Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-24 / 20. szám, csütörtök

7 HAZAI KÖRKÉP 1991. JANUÁR 24. LAKNI • DE MILYEN ÁRON? Állami segítség nélkül a lakásszövetkezetek is tehetetlenek A lakásprobléma évek óta a legégetőbb tár­sadalmi problémák közé tartozik. A nyilvános­ság előtt jórészt Ismertek a jelenlegi helyzet összetevői: a lakásra várók számának növeke­dése, az újonnan épült lakások számának csökkentse, a rossz színvonalú kivitelezés stb. A megváltozott gazdasági viszonyok újabb ter­heket rónak a lakásszövetkezetekre is. Az épí­tőanyag- és energiaárak emelkedése, az állami támogatás megvonása és a növekvő költségek miatt a lakásszövetkezetek eddigi árpolitikájuk megváltoztatását tervezik. A szövetkezeti ta­gok is lakbéremelésről, a tagsági illetékek radi­kális felemeléséről suttognak, a lakásárakkal kapcsolatban pedig szinte megfizethetetlen összegekről esik szó. Ráadásul nyugtalanító hírek keltek szárnyra a panelházak építésének leállításáról is. A panellakások valóban nem a legesztétikusabb és nem is a legjobb minőségű lakástípusok, pedig egyáltalán nem olcsó, sőt nagyon is energiaigényes módja ez a lakás­építésnek. És akkor még nem beszéltünk arról a problémáról, amit a nyolc-tizenkét emeletes panelházak karbantartása, javítása jelent. De az embereknek valahol lakniuk kell, és az éve­ken át albérletben kuporgók számára a panel­lakás is maga a főnyeremény, s ráadásul egye­lőre ez a lakáshoz jutás legolcsóbb formája. Bár, úgy tűnik, már nem sokáig. A felvázolt problémák méltán nyugtalanítják a lakásszövetkezetek tagjait is, akik a megol­dást a szövetkezetektől várják, jóllehet azok sincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mivel állami támogatásra nem számíthatnak, önerő­ből kell biztosítani fennmaradásukat és műkö­désüket. A lakásszövetkezetek a várható ne­hézségeknek úgy próbálták elejét venni, hogy érdekvédelmi szervezetként megalakították a Lakásszövetkezetek Szlovákiai Unióját. Az unió gazdasági osztályának igazgatóját, Szó­rád János mérnököt kérdeztem a lakásszö­vetkezetek és a szövetkezeti tagok várható jövőjéről. — Az első lakásszövetkezetek 1959­ben azzal a céllal jöttek létre, hogy a lakásépítésben segítsék az államot. Saj­nos, az állam fokozatosan rákényszerí­tette a szövetkezetekre elképzeléseit, megszabta, mikor, hogyan, hol, mennyi lakást építsenek. Végül a nyolcvanas években az a helyzet állt elő, hogy a szövetkezeti lakások csaknem száz szá­zaléka stabilizációs lakás volt. így az ál­lam tagsági egyletekké degradálta a la­kásszövetkezeteket, melyek „állami szó­vetkezettekké" váltak. A lakásszövetke­zetekre azonban a megváltozott körül­mények között is szükség van, ezért va­lamilyen formában meg kell maradniuk. Az lenne az optimális, ha több kisebb szövetkezetre osztódnának, melyek job­ban képviselhetnék a tagság érdekeit. Most az állami támogatás megvonása je­lenti a legfőbb gondot. A megnövekedett költségekkel szemben állami segítség nélkül tehetetlenek vagyunk. Létezik ugyan már egy új lakáspolitikai koncep­ció, melyben a lakásszövetkezetek álla­mi támogatása is szerepel, de egyelőre még csak koncepció. — De a tagokat, gondolom, elsősor­ban az érdekli, mennyit fizetnek majd egy lakásért, milyenek lesznek a lakbérek, és a pénzükért mit kapnak majd a lakásszö­vetkezetektől? — A szabad árak hatályba lépése mi­att a beruházók és a lakásszövetkezet is a költségek alapján szabják meg az ára­kat. Eddig egy lakás négyzetmétere 