Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-03 / 31. szám
i/ssarmp s 5 1990 Vili. 3. KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKKÉ VÁLASZTÁSA UTÁN GRATULÁLUNK LUDVIK SVOBO- DÁNAK VOJTECH MIHÁLIK TÁRSASÁGÁBAN 1968-ban az alkotmány-előkészítő bizottság a nemzetiségi kérdés megoldásának koncepcióját készítette elő 0 Az „ideiglenes szlovák kormány“ a Csemadok székházában 0 Kádár valószínűleg tudott róla, mi készül 0 A magyarországi értelmiség jelentős része nem értett egyet az invázióval Interjú dr. Szabó Rezső alkotmányjogásszal, az 1968-as szlovák reformparlament alelnökével • Az 1968-as augusztusi invázió megdöbbentette Csehszlovákia népét. Augusztus 21. országos gyásznapként él az emberek emlékezetében. Téged akkor meglepett a különös „baráti gesztus", vagy számoltál vele? Hol és hogyan értesültél a megszállásról?- 1968 augusztus 21-e előtt - bizonyára nem egyedül a Csehszlovák Köztársaságban - különleges helyzetben voltam... Kora tavasszal Oldrich Cemík miniszterelnök vezetésével megalakult az alkotmány-előkészítő bizottság, mely az 1968-as új csehszlovák alkotmánytörvényt volt hivatva előkészíteni. Ez végre kimondaná és jogilag szabályozná a cseh és szlovák nemzet szövetségi viszonyát. A nemzeti és a nemzetiségi kérdés megoldása iránt ugyanis már az 50-es évek óta élt a jogos igény. A szlovák történészek könyvet szenteltek e kérdésnek, mely 1965-66-ra igencsak szorítóvá vált, 1968-ra pedig megérett a helyzet a megoldására is. Ebbe a munkába a Csemadok Központi Bizottsága is bekapcsolódott, mégpedig Milos Gosiorovsky szlovák történész professzor kiváló tanulmányaiból kiindulva, úgyhogy a március 12-i Csemadok KB-ülésen már végleges formába önthettük a nemzetiségi kérdéskomplexum rendezésére vonatkozó elképzeléseinket, melyeket a március 15-i állásfoglalásunkban nyilvánosságra is hoztuk. Ez az állásfoglalás megjelent a csehszlovákiai magyar sajtóban, kár, hogy az akkori szlovák sajtó elzárkózott a közzétételétől... Tehát amikor Csehszlovákiában a föderációs gondolat nyilvános megfogalmazást nyert, a Csemadok vezetése egy cseppet sem késlekedve le tudta tenni az asztalra a maga érett, alaposan és szakszerűen kidolgozott koncepcióját a nemzeti és a nemzetiségi kérdés megoldását illetően. Szorgosan dolgoztunk, készítettük az alapvető elveket lefektető elaborátumunkat, de a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó kormánybizottság mindaddig nem fogadott a tagjai sorába bennünket, amíg Lörincz Gyula töltötte be a Csemadok elnöki tisztségét, ugyanis dr. Gustáv Husák, az akkori csehszlovák kormány egyik alelnöke nagyon nem szerette Lórinczet, aki az úgynevezett bur- zsoá nacionalisták ellen lefolytatott perek után több éles cikket írt Husákék ellen, mentve a kommunista párt becsületét a kitelepítésekkel kapcsolatos embertelenségeket illetően... Ráadásul miután Lörincz Gyula a Csemadok dunaszerdahelyi központi bizottsági ülése előtt lemondott elnöki tisztéről, és Dobos László lett az új országos elnök, Husákék a prágai alkotmány-előkészítő bizottság keretében a magyar, német, ukrán és lengyel nemzeti kisebbség képviselőiből létrehozták a nemzetiségi albizottságot, melynek vezetésével Husákék - jellemző módon - Daniel Okálit bízták meg... Ebben az albizottságban mint az itteni magyarság képviselőjének, nekem is bőven akadt teendőm, a Prága melletti Kolodéjben olyannyira beletemetkeztem a munkába, hogy szinte semmi időm sem maradt a nagypolitikai események követésére. Tudtam