Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-17 / 14. szám, csütörtök

I PUBLICISZTIKA 1991. JANUAR 17. KI SEGÍT YERONIKANAK? A tizenegy éves Őszi Veronikával elbánt á sors. Mozgássérültnek született. Nem érezte boldogtalan gyermeknek magát, látszatra fájdalom nélkül szemlélte az ugrándozó, futkosó kortársait. Hogy legbelső énje mennyire tiltakozott a sorscsapás ellen, ki tudja?! Veronika nem panaszkodott. Csak egyszer sírta el magát s könyörgött szüleinek, ne vigyék többé a mozgássérültek pozsonyi • iskolájába, mert őt ott a többiek verik, a pedagógusok sem szeretik. A szülők kislányukat egy ideig vigasztalták, jobb belátásra próbálták bírni, ám amikor látták szellemi, testi leépülését, elhatározták, változtatnak a helyzeten. De mi legyen a ban van a helye. Felkereste Varga Frigyest, az ekecsi alapiskola igazgatóját, s megkérte, segítsen. Az nem akart felelőtlen Ígéretet tenni, ezért előbb a járási Pszichológiai Központtól kért véleményezést: képezhető-e Veronika? A pozitív választ követően Csölle Anita tanítónő vállalta, hogy eljár Veronikához, s otthonában foglalkozik majd vele. — Láttam, hogy a kislánynak társakra van szüksége. Mondtam az édesanyjának, szervezze meg, hogy Veronika eljárhasson az iskolába. Az anyuka örömmel fogadta javaslatomat. Tulajdonképpen szerencsénk volt, hiszen az ekecsi alapiskola Szakállason is nyitott egy első és mozgássérült, ám iskolaköteles kislánnyal? A „szakemberek" a kisegítő iskolát ajánlották, de a szülőknek ez a megoldás nem tetszett. A mindenre elszánt édesanya érezte, leányának egészséges gyerekek között kell élnie. S ennek érdekében meg is tett mindent. — Veronika állapota a pozsonyi intézetben hétről-hétre romlott. Hiába tornáztattam péntek délutántól vasárnap estig, ha az intézetben a hét folyamán szinte rá sem néztek. Elkönyvelték, rajta nem lehet segíteni — mondta az édesanya, miközben szemét elöntötték a könnyek. — Hazahoztam, s magam vettem kezelésbe. Naponta — kisebb megszakításokkal — tornáztattam végtagjait, hol segítséggel járattam a lakásban,, hol anélkül, míg állapota javulni kezdett. Mert a gyerek is nagyon akarta. Beszereztem az első osztályos könyveket és megpróbáltam tanítani. A kisegítő iskola gondolatát elvetettem, mivel Veronika szellemileg ép. Az anya, aki otthagyta állását, hogy gyermekével foglalkozhasson, gyorsan rájött, a kislánynak iskoláegy második osztályt. Bevallom, eleinte féltettem Verőnkét a többiektől. Bár előkészítettem a „talajt", beszéltem az osztályban-a kislány betegségéről, nem sejtettem, hogy ezekben a kis csibészekben ennyi szeretet, megértés rejtőzik. Amikor megmondtam, hogy Veronika már így született, az egyik kisfiú rávágta, hogy „semmi .yész, én dadogósan születtem" — így emlékszik vissza a kezdetre Csölle Anita, miközben figyeli a padokban ülő másodikosokat. — Mi szeretjük Veronikát — jelentkezett szólásra a cserfes Érsek Emerencia. — Nem csúfoljuk és a tanulásban is segítjük. — Amikor hó volt — kért szót Kiss Valika is — hoztunk neki szánkót és mi húztuk. — Én meg—jegyezte meg alig hallhatóan Hosszú Evi, Veronika padtársa — ha nem győzi leírni a táblán levőket, kölcsön adom neki a füzetemet. Csölle Anita tanítónő szimpatikus nyíltsággal elmondta, nem sejtette, hogy ilyen egyszerű lesz az egész. Szerencsének tartja, hogy osztálya kislétszámú, így az egyes gyerekekkel többet tud foglalkozni. Azt szeretné, ha Veronika felzárkózna a többiek mellé, mivel az osztályban vannak nála gyengébb tanulók is. Vele péntekenként másfél-két órát még külön is foglalkozik. Láthattam, a tanulók ma már észre