3200—3500 koronába került, ami az egész lakásra átszámítva kb. 200 000 ko­ronát jelent. Ezenkívül minden lakásra rászámítottak még 100 000 koronát a közművesítés és az infrastruktúra kiépí­tése elmén. Ez utóbbi költséget eddig teljes mértékben az állam térítette. De a lakás árának 60 százalékát is állami do­tációból fedezték és ezekre a hozzájá­rulásokra többé nem számíthatunk. Mindent egybevetve, a támogatás meg­vonása és az áremelkedések miatt négyzetméterenként akár 7000 koroná­val is számolhatunk a jövőben. A la­kásszövetkezeti tagok eddig csak a tö­redékét fizették a lakás árának, az összeg nagyobb részét az állam vállalta magára, illetve a bank által nyújtott ked­vezményes hitelekből fedezték azt. Ha megszűnik az állami támogatás, kedvező hitetekre lesz szükség. Ha viszont erre sem lesz pénz, a lakásépítést a tagoknak önerőből kell finanszírozni. — Úgy tűnik, a végén a szövetkezeti tagokon csattan majd az ostor! Nem gon­dolja, hogy azoknak, akik a régi feltételek ismeretében léptek be a lakásszövetke­zetbe, ilyen feltételekkel is kellene lakás­hoz jutniuk? s — Ez Igy is lenne rendjén. Szlovákiá­ban jelenleg mintegy ezren várnak szö­vetkezeti lakásra, és az igényléseknek legalább a fele megalapozott Ezeknek az igénylőknek mindenképp a jelenlegi feltételekkel ás árakon szeretnénk lakást biztosítani. Ezért javasoltuk, hogy 1993­Ig fokozatosan próbáljuk kielégíteni eze­ket az igényeket, méghozzá állami dotá­cióval. — Ilyen kilátások mellett nem félnek ától, hogy csökkenni fog a szövetkezeti tagok száma? — Bármilyen meglepő, a lakásszövet­kezetek tagjainak száma mind a mai na­pig nő. Ennek egyszerű az oka: az embe­rek nem tudják, kihez forduljanak segít­ségért, mert a nemzeti bizottságokat át­szervezték és nem mindenki képes vagy tud öneró'ből építkezni, így csak a la­kásszövetkezetekre támaszkodhatnak. Az sem mellékes szempont, hogy ez idá­ig a lakásszövetkezeteknek a legjobbak a beruházási feltételeik. — Vajon képesek lesznek a lakásszö­vetkezetek az utóbbi években már króni­kussá vált lakásprobléma megoldására? — A lakáshiány nemcsak az egyén, hanem a társadalom problémája is. Ezt az államnak nem szabad szem elől té­vesztenie. A lakáskérdés megoldása azonban nem a panelházak építésétől függ. Noha egyelőre igény van rá, a jövó'ben csökken majd a panelházak építése és valószínűleg más típusú há­zakat fognak építeni. De a probléma megoldásához hozzásegíthet a lakbé­rek emelkedése is, amit előreláthatólag a lakáscserék növekvő aránya követne, így közvetve hozzájárulna a lakások jobb elosztásához is. A jövó'ben egyéb­ként is minden lakás magántulajdonba kerül, mert az állam csak ilyen feltételek mellett hajlandó támogatni a lakás­építést. Az emberek pedig a pénzükért jobb lakást akarnak majd kapni, de job­ban is törődnek majd vele. A szövetke­zetek kénytelenek lesznek alkalmaz­kodni ezekhez a viszonyokhoz. Ha el akarják kerülni a szétesést, vagy a lak­bérek mértéktelen emelését, csökken­teniük kell a kiadásokat, le kell építeni­ük az önköltségeket, át kell térniük a gazdaságos működésre és a profitter­melésre. Csak így érhetik el, hogy tag­jaiknak megfelelő lakásokat juttassa­nak és szavatolják azok karbantartását, ezáltal az ott lakók nyugalmát és elége­dettségét is. A lakásszövetkezetek megújulása bizony nem lesz fájdalom­mentes, ami főleg a szövetkezeti tagokat fogja érzékenyen érin­teni. Számolniuk kell azzal, hogy a jövőben csak kemény pénze­kért jutnak majd lakáshoz, s a