róla, hogy a legfelsőbb csehszlovák politikai vezetés nemzetközi tárgyalásokat folytatott Ágcsemyön és Pozsonyban, de hogy valójában fennáll egy esetleges „baráti“ invázió veszélye, az eszembe se jutott, olyannyira nem, hogy miután a családomat a Balaton partján hagyva, augusztus 20-án éjjel visszatértem Pozsonyba, hogy másnap részt vegyek az SZNT ülésén, szerdán, 21 -én reggel ügyet sem vetettem a pártkozpontor „védő“ szovjet tankra és a mellette álló géppisztolyos orosz kiskatonára. Eredetileg a repülőtérre kellett volna mennem, hogy találkozzam Gustáv Husákkal. „Maga most nem mehet a röptérre - mondta morcosán Bandi, a sofőröm -, most jobb lesz, na bemegy a pártközpontba“. Kiszólok a kocsiból a kískatonának, húzódjon egy kicsit odébb a tankka, hogy elférjünk a kocsival, de az csak bámult. Kiszállok, elindulok a pártközpont épülete felé, ekkor két ujjal élesen rám füttyent valaki. Lepillantok a tejcsamokhoz, és látom, hogy Peter Colotka, a csehszlovák kormány másik szlovák alelnöke integet felém. A tejcsarnokban rajta kívül akkor már ott volt Gustáv Husák. Stefan Sádovsky szlovák miniszterelnök, Ondrej Klokoc, az SZNT elnöke és Frantisek Barbírek. Mivel a pártközpont épületébe egyikük sem mert bemenni, javaslatomra a Csemadok székházába mentünk. Nálunk még a telefon is működött. A tejcsamoki abszurd helyzet után a dolgozószobámban véletlenül összeverődött „ideiglenes szlovák kormány" onnét telefonálta körbe a különböző állami és pártszerveket, A fenti írás a szerzó Országos Gyász - Csehszlovákia 1968 augusztusában című a napokban Pozsonyban megjelenő dokumentum-kötetéből való, mely bízvást számíthat az olvasók nagy érdeklődésére. hogy senki ne menjen be a munkahelyére, mert oda már csak bemenni lehet, ki nem. És onnét közölték a legfontosabbnak ítélt híreket a Csehszlovák Sajtóirodával. A hírek közül a legérdekesebb talán az volt, melyet Peter Colotka diktált le: „Gustáv Husák és Peter Colotka úton van gépkocsival Prága felé. Ezekben az órákban feltehetően Brünn térségében járnak.“ Tudták, hogy a jelentékenyebb tisztségviselőket már keresik, ezért próbálták elterelni róluk a figyelmet. Ezt a hírt a rádió is bemondta. Éreztem, hogy nekem is nyilatkoznom kéne. Meg is írtam és megkértem társaimat, hogy stiláris szempontból néznék át a fogalmazványomat. Körülbelül így hangzott szlovákul: „A Varsói Szerződés szövetséges csapatai az éjjel átlépték határainkat. A Csemadok Központi Bizottsága felhív minden csehszlovákiai magyart, hogy tiltakozzon a csapatok bevonulása ellen, és ne hagyja félrevezetni magát...“ Már nem emlékszem pontosan, melyik társam javította ki a szövegemet, talán Husák doktor, aki áthúzta a „szövetséges csapatok“ kifejezést és helyére írta az „okupacné vojská“ (megszálló csapatok) formulát. Ez a megfogalmazás inkább Csehországban hangzott ismerősen, Szlovákiában nem, magam ekkor találkoztam először vele. Nos, én így értesültem a megszállásról, a szövetségeseink ilyetén „baráti gesztusával“ végképp nem számoltam. Augusztus 21 -ét magam is országos gyásznapnak tekintem.- A nemzetközi jog szempontjából hogyan értékelhető a 68-as katonai beavatkozás?-Általánosan elfogadott nemzetközi jogszabály az államok teljes szuverenitásának az elismerése. Ez a civilizált államok által elfogadott általános nemzetközi jogi alapelv. Tehát e jogszabály érteimében mindennemű beavatkozás egy állam belső életébe törvény- és jogellenes. Ezért próbálta meg a brezsnyevi vezetés titokzatos és kétes ködbe burkolni azokat a csehszlovák párt- és állami funkcionáriusokat, akik állítólag felkérték a Varsói Szerződés tagállamait arra, hogy csapataikkal jöjjenek és segítsenek nálunk „rendet teremteni“. Persze az efféle ködösítés sem szerezhet érvényt az ilyen cselekedeteknek, tehát mindenképpen hiábavaló volt. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy valakik ne írtak volna alá valamiféle „meghívót“ a VSZ-csapatok számára. E kérdés egyelőre még mindig nyitott. Bár Vasil Bifak legutóbb azt nyilatkozta, hogy ó semmit sem írt alá, ö senkit sem hívott. Azért nem lenne érvénye semmiféle ködösítésnek, mert minden állam alkotmánya leszögezi, hogy ki az a személy, melyik az a szerv, amely az ilyesmire jogosult, ha nem így volna, akkor bármiféle személyekből összeverődhetne egy csoport, mely hasonló cselekedetekre ragadtatná magát... Tehát ha utólag kiderülne, hogy netán valakik aláírtak egy ilyenféle „meghívó“ levelet, az nemzetközi jogi szempontból mindenképpen érvénytelen lenne. Az akkori köztársasági elnök és a miniszterelnök is nyilvánosan kijelentette, hogy semmilyen hivatalos csehszlovák állami szerv nem hívta be a VSZ-haderöket. Ezt akkor minden újság közölte. De a „szocialista jogalkotás“ nemegyszer csodálatos dolgokra volt képes. Az említett joggyakorlat fölvette jogszabályai közé azt a tételt, például, hogy a beismerő vallomás egy bűnperben pótolhatja a tárgyi bizonyítékokat, azonkívül fölvett egy nemzetközileg ugyan él nem ismert, és tájainkon „brezsnyevi doktrínának“ nevezett jogformulát, jogszabályt is, mely szerint a szocializmus addig, amíg imperialista nagyhatalmak léteznek, állandó veszélyben forog. Hogy ez a veszély csökkenjen, olyan belső szervezeti intézkedéseket kell foganatosítani, és a szocialista közösségen belül olyan kölcsönös szerződéseket kell kötni, amelyek alapján a közösség tagországai jogot formálhatnak arra, hogy ha úgy ítélik meg, hogy veszélyben a „szocializmus ügye“ - beavatkozhatnak. A sokat emlegetett „Brezsnyev-doktríná- nak“ ez az az egyik sarkalatos tétele, amelyre oly sűrűn hivatkoztak, amelynek azonban nemzetközi hatálya semmi esetre sincs. Ezt már azóta a Szovjetunió és a „létező szocializmus“ többi országai is elismerték. Magáról a doktrínáról nyilvánosan kijelentették, hogy jogellenes és alkalmazhatatlan. Amint közismert, 1989. december 4-én Moszkvában az invázióban részt vett országok vezetői is kinyilatkoztatták, hogy a 68-as katonai beavatkozás iog- és törvényellenes volt. • Megítélésed szerint milyen szerepe volt Kádár Jánosnak és az akkori magyar állami és pártvezetésnek a ,.csehszlovákiai válság" katonai ,,megoldásának" kitervelésében és végrehajtásában ?- Minthogy az alkotmánybizottság augusztus 30-tól Prágában tovább folytatta a munkát, akkor egyáltalán nem volt időm, hogy Kádár János vagy más párt- vagy országvezető politikai szándékaival és tetteivel foglalkozzam ... De utólag visszagondolva az eseményekre, látok én itt egy igencsak érdekes mozzanatot. Nem tudom elhinni, hogy a szovjet hadvezetésnek szándékában állt volna, egyébként erről sem beszéltem még soha újságíróval, politológussal vagy történésszel, hogy pontosan úgy helyezze el a Csehszlovákiába bevonult magyar csapatokat, ahogyan az elhelyezkedett. Ezt a kérdést szakembereknek talán érdemes lenne megvizsgálniuk. Mi is történt tulajdonképpen? Mi akkor azt hittük, hogy a magyar csapatok Pozsonyba is bevonultak, de később kiderült: a magyar csapatok Somorjánál megálltak. Nem jöttek be Szlovákia