sem veszik, hogy osztálytársuk más, mint ők. Olyannak fogadják el, amilyen. És Veronika? A visszahúzódó, szótlan kislányból, vidám, szorgalmas gyerek lett. Végre olyan közősségbe került, ahol jól érzi magát, ahol boldog. — Úgy gondoltuk — összegezte Varga Frigyes igazgató —, a mozgássérült gyerekeknek is meg kell adni a lehetőséget, hogy egészséges gyerekek között tanulhassanak. Az egészségeseknek pedig hasznukra válik, ha mozgássérült társukon keresztül megisrrlerik az ilyen gyerekek életének kevésbé derűs oldalait is. A jóléti országokban ezt mindenki természetesnek veszi. Most már viszont azon gondolkodunk — ha Veronika megbirkózik a tananyaggal —, miként szervezzük meg, hogy a kislány egy év alatt két osztályt végezhessen el. Nem szeretnénk, ha a korkülönbség miatt majd társai körében rosszul érezné magát. (A kislány tizenegyévesen másodikos csupán.) Amióta Veronika iskolás lett, még a járása is javult... Veronika élete megváltozott. Édesanyja reggel viszi, délben hozza az iskolából, délutánonként pedig együtt tanulnak. Rendíthetetlenül bízik abban, hogy gyermeke egyszer majd járni fog. S nemcsak bizakodik, tesz is érte. Sokat. Kiharcolta, hogy kislányát beutalják a csölösztői gyermekszanatóriumba. A három hónapig tartó gyógykezeléstől ugyan többet várt, de a javulás apró jeleit észlelve kérte, foglalkozzanak tovább is gyermekével. Elutasították. Végső kétségbeesésében (szerkesztőségünk segítségével) a budapesti világhírű Pető Intézethez fordult, ahol Veronikát február 27-én kivizsgálják, hogy megállapítsák, kezelhető-e módszerükkel. Boldogok a szülők, boldog Veronika. Azt persze még nem tudják, honnan szerzik meg azt a temérdek pénzt, amibe majd a budapesti gyógykezelés kerül. — Ha kell — mondta elszántan az édesanya —, eladjuk mindenünket. Mi azonban azt hisszük, hogy van más megoldás is. Ezért tesszük fel a kérdést: Ki segít Veronikának? PÉTERFI SZONYA MÁSOK ÍRTÁK IDEZGETES — DE HOGYAN? Nemcsak az ugróci ünnepségeken, hanem már jóval előbb is minden botcsinálta szónok igyekezett feldúsítani ékesszólását olyan Štúridézetekkel, amelyek szövege a nemzet és a nyelv védelmében, valamint az államiságért szíkraszállva született. Persze, az újdonsült nemzetébresztők csak olyasmit idézgettek,ami beleillett szónoklataikba. S a nyomatékul választott Štúr-idézetek valahogy minduntalan ismétlődtek. Vessünk hát pillantást azokra a politikai állásfoglalásokra, amelyeket 1848-ban politikai képviseletünk a szlovák önazonosság érdekében tanúsított. Mindenekelőtt ne feledjük, hogy a történelmi Magyarországon éltünk. Ez volt a valóság. A magyarok épp igyekeztek kiszabadulni a császári feudalizmus béklyóiból, miközben elárasztották az országot nacionalista buzgalmukkal, más nemzetek nacionalizmusát elvetették, árulásnak tekintették. A magyar nyelv az államon belül hivatalos nyelvként váltotta fel a latint. A szlovákok — mintegy tizenkét százaléknyi kisebbség — védelmezték nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti öntudatukat. Štúr hívei 1848 tavaszán azzal álltak elő, hogy egyik nyelv se kerekedjék a másik fölé, s hogy a magyarországi állami lobogó mellett a szlovákok is használhassák nemzeti színű zászlajukat. Követelték, hogy a nemzetőrség a szlováklakta területeken szlovák vezényleti nyelvet használhasson. Szót emeltek szért, hogy a magyar vármegyékben szlovák nyelvű katedrák, a szlovák megyékben pedig magyar tanszékek létesülhessenek, s az állampolgárok a másik nép nyelvét így elsajátítva közelebb kerüljenek egymáshoz. A szlovákok lakta vármegyékben a hatóságok és a törvényszékek