Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-03 / 31. szám
Roncsol László Diósförgepatonyi verses földrajz Tóth Zolinak, szeretettel Sityaki de kobaki, itt feküdt a Finaki. Nagyérí béka, négy finak a véka, törökbúza, hajdina, köles, árpa, répa. Egyike a Bödöribe szórta a vékát, mások a Finakiba, apaiba-napaiba mérték a magot. Mennyit? — Finakot! A Finaki mit adott? Kukoricacsutakot, papramorgó-napraforgókalapot, békalátta répát. Vetették a finakot, aratták a vékát. Nos: se csopaki, se pataki, se csanaki, se bodaki szántó - biza patonyi. Volt-nincs dűlő: Finaki. AFORIZMÁK Ha megkönyörülsz az éhező kutyán és enni adsz neki, nem harap meg. Ez a fő különbség a kutya és az ember között. (Mark Twain) * * * Egyetlen országot sem lehet jól kormányozni, amíg valamennyi állampolgára meg nem érti, hogy ő a jog őrzője, a hivatalnok pedig csupán a jogalkalmazás eszköze, semmi több. (Mark Twain) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én sohase néztem még tükörbe, és nem olvastam el azokat az írásokat, amiket az irodalmi tükrösök rólam szerkesztettek. Senkinek se hiszem el, hogy ne érdekelné a saját ábrázata, még ha olyan szemölcsös is, mint egy turbántök. Legföljebb megállapszik az ember magával, hogy az ő szemölcsei szemölcsnek egészen tökéletesek, azonkívül neki nagyon jól is állnak, oda nem adná őket senkinek a sima ábrázatáért. Hát igenis, megesik az énvelem is, hogy tükörbe nézek, de megvallom, mindig elégedetlenül kapom el a szemem róla. Nem azt mutatja, akinek tudom magam, mióta a Jókai pesti szobrát megkoszorúztam. Nem volt nekem semmi koszorúzó szándékom, de a leleplezési ünnep éppen fönt ért Pesten, mégpedig Szalay József barátommal, mint a Dugonics Társaság elnökével.- No - azt mondja az elnök -, ha már úgyis itt vagyunk, legyünk ott a szoborleleplezésen is. Te fölmégy az Akadémiába, Balogh Jenőhöz, bejelentesz bennünket, mint szegedi kftldöttséget, én pedig megveszem Pásztorinénál a virágot. Mind a ketten jól végeztük a dolgunkat. A kegyelmes úr megígérte, hogy előkelő helyre oszt be bennünket, Pásztoriné pedig nekünk választotta ki a legszebb szál rózsáját. Mert ki volt kötve, hogy csak egy szál virág és egy szál mondat hozzá, többel nem szabad inzultálni az érc Jókait. Annyi volt a küldöttség, hogy ezt se bírta volna ki a mesék magyar nábobja, ha nem ércből van. Hiszen volt, aki olyan egy mondatot „rögtönzött“, hogy mire a végére ért, maga is elfelejtette az elejét. Lehet, hogy én is így tettem volna, de nem értem rá a nagy nézelődéstől. Meg, gondoltam, rá is érek még gondolkozni, kényelmetlen dolog az, bujkál előle az ember, míg lehet. Úgy számítottam, ahogy körülnéztem a virágos követeken, hogy ránk estellik, mire sorra kerülünk. Először jönnek a pesti nagy urak, aztán a pesti kis urak, aztán a megyei és törvényhatósági díszmagyarok, utoljára a mezei hadak, azok közt is utolsónak a vidéki irodalom.- Hát, ahogy a Petőfi Társaság szónoka meghajtja magát, hallom ám, ahogy minket kiállt a névsorolvasás:- Szegedi Dugovics Társaság! Abban a percben az akadémiai főtitkár úr megkapja az egyik karom, és ránt rajtam egyet, az elnököm fogja a másik karom, és taszít rajtam egyet - s már fönt is vagyok a szobor talapzatán, leteszem a rózsát, és mondom a törvényes egy mondatot. Tán öt szó volt az egész, már nem tudom, mi volt, lehet, hogy akkor se tudtam, mindenesetre a legrövidebb beszéd volt, amit valaha szoborleleplezésen mondtak. Éppen azért arattam vele nagy sikert. Nemcsak hogy megéljenezték, akik nem hallották, hanem még a másnap reggeli lapok is megemlékeztek róla. De még milyen szépen megemlékeztek! Az egyik azt írta, hogy „Szeged város gyönyörű csokrát, amelyen hatalmas nemzetiszín szalag lengett, árvalányhajas, délceg küldöttség tette le a szobor talapzatára“.- No - mondja az elnököm nevetve a reggelinél -, nézd, milyen bandériumot csinált belőled a destruktív sajtó.- Az semmi - nyújtok át neki egy konstruktív lapot -, ezt nézd meg, itt mi lett belőlem! Ez meg azt írta, hogy „Szeged óriás babérkoszorúját fehérbe öltözött, bájos szegedi lányka helyezte a szoborra“. JMem kérkedtem el a dologgal a mai napig senkinek se, de mit tagadjam, nekem jólesett, hogy napbarnított, délceg bandérium és bájos, fehér ruhás lányka vagyok egy személyben. Azóta vagyok elégedetlen vele, ha az irodalmi tükrök mást mutatnak. Viszont kifelé azóta állom szó nélkül, akár mézbe mártogatnak mint illusztris írót, akár csalánba hempergetnek, mint jobbat nem érdemlő skriblifexet. Conscia mens recti... nekem beszélhetnek, én tudom, ki vagyok. Pedig dehogy tudtam, dehogy! Csak most találtam olyan tükröt, amelyikben végre csakugyan megbámulhattam magamat, mint kedvemre való fiút. A tükör természetesen az irodalmi analógiák gyárában készült. Tudvalevőleg a legszolidabb világcégek egyike. / x Tegnap reggel a hivatalomban az egyik kollégám benyit hozzám, és azt kérdezi tőlem:- Kérlek alásan, ki az a Paludan Müller? Ha magam lettem volna, nyilván azt mondom neki, hogy az ördög tudja, én sok Müllert ismerek, de egy se Paludan. Azonban éppen egy alsóvárosi lakatosmester járt nálam, és az előtt nem kompromittálhattam magam. Tudniillik a mester halotttorban volt a komájánál, aki a kalapos-szakmát műveli, ennélfogva azt hiszi, hogy okosabb ember, mint aki csak lakattal művelkedik, és olyan bolondot talált mondani, hogy a Nap nagyobb, mint a Föld. Fogadás is történt ez irányban, a kalapos bizonyította az igazát a kalendáriummal, de a lakatos arra nem ád, meg is mondta kereken, hogy az ő szemében csak a művelődés irányítja a mottót, nem a kalendárium meg az álmoskönyv, tehát ő fellebbez a múzeumhoz. így került hozzám az ügy, mint választott döntőbírósághoz, s ezért kellett nekem alaposan szemébe néznem a Paludan Müller problémának. Ha elárulom, hogy Müller úrról se tudom, kicsoda, akkor megrendül a belém helyezett közbizalom, és kisebbségben marad a Nap. Tehát kozmikus érdekből * gyors és biztos választ kellett adnom.- Paludan Müller, fiam? Az egy híres német kalózkapitány volt a XVIII. században. Flibustier, tudod, így hívták akkor ezt a szakmát. Ezt a Paludant 1785. május 5-én akasztották fel Kuba szigetén. Majdnem biztosra veszem, hogy vasárnapi nap volt.- Furcsa - csóválta a fejét a kolléga visszavonulóban.- Pedig ez így volt - mondom a lakatosnak -, azóta találni a kuba- szivarban kötéldarabot. Természetes, hogy ennyi tudománynak nem lehetett ellenállni. A magyar megadta magát. Az én kedvemért elhitte, hogy a Nap nagyobb, mint a Föld. Ha akartam volna, azt is elhitettem volna vele, hogy a Földet a Fiastyúk tojta, azért zápult úgy meg mostanában. Bekukkan azonban megint a kollégám, és ragyog az arcáról a diadal.- No, végre megvan!- Kicsoda?- A Müller. Akarom mondani, a Paludan. A Paludan Müller.- Igen. No, gratulálok.- De nem német volt, hanem dán.- Bánja a mándruc.- És nem kalózkapitány, hanem költő. Lírai.- Tőlem! — vontam vállat. - Hiszen annyi derék Müller van a világon, hogy őközéjük is becsúszhatott egy lírai költő, azért ők nem felelősek. De mondd, mi az ördögöt akarsz te ettől a szegény kjökken- möddingertől?- Én? - nevette el magát a kolléga. - Hiszen téged érdekel, nem engem. Nézd, ebben a szemlében írja valami tudós ember, hogy te vagy a magyar Paludan Müller.- Hm - estem gondba -, és mit mond, mi végül vagyok én az az izé, Müller?- Költészeted bájánál fogva.- Hát lehet, lehet - bólogattam nekibátorodva. - Most értem már, hogy mért szoktam én úgy megmá- morosodni az aludttejtől. Ez bizonyosan dán vonás bennem. No, jövő nyáron rendezünk egy kis Paludá- nok-találkozását. A magyar Paludán Müller fel fogja keresni a dánt.- Nem hiszem - rázta a fejét a kolléga. - Hiszen meghalt régen. A lexikon szerint négy évvel előbb, mint ahogy te születtél.- Kicsoda?- A dán Paludán Müller. No, akkor egészen világos a dolog. Az írókat bizonyosan nem eresztik be fertőtlenítés nélkül az üdvözültek közé. Míg az igazoltatási eljárás tartott, addig a dán kolléga lelkének itt kellett kóvályogni a földön. Lehet, hogy elunta az ácsorgást, s a születésemkor belém suttyant. No, nem baj, rosszabb helyre is kerülhetett voina, de most már mégiscsak megnézem, ki s mi lakik bennem. Hoci csak valami irodalmi lexikont! Nagyon meglepő dolgokra jön rá az ember, ha így nyomozza önmagát. Nagyot néztem, amikor rátaláltam, hogy Paludan Müllernek Byron volt a szellemi apja. Teringettét, hiszen akkor nekem meg irodalmi nagyapám volt az a trifurcifer lord! Most értem már, hogy mért olyan verejtékes néha reggel a párnám! Olyankor bizonyosan a' Hellespon- tust úszom keresztül álmomban! De ha már ennyire vagyok, akkor utánalapozok annak is, hát a mesterem mestere kiből, miből lett.- Ami Byron metsző iróniáját illeti, közvetlen örököse Swiftnek - olvasom róla, s ebből elég is nekem ennyi. Ebből is meg tudom magyarázni, hogy a nagyobb unokám mért fenyegeti mindig azzal a kisebbet, hogy a zsebébe dugja. Bizonyosan úgy érzi, hogy ő a Gulliver a törpék között. Isten neki, az angolokkal még csak vállalom az atyafiságot, de már Rabelais-től húzódozom egy kicsit. Pedig rájöttem egy tanulmányban, hogy Swift az angol Rabelais. A Meu- doni plébános az angol katedrális- ban. Nekem ükapám, akitől én igen elfajzottam, mert mint szégyenlős ember, inkább a nyelvem elharapnám, semhogy olyan csintalanságo- kat mondanék, mint amilyenekkel Rabelais főtisztelendő úr élvezke- dett. De nini, ne hamarkodjuk el a dolgot. Hátha nem is olyan pokolra való a francia pap szabadszájúsága. Nem hát. Ehol-e, mit állapított meg róla Nisard:- Egész Szent Jeromosig vissza kell mentiünk, hogy megtaláljuk Rabelais zabolátlan ősforrását... Jaj, dehogy megyek vissza még ennél is tovább. Egy destruktív magyar író Szent Jeromossal is beérheti mint ősével. Ha még tovább kutatnám a gyökereimet, okvetlen az ótestamentumi prófátákhoz jutnék el, azok pedig még irodalmi rokonoknak se kívánatosak a mai világban. Ártanának a karrieremnek. Móra Ferenc 'PliáfJudton mád M vagyok állt szánra múlva i ébred. Marad vacsora Akkor én ü a feleegy kis bámulni ínyt? ikkor eldénymo- len össz- ilatait elrendezni. Elmosogat, és kihúzza a konyhát is. Az erkélyen hideg van. A munkahelyén sokan vannak. A kocsmában szintúgy. Mozi. Színház. Könyvtár...? Könyvtár! Csakhogy a könyvtár ilyenkor már zavar. Egyáltalán van-e a világon egy parányi hely, ahol egy röpke ideig egymagában lehetne? Sétálni megy, de minden elvonja a figyelmét: a lurkók a folyón, a villamoscsilingelés, a plakátok - amelyeket akarata ellenére olvas, az emberek, akiket elmellőz. Csalódottan és rezignálva hazamegy a lakásába, de már félúton mentőötlete támad: a happy endhez vezető megoldás. Hát persze! A fürdőszoba! A kád! A legtermészetesebb helyiség, ahová bezárkózhat és ott tartózkodhat, az a fürdőszoba. Hogy nem jutott az eszébe mindjárt! Ezt csak nem sajnálja tőle a család! Az utolsó lépcsőfokokat kettesével veszi, s lélekben már látja, hogy a fürdőszobai habokból kiemelkedik - nem Vénusz, hanem az ötlet, hogy mi módon oldja meg, ami foglalkoztatja, amit nyugodtan meg kell hánynia-vetnie, az istenért, amiért legalább egy kis ideig egyedül kell lennie! Kalapban viharzik át az előszobán, beront a fürdőszobába, magára zárja az ajtót, megnyitja a csapot...- Mit csinálsz ott? - hangzik a szobából. - Hiszen ma elzárták a meleg vizet! Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása ClCMANY FERÓ SPÁÖIL FELVÉTELE