lakásépítés sem növekszik majd olyan ütemben, amint azt a rászorulók várnák. A lakásszövetke­zetek uniója most azért harcol, hogy ez a folyamat a lehető legkisebb megrázkódtatást jelentse a szövetkezeti tagság szá­mára. Reméljük, nem szélmalomharcot fog vívni, és az állami támogatásért folyamodó kérvényei meghallgatásra találnak. El­lenkező esetben ki biztosítja a kispénzű hajléktalanokat arról, hogy valaha is emberi körülmények között fognak élni? S vajon a közeljövőben bekövetkező lakbéremelést az állam részéről követi-e majd lakbérkiegészítés? , .. . ,, S. FORGON SZILVIA SEGÍTSÉG KÖZÉP-KELET-EURÓPÁNAK A DIENSTBIER-TERV Közép-Kelet-Európa lábraállításá­ról már nem egy elképzelést olvas­hattunk. A példa nélkül álló feladat óriási kihívás nemcsak az itt élők­nek, hanem az egész fejlett világ­nak. Térségünknek a világgazda­ságba való újbóli bekapcsolására több próbálkozás is született, ennek egyik kézzelfogható jele az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank létre­hozása, mely idén kezdi meg tényle­ges működését. Több nyugati el­gondolás látott már napvilágot e té­mában. Ezek után érdemes körbe­járnunk egy „hazai" közép-kelet-eu­rópai újjáépítési elképzelést, melyet meghirdetője után Dienstbier-terv­nek kereszteltek el. Két legyet egy csapásra Külügyminiszterünk tavaly május közepén az Egyesült Államokban, a bostoni Harvard Egyetemen ismer­tette a hallgatósággal és a nagyvi­lággal elképzelését. Már a hely megválasztása is jelképes volt, ugyancsak a Harvardon vázolták fel 1947-ben a Nyugat-Európát romjai­ból felépítő Marshall-tervet. Dienst­bier programja szerint az Egyesült Államok, az Európai Közösségek és Japán pénzügyi segítséget nyújtana a Szovjetunió és Közép-Európa há­rom országa (Lengyelország, Cseh­szlovákia, Magyarország) gazdasá­gának, áthidalva ezzel az elkövetke­ző két-három legnehezebb évet. A csomagterv magába foglalja a gaz­dasági ösztönzést, az intenzív együtt­működést, a munkahelyek biztosí­tását, és bizonyos idealizmust is tar­talmaz. Újdonsága abban rejlik, hogy nemcsak az említett három kö­zép-európai államnak segít centrali­zált gazdaságát átalakítani piacgaz­dasággá, s az átmenetet kevésbé fájdalmassá tenni, hanem a vajúdó Szovjetunió súlyos ellátási zavarait is mérsékelné, ezzel csökkentve belső feszültségét. Ezek után vázol­juk fel a terv lényegét! A fejlett Nyugat három évre 16 mil­liárd dollárt nyújtana az Európai Új­jáépítési és Fejlesztési Banknak, megkönnyítve a közép-kelet-európai államok struktúraváltását. Az említett pénzösszeg, vagy annak döntő ré­sze hitelként szolgálna a Szovjet­uniónak, s keleti szomszédunk ezért ipari termékeket és árut vásárolna Lengyelországból, Csehszlovákiá­ból és Magyarországról. A felsorolt országok a termékeikért kapott ke­mény valutát iparuk, infrastruktúrá­juk korszerűsítésére fordítanák; va­gyis a pénzt a hitelező országoknál költenék el. A Szovjetunió a dollárhi­teleket rubelben törlesztené a bank­nak, ahol ebből külön pénzügyi ala­pot hoznának létre. Majd ezt az összeget az elkövetkezendő tíz év­ben szovjet ipari létesítmények fi­nanszírozására használnák fel, szi­gorú nyugati felügyelet mellett. Bár kellemetlen az ellenőrzés, a tapasz­talt nyugati befektető cégek, pénz­ügyi intézetek tanácsai így végre ha­tékonnyá tehetnék a birodalom be­ruházásait is. A Dienstbier-terv annak a gyakor­lati megvalósítása, amit Havel elnök mondott 1990 februárjában az Egye­sült Államok Kongresszusában: „Legjobban