gondozzuk-pátyolgatjuk, nem ártana olykor arra az egyszál emberre is gondolni, aki virradatkor kel, és este tíz után jut kevéske pihenőidőhöz, és akinek éppúgy vannak álmai-vágyai, éppúgy szeretne örülni-szeretni-lazítani. VAJKAI MIKLÓS KINCSES ELOD: MÁSOK ÍRTÁK ELVESZTETT JOGCÍM? A Verejnosf című napilap nem hagyta reagálás nélkül azt a közleményt, mely az év elején a Nový slovákban és a Literárny týždenníkben jelent meg az (JSA-beli Slovena egylet által kiírt pályázattal kapcsolatban. Igor Uhrík, az egyesület elnöke a Holocaust szlovákiai áldozatai iránti kegyeletet kifejezésre juttató emlékmű pályadíjas megalkotójának tiszteletdíjához is tekintélyes — dollárban kifizetendő — összeggel kíván hozzájárulni. Magát az emlékművet a Matica slovenská által szervezett nemzeti adakozásból kell fedezni. Az egész akciót Jozef Markul, a Matica slovenská elnöke kívánja garantálni. Évekkel ezelőtt egy ilyen bejelentés komoly nemzetközi elismerést szerzett volna, állapítja meg a cikkíró, de úgy véli, mostanában egy ilyen különleges esetben ez az intézmény elvesztette történelmi legitimitását arra, hogy a szlovák nemzetet képviselje. Az ilyen garantálás erkölcsi hitelességet követel. Jozef Márkus személyében olyan emberről van szó — írja—, aki a legutóbbi hónapokban és hetekben általa nemzeti megmozdulásnak tartott fejleményekben élenjáróként vett .részt. A Matica slovenská és elnöke sajátos szerepet játszott — ők kölcsönöztek az eseményeknek, össznemzeti és pártok fölötti intézmény képviselőiként, legitimitást. Ha Márkus úrnak valamit felróhatunk, minden bizonnyal nem azt, hogy kifejezetten nemzetiségi viszályokat vagy akár antiszemitizmust szított volna. Ilyesmit valóban nem tett. Történelmi szempontból megítélve azonban ezzel szinte azonos veszélyt idézett fel: ő maga a nemzetiségi torzsalkodásoknak azokon a hullámain, amelyek végül is érdektelenségbe és általános visszatetszésbe ütköztek, nemzeti jogvédelmi harcot indított. Vagyis mindazt, ami eleve nem helyénvalónak, elítélendőnek számít, alapjában véve helyénvalónak és pozitívumnak próbálták feltüntetni. S éppen ezért nem mérhető felelőssége a szokásos mércével. A történelem ugyanis arról tanúskodik, hogy mindig az ilyen helyzet az a kulcsmozzanat, amikor az agresszív beállítottságú emberek a korábban közömböseket magukkal ragadva elárulják a politikai színteret, s az utánuk jövő nemzedékek nem győznek eleget ámulni, hogy miként is történhetett meg mindez... Markuš úrnak a közvélemény előtt, gyűléseken, az újságok hasábjain, a televízióban számtalanszor alkalma lett volna, hogy kellő nyomatékkal elítélje, ami a nagygyűléseken történt, azokon a nagygyűléseken, ahol az ő neve visszhangzott és a Maticét éltette a tömeg, Tiso arcképei emelkedtek a magasba, olyan jelszavakat tartalmazó transzparensek kíséretében, mint: a VPN - Izrael esélye." Milyen erkölcsi értéke lehet számunkra és az egész világban egy ily módon garantált emlékmű, s lehet-e erről nem szólni — teszi fel végezetül a kérdést a szerző. Marta Frišová KELL-E A NYELVKÖNYV? Ki az, akinek nem áll érdekében a szlovák nyelv terjesztése? — ezzel a címmel közölt beszélgetést dr. Jozef Prokop nyelvésszel a Kereszténydemokrata Mozgalom napilapja, a Slovenský denník. A külföldiek számára létesített szenei nyelviskola nyugalmazott igazgatóhelyettese elmondta, hogy 1960 óta — amikor a Szegedi Pedagógiai Főiskola szlovák nyelv és irodalom tanszékén volt vendégtanár — összehasonlító nyelvészeti kutatásokat Is folytat. Közölte, hogy szószedettel ellátott szlovák nyelvkönyvet állított össze. A könyv kéziratát 1989 májusában adta át — a megkötött szerződést betartva — a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadónak, majd különféle modem szemléltető anyagokkal is kiegészítette azt. Ezenkívül — mondotta dr. Jozef Prokop — a szlovák—magyar szójegyzéket lektorálás céljából elküldték Budapestre, de Jakabova asszony szakvéleménye rejtélyes körülmények között elkallódott, ami újabb bonyodalmakat idézett elő. A könyv összeállítására a Matica slovenská adott megbízást... A kiadásért felelős Karkuš mérnök elégedett volt a kézirattal... S egyszerre kideríthetetlen, ki is az okozója annak, hogy az a szlovák nyelvkönyv, amelyet már az 1989-es karácsonyi könyvpiacra előre jeleztek, még 1990-ben sem látott napvilágot. Kinek áll érdekében, hogy ne jusson el a magyarországi szlovák és a szlovákiai magyar diákok kezébe? Számomra nem lesz elégtétel, ha megkapom az érte járó tiszteletdíjat, de a könyv nem teljesíti rendeltetését—fejeződik be a nyilatkozat. A lap utánjárást és további tájékoztatást ígér az olvasónak. Alžbeta Bukovská (Verejnosf, 