ügyvitele szlovák nyelven történjék. A liptószentmiklósi petíció kimondja, hogy a szlovákok által megválasztott küldöttek ne csak élhessenek az országgyűlésen a szlovák nyelv használatával, hanem egyenesen kötelező legyen számukra felszólalni szlovákul. A magyar megyékből jövő küldöttek is sajátítsák el a szlovák nyelvet, hogy megérthessék őket. Mindenütt, ahol közügyek intézése folyik, lehetővé kell tenni az anyanyelv használatát. A kisembereknek nincs szükségük az államnyelv elsajátítására, csupán azoknak, akik közéleti tevékenységet akarnak kifejteni. Ezért nincs szükség arra, hogy minden elemi iskolában bevezessék a magyar nyelv tanítását, ellenkezőleg, az oktatás valamennyi szintjén, az egyetemet is beleértve, szlovák nyelvű iskolákat követelnek. Összefoglalva tehát elmondható: Štúrék nemzedéke elismerte a magyar nyelv hivatalos nyelvnek számító jogállását, de a magyar nyelv a történelmi Magyarországon nem volt sem de iure, sem de facto egyedüli, kizárólagos hivatalos nyelv. A közös államon belüli, békés együttélést ez a nemzedék egymás nyelvének kölcsönös elsajátításában látta, éppen ezért merült fel, hogy a többségi nemzet is tanulja a kisebbség nyelvét, és fordítva. Az anyanyelv használata a családi életre, a közművelődésre és az istentiszteletekre korlátozva kevés, az állampolgárnak joga kell, hogy legyen a polgári jog anyanyelven történő gyakorlására is. Persze, nem lehet gépies összehasonlítást tenni. A történelmi Magyarországon több nemzet élt, miközben a szlovák volt az egyedüli olyan nemzet, amelynek a határon túl nem volt „anyaországa". De azért így Is figyelmet érdemelnek azok az elvek, amelyeket Štúrék ajkáról elhangozva hirdettünk: a közigazgatást az állampolgár száméra érthető nyelven kell gyakorolni, csupán evégett neki magának nem kell elsajátítania az államnyelvet. A kölcsönös megértést mindkét nyelv ismerete is biztosíthatja. Nem arról van szó, hogy most Kysucán tanítani kezdjék a magyar nyelvet, de elődeink akkori elképzelései szerint a vegyeslakosságú területeken a szlovákok és a magyarok ismerjék egymás nyelvét. Mai nemzetébresztőink valahogy kerülték az ilyen jellegű idézeteket. Lehet, hogy nem akadtak ilyenekre, lehet, hogy nem tudnak meglétükről. A múlt századból származó indítványok szelleme türelemre int, mindkét résztvevő felet tiszteletben tartja. Nem hiszem, hogy csak azért voltak ilyen szelleműek, mert akkor mi voltunk a kisebbség. GABRIEL VIKTOR Kultúrny život, 1991. január 8. t m piáé an ÉüttTDTT (DE A FOLYTATAS MEG VARHATO) Csak idő kérdése volt, mikor nyílik meg Prága után az első szlovákiai szex-soph. Nem kellett soká várni. Január második hetében minden különösebb csinnadratta nélkül Pozsony is felzárkózhatott a szexbiznisz csábos világába. Jómagam a sajtóból értesültem a „nagy" eseményről. Az egyik napilapunk rövid tudósításához egy aktot is mellékelt az... hogy is mondjam, ottani dolgozó— Mindent az égvilágon elintéztünk. A parlament pornográfiára vonatkozó törvényét sem sértettük meg. Hónapokkal ezelőtt bérbe vettük és kifestettük ezeket a dohos raktárhelyiségeket. Amikor az illetékes szervek jóváhagyták működési engedélyünket, külföldről megrendeltük az árut és szerződtettük a lányokat. Az érdeklődés nagy volt, az emberek A pozsonyi szex-shop és az előtte ácsorgók... ról. Lehet, hogy vendégcsalogatónak szánta a képet, bár szerintem az (íme a bizonyíték) inkább ellenkező reakciót váltott ki az olvasókban. De ismerve a pofonok és ízlések elméletét — ki tudja. A város új attrakciójáról az Új Szó sem feledkezett meg. Röviddel a megnyitás