akkor segítenek ne­künk, ha segítik a Szovjetuniót a de­mokráciába vezető visszafordítha­tatlan, de rendkívül nehéz útján". Elég 16 milliárd dollár? . A csehszlovák külügyminiszter szerint ilyen léptékű elképzelés megvalósítására a 16 milliárd dollár szerény összeg.A pénzmennyiséget három éven át — évi 5 milliárd dol­lárt — kapnák a közép-európai or­szágok termékeikért, a maradék egymilliárdot pedig a Szovjetunió nyugati bevásárlásaira fordítaná. Természetesen a program kisebb tőkével is végrehajtható. Lehet, hogy első pillanatban valóban léleg­zetállítónak tűnik ez a summa, de ne feledjük: a Marshall-terv annak Ide­jén az Egyesült Államok évi bruttó nemzeti jövedelmének 10 százalé­kát emésztette fel, míg ez utóbbi Ja­pán, az Európai Közösségek és az USA bruttó nemzeti jövedelmének csak 0,l százalékát (!) tenné ki. A cseh­szlovák fél főleg mezőgazdasági, élelmiszeripari technológiák, gép­ipari és fogyasztási cikkek exportjá­ban érdekelt, továbbá az energia­hordozók ós nyersanyagok közös felkutatását és kitermelését támo­gatja a Szovjetunióban. Időnk kevés Nézzük meg a ten/ árnyoldalait is! A valutainjekciók tovább konzer­válják a túlsúlyos szovjet exportorien­tációnkat, ahelyett, hogy ezt normá­lis méréktre csökkentenék. A Szov­jetunió stabilitása még ekkora ősz- • szeggel sem valósítható meg, s a közép-európai termékek importja nem növeli a szovjet gazdaság ver­senyképességét. Tény, hogy két-há­rom évig mindkét oldalon csillapíta­ná az átalakítás gyötrelmeit, de gyors gazdasági reformokat nem hozna, ráadásul országainkban rövi­desen privatizálják a vállalatokat, így nem kötelezhetők, hova ás mit ex­portáljanak. Az is tény, eddig még nem született minden kérdést átfogó rendezési terv térségünk problémái­ra, ami már csupán azért is hiányzik, mert az önmagát felszabadító Kö­zép-Kelet-Európa egyre inkább ör­dögi körbe kerül: a fennálló gazda­sági válság aláássa a politikai stabi­litást, és ez szélsőséges politikai je­lenségeket is a felszínre vet (lásd nacionalizmus), ennek következté­ben azprszágok vonzereje mérsék­lődik a külföldi befektetők számára, a beáramló pénz, technológia és be­ruházások hiánya pedig tovább mé­lyíti a válságot. Ilyen körülmények között még a bizonyos hátrányokkal járó tervek, gondolatok megvalósí­tása is jól jönne, de ehhez szándék és elhatározottság kell. „Semmi sem hatalmasabb, mint azok a gondola­tok, amelyeknek eljött az idejük" — mondta egykoron Abraham Lincoln. Bár igazodnánk gondolataihoz, hi­szen időnk kevés. SIDÓ H. ZOLTÁN A működőképes piacgazdaságra való átté­rés kétségtelenül nehéz lesz, a fogyasztókat elsősorban a rendkívül gyors és drasztikus áremelések fenyegetik. A lakosság alapvető szociális biztonságának szavatolása érdeké­ben január elsejétől hatályban van néhány alapvető fogyasztási cikk árának szabályozá­sa. Mivel az elmúlt évvégén időzavar miatt nem sikerült megoldani a kompenzációs kérdése­ket (például a családi pótlék emelésével ellen­súlyozni a tejtermékek árának jelentős emel­kedését), döntés született arról, hogy a fo­gyasztásra szánt tej a gyermektápszerekkel (Sunar, Feminar) együtt január elsejétől átme­neti időre az állami költségvetésből kap támo­gatást. A mezőgazdasági, feldolgozói és ke­reskedelmi szervezetek költségeinek emelke­dése azonban olyan méreteket öltött, hogy az állami támogatás összege, bár ez nem jelen­téktelen, képtelen megállítani a termékek érá­nak jelentős emelkedését. Hogyan tartják be a megszabott