Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-28 / 52. szám
_ _ erekkorom óta, ha vJV meglátom fekete ruhás alakját, önkéntelenül a gombom után kapok, s ha netán öltözékemen nincs egy fránya gomb sem, biztos, ami biztos, elmondom magamban legalább a „kéményseprőt látok, szerencsét találok“ mondókát. Miért, mitől hoz a kéményseprő szerencsét? — kérdeztem ismerőseimtől, de kerestem a választ különböző könyvekben is. Sajnos, eredménytelenül. A kérdést feltettem néhány kéményseprőnek, ám meglepetésemre ők sem tudták a választ. Viszont megállapíthattam, hogy a Pozsonyban dolgozó kéményseprők zöme nagymácsédi. Kéménysepíéfalva Nagymácséd 2800 lakosú falu, s a régmúlt időkben sokan kitanulták a kéményseprő-mesterséget. Létrejöttek dinasztiák, ám a folytonosság a háború után megszakadt. A mesterek mellett többé nem dolgozhattak segédek, nem vehettek fel inasokat, akikét beavathattak volna a mesterség megannyi fortélyába. Az intézményesített kéményseprő-oktatás iránt egyre kisebb volt az érdeklődés, és ma már Nagymácséd sem ad a „világnak“ annyi kéményseprőt, mint valaha. Az érdekes szakmáról Kubo- vics Mihályt, Nagymácséd legidősebb, 75 éves kéményseprőjét faggattam, aki némi nosztalgiával elevenítette fel pályafutásának egyes állomásait. — Nem is tudom, miért lettem kéményseprő, hiszen a mi családunkban rajtam kívül egy sincs. Talán az tetszett, hogy a kéményseprőt mindenhol szívesen látták. De lehet, - ki emlékszik arra ma már - hogy a fizetség miatt, hiszen 45 pengőt lehetett keresni... A galántai ké- ményseprőmest/srnél szerettem volna továbbtanulni, de nem fogadott fel. Ezért kérésemmel a budapesti központhoz fordultam — 1944-et írtunk akkor -, intézkedjenek ügyemben. Intézkedtek is, s egy erdélyi mesterhez küldtek, nála tanultam ki a szakmát. A mesterem mellett két segéd dolgozott, mi ketten újoncok, gyorsan beilleszkedtünk az idegen környezetbe. A mesterem hamar megtanított a fogásokra, és néhány hét múltán önálló munkákkal bízott meg bennünket.. Jártuk a környéket, a viskókat, éppúgy, mint a palotákat, és tisztítottuk a kéményeket, kemencéket, kályhákat, kandallókat. Munkaruhánk a sajátunk volt, de a munkaeszközöket, a csimperlinget (csőkefe), a stoszákot (seprű), a munti- chelt (szájkendő) a mestertől kaptuk. Hogy milyen nyelven mondtam a kellékek nevét? — kérdezte nevetve, amikor jó párszor elismételtettem vele. —' Az eredetük német, de erdélyi mesterem így használta a szakkifejezéseket. Mihály bácsi emlékei Mihály bácsi szép emlékeket őriz inaskorából.- Az egyedüli rossz az volt, hogy évente csak egyszer - aratáskor - utazhattunk haza, s akkor is három napig rázódtunk a vonaton. De meg kell említenem a szegénységet is. „Igazi“ kenyeret ritkán kaptunk, leginkább árpakenyeret ettünk. Igaz, ha volt hozzá egy darabka szalonna, mindjárt jobb volt az íze. Főeledelünk a puliszka volt, különféle módon elkészítve. MesLátogatóban Nagymácséd legidősebb kéményseprőjénél teremék sem kosztoltak különbül, étkezéskor asztalához ültetett valamennyiünket. Ügy vigyázott ránk, mintha sajátjai volnánk, s mi megháláltuk. Segítettünk a kiskert művelésében, fát vágtunk, megtanultuk a kosárfonást is. Csak itt-ott mehettünk moziba, a belépő összegét a mester állta. Fizetséget a három év alatt nem kaptunk, s az otthonról hozott kis zsebpénz hamar szétgurult. — Szívesen emlékezett arra is, amikor a faluba érve jelentkeznie kellett a jegyzőnél, a munka befejeztével szintúgy — mert igazolták, hogy járt és kinél járt a faluban. — Ez azért kellett, nehogy a tűz esetén megvádolhassák a kéményseprőt, hogy a kormos kémény okozta a bajt. Az évtizedek során bizony sok kormot nyeltem — nevette el magát. — Igazi