fővárosába. Amint később többünknek feltűnt, a magyar hadsereg szinte pontosan ugyanazon a vonalon állt meg, ameddig 38-ban elönyomult. Tehát azon a területen teljesítette a VSZ-hadvezetés által megszabott feladatokat, amelyet Magyarország 1938-ban kapott vissza Csehszlovákiától. Ennek persze lehetséges olyan magyarázata is, hogy az a terület nagyjából a nyelvhatárnak felelt meg. Tehát lehet, hogy ez a nyelvhatár miatt történt így. De akkor is kétlem, hogy a szovjeteknek akár a 38-as határ, akár a nyelvhatár az eszükbe jutott volna. Szerintem ezt a magyar katonai szakemberek látták így jónak. Az pedig, hogy Kádár János ne tudott volna e döntésről, nehezen képzelhető el. Közismert volt a Kádár és Dubcek között fennállt jó viszony, többször találkoztak és tárgyaltak, néhányszor figyelmeztette is Dubőeket Kádár a „veszélyekre“ ... Ez azt sejteti, hogy Kádár valószínűleg tudott valamit arról, mi készül, csak nem mondhatta meg, vagy nem merte egyenesen felhívni Duböek figyelmét arra, hogy a szovjetek a Brezsnyev-doktrínát ki akarják terjeszteni a csehszlovákiai megújhodási folyamat gondolatkörére is. Az efféle akciók, mint amilyen a megszállás is volt,nem történnek spontán módon, az ilyesminek hetekig, sót hónapokig is eltart az előkészítése. Magam úgy vélem, hogy ebbe a munkába valószínűleg magyar katonai szakembereket is bevontak. Az pedig nehezen hihető, hogy ez Kádár János tudta nélkül megtörténhetett volna. • Magyarország lakossága, de különösképpen a magyar értelmiség (például az iró- és általában a magyar szellemi társadalom) ellenezte a magyar csapatoknak a „nagy internacionalista hadi kalandban" való részvételét. Te hogyan látod ezt a kérdést?- Hogy a magyar értelmiség később hogyan értékelte a megszállást -, arról több vallomást és értelmezést is olvastam. Hogy az invázió idején miként tekintenek a magyar írók és más magyar értelmiségiek erre a kérdésre, azt hadd világítsam meg egy konkrét példán. Amikor augusztus 19-én a feleségem után mentem Boglárra, ahol négy iskolás korú gyerekünkkel maradt, 20-án, Szent István napkor, vagyis az „alkotmány ünnepén“, találkoztam Simon István költővel, a Magyar írók Szövetségének akkori főtitkárával, a Kortárs főszerkesztőjével (persze korábban másokkal is)... Ugyanis a mi Gombaszögünk mintájára a magyarországi szlovákság demokratikus szövetsége mindig augusztus 20- án Keszthelyen rendezte meg a szlovák nép- művészeti fesztivált. Simon István más magyar értelmiségiek társaságában szintén lejött erre a fesztiválra. 19-én éjjel mondhatom, alaposan meghánytuk-vetettük a csehszlovákiai megújhodási folyamat és reform kérdéseit. Akkor Simon István is, és tudok róla, hogy más írók, költők is nagy számban kiálltak a csehszlovákiai demokratizálási törekvések mellett, az akkori hivatalos politika ellenében. De az invázió után egy héttel, kettővel vagy hónapokkal, évekkel később, miután a hivatalos „kultúrpolitika“ jól az orrukra koppintott, már kevesebben merték nyíltan is elítélni a 68-as megszállást. Vagyis elhallgattatták egy részüket, csak a bátrak emelték fel tovább is a szavukat. Tudjuk, hogy bántak al azokkal, akik a hivatalostól eltérő álláspontra helyezkedtek e kérdésben. Közismert, hogy a magyar értelmiség az invázió egyes évfordulóin mindig felemelte ellene a hangját. 1989. augusztus közepe táján a magyar történészek egész sora ítélte el újfent Csehszlovákia megszállását. Ezt a magyar sajtó, például a Magyar Nemzet is közölte. Kövesdi János (Befejezés következik)
