Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-28 / 52. szám
földonk Állapota Melegházhatás, ózonlyuk stb., stb ___ (I nternational Herald Tribune) Megosztott f igyele m Európáé volt ez az év. A tavalyi közép-kelet-európai domino- effektus után teljes joggal. Tovább javultak a szovjet-amerikai kapcsolatok, a külügyminiszteri tárgyalások rendszeressé váltak, s a csúcstalálkozók sem mennek már szenzáció- számba. A gorbacsovi vezetés higgadtan vette tudomásul a Szovjetunió egykori - szövetségeseknek mondott - vazallusainak elvesztését, s meg tudta fékezni azokat is, akik ebbe sehogy sem akartak beletörődni. Sőt, Gorbacsov nagyon sokat tett annak érdekében, hogy szédületes gyorsasággal létrejöjjön az egységes Németország. Mindez lehetővé tette, hogy Európa eljusson a párizsi csúcstalálkozóig, az eddigi legjelentősebb fegyverzetcsökkentési megállapodás aláírásáig. Ebben a néha szinte euforisz- tikus hangulatban Európa és az amerikai „nagyok“ mintha megfeledkeztek volna azokról a ,,mí- niháborúkról“, amelyek már évek, sót évtizedek óta zavarják a globális nemzetközi légkört. Az eredményes összeurópai folyamatnak és annak, hogy a nagyhatalmak állandó beszélő viszonyban vannak egymással, ebben a vonatkozásban van azért pozitív hatása: míg a múltban a regionális konfliktusok a két nagy tábor szembenállásának színterei voltak, mára a válsággócok megszüntetésének közös érdeke is közelebb hozza egymáshoz az egykori ellenfeleket. Ennek legmarkánsabb példája Irak Kuvait elleni agressziójának gyakorlatilag egyhangú elítélése, bár az új politizálásnak a gyökereit valahol az afgán konfliktus megoldását célzó genfi kísérleteknél kell keresni. PERIFÉRIÁN AFGANISZTÁN kérdése, úgy tűnt, Genf és a szovjet csapatok kivonulása után minden bizonynyal megoldódik. Csakhogy a megállapodást garantáló két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió - ahogy mondani szokás - nem ment végig az úton, nem kötelezte magát arra, hogy leállítja a két szembenálló fél anyagi és katonai támogatását. A májusban megszüntetett rendkívüli állapot és a Legfelső Katonai Tanács felosztása, ezt követően pedig egy pártonkívüli kormányfő kinevezése jelezte: Nadzsibullah kész elmenni egy bizonyos határig, de nem hajlandó egykönnyen megválni a hatalomtól. A mudzsahidek katonai eszközökkel sem tudták megrendíteni hatalmát, s nyilván ezzel magyarázható, hogy az ellenzék prominens személyiségei november végén Genfben hajlandók voltak szóba állni a kabuli elnökkel. Nadzsibullah a titokzatos találkozó után kijelentette: sikerült lefektetni a jövendő tárgyalások és párbeszéd alapjait, s lehetségesnek tartotta, hogy az emigrációban élő egykori afgán király is részt vegyen a béke helyreállításában. KAMBODZSA érdekében sok minden történt az idén, különösen a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának jóvoltából. A rendezés érdekében a leglátványosabb lépésre Washington szánta el magát: közölte, ezentúl nem a hárompárti ellenzéki koalíciót ismeri el Kambodzsa ENSZ-beli képviselőinek, sót Vietnammal is tárgyalásokat kezd. A rendezés lehetősége azután kezdett reális körvonalakat ölteni, hogy Hun Sen, a phnompenhi kormány elnöke és Norodom Szihanuk herceg, az ellenzék vezetője Tokióban közös nyilatkozatot írt alá. Ebben önkéntes tűzszünetre és a nemzetközi Kambodzsa-kon- ferencia felújítására szólítottak fel. Ez júniusban történt, július közepén az öt BT-tag már konkrét rendezési ajánlásokat dolgozott ki Párizsban. Javasolták a Legfelsőbb Nemzeti Tanács létrehozását, amelyben mind a négy fél képviseltetné magát. A három ellenzéki csoport elfogadta az indítványt, szeptember 9-én megalakult a testület, amelyben a phnompenhi vezetés is részt vesz. Közben megszületett az öt BT-tag rendezési terve, amely ideiglenes kormány létrehozását, a fegyveres csoportok leszerelését, szabad választásokat és a semlegesség garantálását javasolja. A Biztonsági Tanács szeptember végén jóváhagyta ezt a tervet, de megvalósítása még várat magára. Phnompenh ugyanis egyelőre nem hajlandó az ENSZ ellenőrzése alá bocsátani az országot, s tart attól, hogy csapatai leszerelése lehetővé teszi a Vörös Khmerek rezsimjének visszaté- rését. KÖZÉP-AMERIKÁBAN az hozott érezhető, pozitív változásokat, hogy Nicaraguában megnyugodott a helyzet - legalábbis viszonylagosan. A sandinisták választási veresége hozzájárult ahhoz, hogy a kontrák többsége letegye a fegyvert. Salvadorban is tárgyalások kezdődtek a partizánok és a kormány között, bár ott még távolról sincs szó a polgárháború befejezéséről, inkább csak araszolgatásról ebbe az irányba. ANGOLÁBAN - ugyanúgy, mint Kambodzsa esetében - a világszervezet erőfeszítései ellenére nem született lényegi haladás. Hacsak nem tekintjük előrelépésnek, hogy folyik a kubai csapatok kivonása, s a luan- dai kormány képviselői több ízben tárgyaltak a tűzszünetről az UNITA vezetőivel. KÖZÉPPONTBAN Mindenekelőtt Szaddam Husszein iraki elnök felelőtlen, kalandor politikájának köszönhető, hogy ezekről az elhúzódó, a megoldásra régen megeren konfliktusokról elterelődött a világ figyelme. Először az Irán elleni háború ki robbantásával szorította háttérbe a közel-keleti térség „klasszikus“ konfliktusait, a libanoni és a palesztin kérdést is. Ezt a háborút pedig csak azért zárta le, hogy felszabadítsa erőit egy másikhoz, Kuvait lerohanásához. LIBANONBAN ennek ellenére megoldódni látszik a polgár- háború, Szíriái segédlettel az új elnöknek sikerült elérnie legalább Nagy-Bejrút demilitarizá- lását, ami a libanoni álapotokat ismerve igazi huszárvágás. A MEGSZÁLLT TERÜLETEK helyzetének rendezését Szaddam megpróbálta ugyan a saját céljaira kihasználni, de nem járt sikerrel. A palesztin vezetés ráharapott a csalira, de csak egy sokat szenvedett nép végső elkeseredésével magyarázható, hogy képes volt komolyan venni egy ilyen, egyértelműen az USA ellen irányuló zsarolást. Szaddam ajánlata az volt, kivonul Kuvaitból, ha Izrael is kivonul a palesztin területekről. Erre, természetesen, Washingtonnak kellett volna rávennie szövetségesét. Az átlátszó próbálkozás kudarcba fulladt, de talán volt valami haszna is: az Egyesült Államok jelezte, ha lezárul az öböl-válság, sort lehet keríteni a Közel-Kelettel foglalkozó nemzetközi rendezési konferenciára. Biztató az is, hogy a Biztonsági Tanács nagyon szigorú november végi határozata után Washington nyomban tárgyalásokat ajánlott Bagdadnak. „Bejött“ tehát a Fehér Ház taktikája: sikerült elérnie, hogy a BT külügyminiszteri szinten engedélyezze minden eszköz, akár a fegyverek bevetését is Irak ellen, majd e ultimátumszerű, utolsó figyelmeztetés után diplomáciai eszközökhöz nyúlt. Az iraki pozitív válasz, valamint a becstelen emberkereskedelem (csak így nevezhető a kük földi túszokkal való zsarolás) beszüntetésére tett bagdadi lépés egy nagy adag optimizmus sál úgy is értelmezhető: Szaddam Husszein rádöbbent, a vele szemben kialakult nemzetközi koalíció komolyan gondolja, amit mond, és komolyan kell vennie a január 15-i határidőt is. Alakuljon bár a lehető legjobban ez a konfliktus, egy biztos: Kuvait csak sokára, vagy talán sosem lesz az, ami volt. S a világgazdaság még sokáig fogja nyögni ezt a háborút, nem egykönnyen fog talpra állni az olajsokk után. De ez már mindenképpen egy más világ lesz. Egy új, amely bebizonyította: össze tud fogni. Görföl Zsuzsa A 1990. XII. 2l Kuvaiti helyzetkép ' WIENER ZEITUNG