1991. január 9.) (Slovenský denník, 1991. január 17.) MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIUSA - 3. Január 12-én egész Romániában megemlékeztek a decemberi forradalom áldozatairól. A gyászszertartás után besiettem a Maros vendéglőbe, ahol Domokos Gézáékkal kellett előkészítenünk a második országos RMDSZ-találkozót. Este fél kilenckor (miközben a televízió a bukaresti kormányellenes tüntetést sugározta) kihívtak azzal, hogy a városháza előtt nagy tömeg tüntet az ellen, hogy a demokratizálódás leállt, a szekuritátésokat nem vonják felelősségre. Scrieciu tábornok arra kért, magyarul beszéljek a tüntetőkhöz. Miután elmondtam kétnyelvű beszédemet, megindították ellenem a támadásokat a Cuvintul Liber nevű vatrás szócsőben. Beszédem következő passzusa érthetővé teszi, miért: A gyilkos szekusoknak, az embereket bántalmazó, szabadságharcosokat félig agyonverő milicistáknak nincs l<eresnivalójuk a rendfenntartó érőkben, hanem a börtön- f ben a helyük! A legelső szabad tüntetést követő napon, január 13-án volt az RMDSZ második országos találkozója, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdió termében. Csodálatos pillanatokat éltünk át, amikor a terembe belépett az akkor még a hadsereg oltalmát élvező Tőkés László. Dr. Pálfalvi Attila mérnökprofeszszor, tanügyminiszter-helyettes a találkozón elmondta, hogy a kormány, híven a Nemzeti Megmentési Front programjához, szorgalmazza a nemzetiségek önálló iskolarendszerének visszaállítását, és minden ilyen alulról jövő kezdeményezést, megoldást jóváhagy. A Nemzeti Megmentési Front január 7-én még azt állította, hogy határozottan elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat. Sajnos, a gomba módra szaporodó román pártok, az úgynevezett történelmi pártok — a Nemzeti Parasztpárt (keresztény és demokrata — ez új toldalék a régi névhez) és a Nemzeti Liberális Párt —, valamint az 50—60 egyéb pártocska a nemzetiségi programját vagy meg sem fogalmazta, vagy pedig a programjuk jóval kevesebbet tartalmazott, mint az NMF-é. Óriási baklövést követtek el így a magukat demokratikusnak nevező román pártok. A nemzeti kisebbségekkel — akaratukon kívül — elhitették, hogy jogaikat csak a Front biztosíthatja, s ha netán a választásokon veszítenek (ezt januárban nagyon sokan reális lehetőségnek tartották), akkor nem lesz magyar iskola, és nem lesz egyenjogúság. Ezért, 1961 -tői kezdve, várva azt a pillanatot, amikor a 450 éves volt református kollégium, a jelenlegi Bolyai Farkas Líceum ismét magyar iskola lesz, a vásárhelyi magyarság azt szerette volna elérni, hogy mindez már azonnal, a második évharmad kezdetén valósuljon meg A Maros megyei NMF tanácsa rendkívüli ülésszakon tárgyalta a kérdést. E január 19-i ülés teljes anyagát ki kell adni, annyira izgalmas és tanulságos: megmutatja, mi a járható út a román—magyar ütközések értelmes feloldásában, ü Az egészséges kompromisszum így szólt: a Bolyait nyilvánítsák de jure azonnal magyar líceummá, de a román diákok továbbra is odajárhatnak a tanév befejezéséig. Január közepén eljutott hozzám egy megrázó memorandum. Ugy éreztem, feltétlenül tennem kell valamit, s január 19-én este felhívtam az ország elnökét, és kihallgatást kértem tőle. Nagyon előzékenyen, már másnap reggel fogadott. Iliescu elnök szemében rendkívül jó ajánlólevél volt az, hogy én láttam el Tőkés László védelmét. Ion Iliescu, aki rendkívül kedves és figyelmes volt, elnézést kért, amiért megvárakoztatott, az ajtóban üdvözölt, és nem ült íróasztala mellé, hanem velem egy asztalhoz. Átadtam a székelyföldiek memorandumának román nyelvű szövegét, a hozzá tartozó fényképekkel. Röviden arról volt szó, 1989 nyarán egy székelyföldi város milíciája új székházba költözött, és a régi székház udvarén, a kutyaólban, találtak két emberi koponyát és csontokat. 1989 augusztusában féltek jelenteni, de megőrizték a leletet. Mivel a régi milicisták szabadlábon vannak, inkognitójukat meg akarják őrizni. Kértem, csak megbízható nyomozóknak adja ki az anyagot. Mondta, átadja az ország főügyészének. Azóta sem hallottam semmit erről az ügyről. Felhasználtam a lehetőséget, hogy az ország első emberével négyszemközt lehetek, és a következőket mondtam neki: - Iliescu úr, mi bízunk önben, de ha nem lesz radikálisabb, nem lép fel a bűnös szekuritátésokkal, a pártnómenklatúra ellen — el fogjuk veszíteni. Kimondtam: nem elég csak a politikai végrehajtó bizottság tagjai ellen lefolytatni az eljárást, a megyei vezetők és a központi bizottság kulcsemberei ellen is fel kell lépni. (Szombaton folytatjuk.) A szerző által szerkesztett részlet a Püski Kiadónál megjelent, azonos című kötetből.