Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-03 / 31. szám

Gyógyír a csernobili katasztrófa okozta sebekre ...ott nem ilyen szép zöld a fű“ Eperjest elhagyva a Szalánci-hegyvonulat egyik völgyébe érek. Szemet nyugtató látvány a zöld ezernyi színében pompázó táj. Nem véletlenül lett Sigord a széles környék közkedvelt üdülőhelye. Fölfelé a kanyargós úton csak elvétve találkozom kirándulókkal, pedig sokan tanyáznak itt a fák rengetegében meghúzódó kisebb-nagyobb magán- és vállalati üdülőkben. Az üdülök többsége a fenyők és tölgyek árnyékában, valamint a halkan csörgedező hegyi patakot szegélyező tisztáson pihen. Fürdésre, csónakázásra nincs lehetőség, mert a völgy­zárógát - tatarozása miatt - nem állja útját a Tarca folyó felé tartó kevés víznek. A Sigord Szálló előtt a felforróso­dott aszfalton csapatnyi vidám gyer­kőc tollaslabdázik. Észreveszik, hogy nézem őket, ám nem zavartat­ják magukat, tovább játszanak. Ket­ten vannak a tűző napon, a két soros - játékos, a többiek a fa alól követik a labda útját. Hangosan szurkolnak a pályán küzdő társaiknak. Ukránul beszélnek, itt-ott cseh szó is el­hangzik. A távolabbi játszótéren szintén valamilyen labdajáték folyik, ott is többnyelvű a társalgás. A szálló er­kélyein rádió szól, a társalgóból va­lamelyik Winettou-film hangjai szű­rődnek ki. Meleg van. Nézem a kipirult, ját­szadozó gyerekeket, és furcsa szo­rongás fog el, amikor az 1986 tava­szán a csernobili atomerőműben be­következett katasztrófára gondolok. Ez nem véletlen. Az előttem futkáro- zó, ugrándozó, életkedvvel teli nyolc-tíz éves gyerekek juttatják az eszembe. Ok ugyanis Csernobil vi­dékéről valók. Törik a nyelvet, de azért mégis csehül igyekeznek nekem válaszol- gatni. A tollaslabdázók között három szóvivő is akad. Bemutatkozunk egymásnak, s hogy a nevüket helye­sen közöljem, papírra is vetik. - Az- bukával, vagy...?- kérdezik, s ami­kor látják, hogy rájuk hagyom, a latin betűk mellett döntenek. Cimb- rovics Irina, Pete Olena, Zajferdova Ludmila - „rajzolják“ a jegyzetfüze­tembe. Közben megtudom tőlük, hogy tizenkét évesek, s hogy Irina egészségügyi nővér szeretne lenni. Olena nevelónő, Ludmila tanítónő,- Szépen beszéltek csehül. Kitől tanultátok a nyelvet? összenéznek, örülnek a dicséret­nek, majd egymás után válaszolják:- Otthon, a családban... - Anyuká­méból és a nagyszülőktől.- Szintén.- Cseh nyelven írni és olvasni tulajdonképpen önszorgalomból ta­nultam meg - vallja be a szöszi nevelőnójelölt: - Beszélni megtanul­tam úgy-ahogy, ám az írásra senki sem tanított. Persze, nem volt ne­héz, hiszen az ukrán iskolában an­golul és németül is tanulunk. így a latin betűket ismerem már egy ideje.- Csehül nem tanultok az isko­lában?- Kötelező nyelvóránk nincs, de aki akar, az az utóbi időben járhat cseh tanfolyamra. Témát váltok. - Hogy érzitek itt magatokat? összemosolyognak a válasz­adáskor: - Jól! ■ - Mi'a jó az ittlétben?