árakat? Az egész országból telefonon beérkezett számta­lan panasz és bejelentés azt bizonyítja, hogy a kereskedelmi hálózatban a maximált árakat — elsősorban a tej esetében — alig-alig veszik figyelembe. AZ ÁRLIBERALIZÁCIÓ ELSŐ TAPASZTALATA I MENNYIT ÉRNEK A RENDELKEZÉSEK? A teljes zsírtartalmú tej literjét például csak elvétve árusították a maximális 6,30 koronás kiskereskedelmi áron. Néhány üzletben literes csomagolásban nem is került a polcokra, he­lyette félliteres tasakokban irreális árakat kér­tek érte azzal az indoklással, hogy így már szabadáras termék. Az eddigi „rekordok" kö­zül csak néhányat sorolunk fel: a teljes zsírtar­talmú tej literéért 9,80 koronát kértek, a féllite­res csomagolású ugyanilyen minőségű tejet 5 koronáért árusították. A félzsíros tej literje egyes helyeken 8,70-ért várt a fogyasztókra. Az említett példákból nyilvánvaló, hogy a tej árához adott állami támogatás nem érte el a célját. A megállapított maximális árat azonban minden esetben be kell tarta(t)ni, a félliteres vagy egyéb csomagolású tej árát arányosan csökkenteni kell. Atöbbi alapvető tejtermék (túró, joghurt) ára sem képezhető szabadon. A pénzügy­minisztérium(ok) 1990.11. 27-i rendelete alap­ján az 1990. december 31-ig érvényes meg­szabott árakhoz csak a gazdaságilag indokolt beszerzési, feldolgozási és forgalmazási költ­ségek, valamint a tisztességes nyereség szá­mítható hozzá. A legfrissebb tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek az alapelvnek a becsü­letes alkalmazásával számos helyen jócskán adósak maradnak. Hasonló gondok és problémák vannak he­lyenként az egyes húsfajták és -készítmények esetében is. A csontozott sertéslapocka maxi­mált éra például 51 korona kilogrammonként, gyakran azonban csontozatlanul is (ami ter­mészetesen gyengébb minőségű termék) 51 korona feletti áron árusították. Megállapítható, hogy az állati eredetű élelmiszeripari termékek árának drasztikus emelésében a legnagyobb szerepet a kereskedelmi szervezetek játsszák, amelyek rendkívül magas kereskedelmi árrés­sel dolgoznak. Az áremelések említett tendenciái azonban nemcsak a fogyasztók szempontjából veszé­lyesek. Az ellenőrző szervek ezentúl kemé­nyen ellenőrizni fogják a megállapított áraktól való eltérést (már most jó néhány „áremelés" bűnügyi eset), amely a termelők és az árusítók számára alapjában véve csökkenti az eladási, értékesítési lehetőségeket. Erre remélhetőleg a kereskedők is mihamarabb rájönnek, hiszen ha a jelenlegi árakat továbbra is fenntartják, a termékek eladásának esélye jelentősen csök­kenni fog. A kenyér és a péksütemények (kifli, zsem­lye) ugyancsak azon termékek közé tartoznak, amelyek esetében az árképzésnél figyelembe vehetők a megnövekedett indokolt költségek. Ezen termékek árának szabályozásakor tehát ugyanazok az alapelvek érvényesülnek, mint amelyeket az alapvető tejtermékek (túró, jog­hurt) esetében említettünk. Az árszabályozás­nak ez a formája az adott termék eladójára és vásárlójára egyaránt vonatkozik. A beérkezett jelentésekből kitűnik, hogy ezt a rendelkezést sem tekintik mindenütt szent­írásnak. A kifli darabját például 90 fillérért—1 ko­ronáért kínálják, noha a termelők általában 60 fillérért szállították. A magas ár sok helyütt annyira visszafogta a fogyasztást, hogy a ke­reskedők rövidesen kénytelenek voltak ala­csonyabb, 70—80 filléres áron árusítani. KAREL PRACHAR és MARIE JANECKOVÁ, a Szövetségi Pénzügyminisztérium munkatársai

Next

/
Oldalképek
Tartalom