kikapcsolódás a fatüzelésű kandallók tisztítása volt, mivel ezekben a kéményekben szinte nem is volt korom. Erdélyben - mesélte - volt egy főúr, Mogyoróssynak hívták, aki régi kastélyában gyakran tisztít- tatta széles kemencéjének kéményét. Megmondta, ha látni fogja a kéményből kikandikáló fejemet, akkor hiszi el, hogy jó munkát végeztem. Mit tehettem? Minden egyes alkalommal a háztetőről láttam, ahogy ott állt, s pipájából füstkarikákat eregetve figyelte teljesítményemet. Igaz, és ez becsületére legyen mondva, amikor leértem, már az asztalon várt egy pohár tej. Kubovics Mihály kemény- seprömester (Méry Gábor felvételei) Szakmai titkok Amikor tizennyolc éves lettem, jött a háború, s nekem Erdélyben kellett bevonulnom. Sepsiszentgyörgyben katonáskodtam, kivittek a frontra, megsebesültem, német kórházban gyógyultam, majd fogságba kerültem — összegezte röviden életének ezt a nehéz időszakát. — A felszabadulást követően, némi kitérő után, visszatértem eredeti, kitanult szakmámhoz, majd Púchovba kerültem, ahol tizenhat éven keresztül kéményeket sepertem. 1964-ben jöttem ismét haza, s nyugdíjazásomig, 1985-ig jártam a Galántai járást. Az én szakmám — mint mindenütt - veszített a romantikájából és jött a normarendszer: egy kéményt 8 perc 23 másodperc alatt kellett kitisztítani(l) Ránk bízták a kazánok söprését is, amit kéthetenként kellett megismételni. Nem volt leányálom a „kanális“ tisztítása sem. Mi köze a kéményseprőnek a kanálishoz? - kérdeztem meglepődve. A kéményseprőmester derülve adta meg a választ. - A kanális tulajdonképpen az a füstcsatorna, ami összeköti a kazánt és a kéményt. Gyárakban, iskolákban a föld alatt található. Megmagyarázta azt is, hogy ezt a munkát csak hason fekve lehetett végezni, a kormot kis vödrökbe merték és azokban juttatták a felszínre. Tíz percenként kellett váltaniuk egymást, hiszen fojtotta őket a korom. - Ilyenkor kevésnek bizonyult a szájkendő, jó segítséget jelentett a reszpirá- tor, amit a kéményseprők zokszó nélkül viseltek. - Valaha a ránk bízott körzetben évente tizenkét alkalommal ellenőriztük és sepertük a kéményeket, ma már csak nyolcszor kell. A nagy kéményeket sohasem szerettem, nemcsak a többlet- munka miatt. Ha a kémény falán lerakodott a korom, le kellett verni. A golyót a rajta levő rózsával a kémény falához ütöttük, így vertük le a lerakódást. Igen ám, míg leengedni könnyű volt, visszahúzni, súlya miatt, annál nehezebben ment. A jó kéményseprő vigyázott arra is, ne verjen fel nagy koromfelhőt, ne tegyen kárt a lakásban. Mihály bácsi öt éve, hetvenévesen megelégelte a robotot és nyugdíjba vonult. Megoldódik a gombtaJány? Már a kiskapuban, búcsúzás közben kérdeztem meg tőle, vajon a kéményseprők szerencsések, vagy csak hozzák a szerencsét? — Is, is — közölte, s amikor rákérdeztem, miért tartja a közmondás azt, hogy szerencsét hoznak, úgy nézett rám, mint aki nem hiszi, hogy ezt valaki nem tudja.- Az első kéményseprőmesterek Olaszországból érkeztek, s mert kevesen voltak, ritkábban seperték a kéményeket, mint ahogy kellett volna. Ezért aztán becsben is tartották, mert dolguk végeztével nem füstölt többé a kályha, jobban sütött a kemence, a házakban kevesebb tüzelő fogyott és melegebb is volt. Mi ez, ha nem szerencse? No meg — közölte, s szeme huncutul csillogni kezdett — az olasz kéményseprők, de később a hazaiak is szép szál legények voltak, s ha úgy adódott, elszórakoztatták a menyecskéket.. De elárulok még valamit. Valaha a szerencsét remélők a kéményseprő kabátgombjához értek hozzá. És mert sok kéményseprő ilyenkor cifrát mondott, módosult a szokás és ma már csak ki-ki a saját gombját fogja meg. Péterfi Szonya 990. XII. 28.