- Haááát... Az, hogy sokat játsz­hatunk..., járunk az egyik közeli fedett uszodába, múzeumokba... A tanító nénik verseket, dalokat taní­tanak nekünk... Készülünk a Ma- gas-Tátrába is... A kosztra nincs panaszunk, és jó, egészséges leve­gőn vagyunk. Azt mondják a felnőt­tek, hogy ez sokkal tisztább környe­zet, mint mifelénk. Csernobilban pe­dig. .. állítólag nem olyan a fű színe, nem olyan szép zöld, mint itt. Eredetileg nem volt szándékom­ban a gyerekeket Csernobilről kér­dezni, nem akartam őket a kataszt­rófa felidézésével terhelni, de ők kérdés nélkül is szóba hozzák.- Persze - folytatják -, a kataszt­rófáról és annak következményeiről a felnőttek többet tudnak. Mi akkor még kicsik voltunk, második osztály­ba jártunk.- Én arra emlékszem a legjob­ban, hogy jött az utasítás: a kutakat azonnal le kell takarni, és minél kevesebbet szabad csak a szabad­ban tartózkodni - jegyzi meg Olena. A fiúk talán egytől egyig a videofil­mét nézik a társalgóban. Illetve mégsem mind, mert Jirí Korobanov- val a szálló portáján futok össze. Kiderül, ö is videózik, csak azért jött ki egy pillanatra, hogy megnéz­ze, mit csinál az udvaron a húga. Elmondja, jó itt, de azért gyakran gondol haza, az otthoniakra. Ősztől tizedik osztályos tanuló. Folytatni szeretné a tanulmányait, gépészmérnök akar lenni. Arra a kérdésemre, hogy a továbbtanu­lással kapcsolatban nem gondolt-e esetleg valamelyik cseh főiskolára, nem mond nemet, ám határozott igent sem. Mérlegeli, fontolgatja még a kérdést. A Sigordon két hónapot töltő 107 tagú csoportban húsz édesanya van. Az otthoni megállapodás sze­rint ők nemcsak a saját gyermekeik­re vigyáznak, hanem mindegyikük még 3-4 falubeli gyerek fölött is anyáskodik. Közülük Marie Storcsa- kovával, Marie Gabrílenkovával és Valentyina Vlacsigovával beszélge­tek. Ók csehül, én szlovákul. Tőlük tudom meg, hogy Malinovka és Mala Zubscsina, vagyis ahonnan jöttek, nyolcszáz-kilencszáz lakosú telepü­lések Ukrajna és Belorusszia hatá­rán, légvonalban vagy hatvan kilo­méterre Csernobiltől. Oda vándorolt cseh erdészek, favágók és földmű­vesek alapították mindkét települést a múlt század hetvenes éveiben. Ma tizenhét nemzetiség él ott, az „ősla­kosok“, a csehek vannak többség­ben, még annak ellenére is, hogy számuk a népek keveredésével egyre inkább csökken.- Bár Cseh-Szlovákiában él négy nagynénim, kettő Déöínben, egy- egy meg Karlovy Varyban és Brnó- ban, ez idáig nem voltam őseim szülőföldjén - vallja be Valentyina asszony. A másik kettőre pillantok. - Saj­nos, mi sem - mondják. A katasztrófára terelődik a szó. Látom, nem szívesen beszélnek ró­la. Magatartásuk érthető, hiszen ki emlékezik szívesen a tragédiára?!- Tudja, még rágondolni is rossz, hogy május elsejét gyermekeinkkel együtt ünnepeltük az utcán, mit sem sejtve sétáltunk a szabadban, s az erőmű felrobbant reaktora akkor már nagyban fertőzte a környéket - így az egyikük. - Hogy mi történt ott, arról csak május másodikán értesül­tünk.. .- Hogyan fogadták a kellemetlen hírt?- Megijedtünk, de nem tört ki pá­nik. Talán azért nem, mert nem éreztünk testi fájdalmat, vagy egyéb rosszat. Nem tudtuk, nem fogtuk fel, hogy mi is a baj tulajdonképpen, no meg reménykedtünk, hátha elkerül minket a radioaktív sugárzás, a nuk­leáris szennyeződés, illetve hozzánk érve már nem lesz annyira veszé­lyes.. . Azóta is ebben bízunk. Átes­tünk néhány egészségügyi ellenőr­zésen, s az eredmények alapján állítólag nincs okunk különösebb ag­godalomra. Az utóbbi években a fer­tőzött zónában sokat változott, javult az egészségügyi ellátás, havi fizeté­sünkhöz 15 rubel pótlékot kaptunk, hogy több jusson a zöldségre, gyü­mölcsre.