után mi is világgá kürtöltük; már nálunk is lehet 5 koronáért kukkolni, sztriptíztáncosnőket bérelni, erotikus alsóneműt varratni, pornókazettákban gyönyörködni... Mindezek ellenére hamar elfelejtettem az egészet. Azaz elfelejtettem volna, ha másnap reggel egy rádióriport nem hívja fel erre a boltra ismét figyelmemet. Az adás nem reklámozta a szex-shopot, ellenkezőleg. (Bár néha a lebeszélés a nagyobb vonzerő.) A bemondó részletesen ecsetelte, milyen ellenszenvet váltott ki a környék lakóiban ez az újfajta vállalkozás. „Az emberek tiltakoznak, a közeli utcákban aláírásokat gyűjtenek az erkölcsi fertő ellen" ,tt szól a jelentés, majd a helybeliek kaptak szót: „A fiatalkorú lányok félnek végigmenni az utca eme szakaszán." „A gyerekek már csak a lakásban játszhatnak." „Itt gyülekeznek majd a börtöntöltelékek, tovább fog nőni a szexuális bűntények száma." „Az ilyesminek inkább az óvárosban lenne a helye" — érveltek az utca lakói közül azok, akik mikrofonközeibe kerültek. Bevallom, ez az adás volt az indítórugó ahhoz, hogy fogjam magam, és vásárlónak álcázva próbáljak objektív képet kapni eme új, de már botrányízű vállalkozásról. Az utca nevét tudtam, így gyerekjáték volt megtalálni a keresett épületet. A kirakat előtt, ahogy ezt vártam, sokan tolongtak. Csak az volt a gyanús, hogy; lélek az ajtón se ki, se be. Kis idő múlva lenyomtam a kilincset. — Zárva van — tájékoztattak a várakozók és hozzátették: Pedig ki van írva, hogy 8-tól 22 óráig várják a látogatókat. Hogy mégis bejussak, kénytelen voltam felfedni kilétemet. A parányi helyiségben a fiatal tulajdonos szomorúan közölte a hírt: három nap után betiltották működésünket. — Netán nem volt engedélyük? Akire öt koronáért kukkolni khetetL. Ordódy Vilmos és Vladimír Martinka felvételei sorbaálltak. Sem hangoskodás, sem botrány nem volt. Ennek ellenére mégis... Pedig maga a polgármester is kijelentette: ha megfelelő helyen vannak a hasonló intézmények, nincs ellene kifogása. A kirakat vonzza a kiskorúakat... — Ugyan kérem, mit láthatnak ebben a kirakatban. Ötven méterrel tovább az autóbusz pályaudvaron egy tucat sokkal különb képeslapot nézegethetnek. S ki tiltotta be a szex-shop működését? — Csodálkozni fog, ugyanaz a személy, aki kiállította a hivatalos engedélyt. Tegnap váratlanul megjelent és kérdezte, láthatná-e papírjaimat. Én gyanútlanul a kezébe adtam — sajnos másolatot nem készítettem —, mire ő zsebre vágta és azt ajánlotta, mielőbb csukjuk be a boltot, mert nincs rá engedélyünk. Most itt állunk megfürödve. Kinn egy csomó érdeklődő a peep-show, a videokazetták és egyéb áru Iránt, de mi nem szolgálhatjuk kí őket. A lányokat meg fizetjük, hiszen szerződésük van. Mennyi a bevételük •— fordultam az egyik „tündérhez", aki pont elmenőben volt. — A megegyezés szerint 70 koronás az órabérünk. Sokszorosa annak, amit mint ápolónő kerestem. — Mi a civil foglalkozása, fordultam ismét a tulajhoz. — Közgazdasági végzettségem van. Azelőtt a külkereskedelemben dolgoztam, de voltam pincér is — válaszolta, azután arról beszélt, milyen nagyszabású tervei, elképzelései voltak, melyek most, úgy tűnik, dugába dőltek. A tervezett riport egy kissé félresikeredett. Igaz, megspóroltam öt koronát a kukkolásért, de ami késik, nem múlik. Meggyőződésem ugyanis, hogy előbb-utóbb itt vagy másutt, végérvényesen szabad utat kap az effajta kezdeményezés. Hogy ez jó, vagy elítélendő, arról úgy gondolom, felesleges meditálni. Az efféle vállalkozásoknak ugyanis legalább annyi a híve, mint az ellenzője. ORDÓDY VILMOS A szemüveges kislány — Veronika Méry Gábor felvétele