- Romlott az emberek egészségi állapota községeikben a katasztrófát követően? Megvonják vállukat.- Nekünk nincs arról pontos átte­kintésünk. Betegek voltak addig is és ma is vannak, de hogy abban jelenleg mennyire játszik közre a ka­tasztrófa okozta nukleáris szennye­ződés, azt nem tudjuk. Azt a tudo­mányos vizsgálatok állapítják majd meg. Mi csak tovább reményked- hedtünk, hogy megúsztuk, s hogy az utódaink is épek, egészségesek lesznek. Nem titkolják, örömmel jöttek két hónapra Cseh-Szlovákiába egy kis levegőváltozásra, erőgyűjtésre.- Mikor értesültek róla? Marie Storcsakova kezdi felele­veníteni a történteket: - Amikór Vác­lav Havel köztársasági elnökük feb­ruár végén Moszkvában járt, faja­inkból egy küldöttség, Viktor Javu- rekkel az élén, felkereste ót. Úgy tudom, akkor született a javaslat. A csoportok megszervezése, ugyanis Diószegre és más helyre is szólt a beutaló, már könnyen ment.- Csak csehek jöhettek, vagy más nemzetiségűek is?- Vegyesen. Szerintem helytelen lett volna a megkülönböztetés. Nem?! Igazat adok neki. Arcuk gondterheltnek látszik. Fél szemük a futkározó, videózó gye­rekseregen, de közben valamilyen bíztató, tiszta pontot keresnek. Mert amint hallom tőlük: a fertőzött zóná­ból egyre többen elköltöznek, elköl­töznének...- S önök? Egy mély sóhajtás után visszafo­gottan, halkan mondják: - Nem könnyű dolog á továbbállás. Az em­bert marasztalja a szülőföld varázsa, meg aztán a mi korunkban csalá­dostul otthont cserélni és valahol teljesen nulláról, lakás, munkahely, valamint barátok, ismerősök nélkül új életet kezdeni borzasztó nehéz lehet...-S az őshazának egy újabb, ám a mostaninál jóval nagyobb segítsé­gére nem gondolnak?- Nézze - felel egyikük -, nehéz erre válaszolni. Különben is Cseh-Szlovákiának már ezért a két hónapért is rendkívül hálásak va­gyunk. Délután az Eperjesi Járási Egész­ségügyi Intézetben a Sigordon gyó­gyuló vendégek egészségi állapotá­ról érdeklődöm. Július Svátojánsky doktornak, az intézet igazgatóhe­lyettesének a válaszát így foglalha­tom össze:-Az ember köteles a rászoruló embertársán segíteni, bárhol is él­jen, éljünk. Ehhez ebben az esetben sem fér kétség. Mi is igyekszünk megfelelően gondoskodni a hazánk­ban tartózkodó csernobili károsul­takról. Az első vizsgálatok alapján úgy tűnik, egyikük állapota sem olyan, hogy speciális gyógykezelés­re lenne szükségük. Mindenesetre már maga a klimatoterápia, a környe­zet is igen kedvező hatással lehet vérük felfrissülésére. Reméljük, hasznos lesz számukra a két hónap. Eperjesről hazafelé, a Tarca völgyében, nem messze Kecerovcétől, a, leendő újabb atomerőművünk helyétől, a nyári határ dús zöldjében gyönyörködöm. A természet legszebb színében. Az élet színében. S közben a malinovkai szöszi kislánynak, Olenának a csernobili és sigordi fűről mondott szavai visszhangzanak a fülemben... Gazdag József A szerző felvételei 6 1990. Vili. 3. ÚBUJQSBfl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom