Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
990. XII. 21. A névteleneket kerestem, akik saját hitük katedrálisának az építői. Perceik a téglák, napjaik a falak, éveik az ablakok, s életük a tető rajta. Asszonyok, anyák - reményteljes Máriák testvérei, világmegváltásra születő Kisjézusok szülőanyái. Emberségük és hitük szépsége nem az azonosságból fakad, hanem a másságból. Hitük ereje nem a szentségek számában, hanem keresztényi, illetve keresztyéni mivoltuk mindennapjaiban nyer bizonyítást. „És Ión, hogy mikor ott valának, heteiének az ö szülésének napjai. Es szülé az ő elsőszülött fiát; bepólyálá őt, és helyeztető őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál. “ Lukács 2: 6-7 ságot napközben sem hagyom el. Elfáradok, leülök és imádkozom...“ „Sokszor a lányságom emlékeivel ébredek. Most egy hónapban egyszer van istentisztelet. Nincs papunk, mert Zsíp már nem tudná eltartani a mai igényeknek megfelelő szinten. De amíg gyakrabban jártunk is, úgy igazítottuk a munkát, hogy eljussunk oda. Minden egyebet hagytunk. Akkor a rendszeresség, most meg az van, hogy előre megmondja a tiszteletes úr, mikor jöjjünk újra össze. Már az is megnyugvást ad, hogy a régi templomunkban találkozunk Istennel. Nem is tudom, milyen lesz az, amikor a parókián lesznek az istentiszteletek. Ott befű- tönek, de nem olyan, mint a templom. Szeretek a templomba járni. Inkább kibírom a hideget, meg nem is fázom. Melegít a lélek, a hit. Ad az Isten annyi erőt, hogy mindennapjainkban is megtartsuk. Akár betegség, akár más baj ér, mindjárt felsóhajtok: Jaj, drága jó Istenem, segíts! Mindenkinek ez jön először a szájára. Meg is szoktuk, meg csakugyan segít is bennünket. Ezt így mondják még a fiatalok is. Akik templomba nem járnak, azok is ragaszkodnak Istenhez. Ünnepeken már többen eljönnek. Úgy gondolom, hogy a bűntudat meg a tiszta lélek utáni vágy hozza el őket. Ha már egy kicsit többen vagyunk, olyan, mintha fiatal lány lennék. A faluban élt pap, volt neki birtoka, földje, amiből megélt, ha szegény is volt az eklézsia. Művelte, ültette magának. Meg a falubeliek terményekkel is segítették. Mindig azok mentek neki dolgozni, akik éppen ráértek meg tudtak. Bizony akkor jóban, rosszban együtt volt a faluval. Emlékszem rá, hogy az öreg tiszteletes úrhoz jártak tanácsért is, mert olyan nagy tudása volt. Gyógyított is. sebeket is kötözött, ha „Mikor pedig ezeket magában elgondolta: ímé az Úrnak angyala álomban megjelenők néki, mondván: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert ami benne fogantatott, a Szent Lélektől van az. — Szül pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből. “ Máté 1: 20-21 Olyan voltam akkor, mintha nem is a földön jártam volna. Mentünk Szepsibe, ahová gyalog jártunk. Egész úton az olvasót végeztem, de a jelenés után jó darabig olyan voltam, mintha nem is jártam volna a földön. Engem semmi nem érdekelt, semmi nem tudott felbosszantani, semmi nem bántott Olyan lelki békességgel tudtam élni. Mostanáig is igen ritka, ha fel tudok idegeskedni. Gyerekeim jártak a templomba. Három fiam volt. Mezítláb slapogtak a kövön. Nem voltak úgy felöltözve, mint a mai gyerekek, de mindennap ministráltak. A negyedik fiam még kiskorában meghalt. Míg a kezem között voltak, úgy éltek, ahogy én éltem. Hogy most jámak-e? Bár már csak egy fiam van. A lányomról tudom, az jár templomba, mert Kassán lakik. A fiam hatodmagával él, éjjel-nappal dolgozik, ritkábban jár templomba, de amikor hazajönnek, elmennek. Gondolom, a hit azért még bennük van. Nekem már csak ez az örömöm maradt. Az Úrjézussal beszélgetek, imáimmal szólítom meg. Nekem már nehéz, de az imád(Méry Gábor felvételei) , „BOLDOGABB AZ AKI NEM LÁT ÉS MÉGIS HISZ.“ „Szepsibe jött egy asszony, Fon- dellánénak hívták. Az egy börtönőrnek volt a felesége. Nem idevaló volt, de még a régi magyarok alatt, tizennyolc előtt jött ide férjhez. Azt álmondta, hogy a Szüzanya mondta neki, menjen ki a Szent László-for- ráshoz, s lesznek ott jelenések. Szepsibe való vagyok szintén, így nekem üzent mindjárt, hogy 1952. szeptember 8-ára volt ez kimondva neki. Kimentünk innen vagy öten-hatan. Sajnos, kisgyerekekkel mentünk. Velem is az a lányom volt, aki most Kassán lakik. Mikor kimentünk Deb- rődről, még a Szepsiek nem voltak ott. Álmában, amikor a Szüzanya ezt mondta neki, úgy felelt: Hogy menjek én oda Édes Szüzanyám, amikor én ott még sosem jártam? Az az asszony nem idevaló volt, ezért nem tudta, hol van a templom és a forrás. Erre azt válaszolta neki: Végy magadhoz két asszonyt és menjetek, majd én vezetlek. Elindult az öregasszony s vele az asszonyok. Már mi kint voltunk, mikor jöttek. Alighogy kiértek, a templomnak az északi részétől jött egy kis ború. Csak olyan jelentéktelen kis ború volt, de igen kezdett zengeni. Mink megijedtünk, akik gyerekekkel voltunk. Elindultunk haza. Mondta ő szegény, ne menjenek, de hát féltettük a gyerekeket. Két kilométerre is van a falutól. Mi nem láttunk akkor semmit. Ók ott maradtak, azután másnap üzente nekem azokkal, akik jártak Szepsiből ide, hogy miért jöttünk haza, mert milyen nagy jelenés volt. A Szüzanyát látták az Úrjézussal. Azt nem tudta, hogy a Fájdalmas Szüzanya volt-e, vagy csak a Kisjézussal. Voltak vagy négyen-öten, de mind látták. Legelőször egy luteránus asszony látta meg, s az át is állt katolikusnak. Üzente nekünk aztán a szepsi asz- szony, menjünk ki Fájdalmas Szűz napjára. Az meg szeptember 15-én van. Akkor újra lesz jelenés. Mink akkor kimentünk, persze, gyerekek nélkül, de már nagyon sokan voltak. Innen a faluból is, meg Szepsiből is. Egy kicsit késve mentem, mert a férjem Szepsibe járt őrségbe, mert félkeze volt. Két órakor ment le a vonatra. Mikor elment, már mentem ki, de már a szomszédasszonyok ott voltak, mert a jelenés kettő és négy óra között volt. Minden nap. Nem jegyeztük meg, hány évig. Annyira buták voltunk, meg ellenezték is. Az állam is, meg az egyház is. Megfogták az egyházat, mert tiltották Aki oda járt, az nem gyónhatott. A Főúr„LESZ-E EZREDFORDULÓ?“ nál biztos megvan a levél is, amivel megtiltották. Amikor tizenötödikén kimentünk, nagyon nagy jelenés volt. Mindjárt azt mondta a szomszédasszonyom: Jaj, Margit néni, milyen nagy jelenés volt! Hát én nem érdemeltem meg, mondtam, és erre elfakadtam sírva. Mentünk a templom körül, a romok körül, mert már csak rom volt, meg kis fakápolnák. Végeztük a stációt. Az első oldalon egy fényes csík, az égtől a földig látszott. Mi mentünk kívülről, az a fény meg felül a templom körül. Az északi résztől, a földről az ég fele hömpölygött a vörös láng. Olvastam a fatimai jelenésről, s mindjárt azt mondtam: Jaj, Szüzanyám, megmutadtad nekünk is a poklot, mint ahogy a fatimai gyerekeknek. Nem láttam benne semmit, de hömpölygött a láng az egész északi részen. A fák, a levelek olyan sárgák voltak, mint az arany. Az egész erdőben minden sárga volt. Ott voltunk estéiig. Ezt nemcsak mink láttuk, az egész környék látta. Csécsből, Kamárócból, Makrancból is jöttek biciklivel, amikor már mi jöttünk haza. Fiatalasszonyok, férfiak Azután sokáig ellenezték. Felgyújtották a fakápolnát, mert az is volt odaépítve. Gyönyörű nagy Jézus-szíve szobor volt benne, nagyobb, mint a templomunkban van, pedig ez is elég nagy. Két kápolna is volt építve, az egyik a főoltár alapja elibe, két méteres hosszú és másfél méteres széles... Nem mondhatom, hogy utána más lettem. Addig is azt mondtam, hogy boldog az, ki lát és hisz, de boldogabb az, aki nem lát és mégis hisz. Elég sok nehézségem volt az életemben. A férjemnek fél keze volt fiatalkorunk óta. Család volt, s mindennek tetejébe ivott is, de a hitem megmaradt. Sok mindent átéltem. Őszintén mondom, olyan őszintén, mintha papnak gyónnám. hirtelen baja esett valakinek. Akkor még orvos nem volt, úgyhogy mindjárt hozzá szaladtak. Ezeket hallottam, amikor kicsinyke voltam. Már az iskolába is. Egy órát tanított bennünket imádkozni, zsoltárokat énekeim. Hatéves koromtól jártam iskolába, s így nemcsak otthon tanultuk a vallást... Sok minden megváltozott azóta. Kis falu ez, jó ha tizen- ketten állunk az Úr asztala körül. Már nagy a gyülekezet, ha huszonöt -huszonnyolc áldozó van. Mi lett ebből a kis falucskából? Sok az öreg, hetven-nyolcvanévesek, közülük némelyik ki sem bír jönni a templomdombra. A fiatalok meg nem nagyon jönnek. Otthon ülnek. Sok közülük akkor kap észbe, amikor esküvőre kellene készülnie. Olyankor, bizony, sokan már felnőtt fejjel konfirmálnak. Három gyerekem van, mind a három volt első áldozó, de igazat megvallva, ők sem jártak templomba. A nagyobb lányom Dúl- házán van férjnél, ott nincs templom, így idetartoznak. Nem nagyon jön el, de a kisunokám, ha fúj, ha esik, mindig eljön. Belőle jó keresztyént nevelek. A lányomra se panaszkodhatok, mert megbecsült bennünket. Megértem a fiatalokat is, mert bizony évtizedekig hívatgatták őket pártra, igazgatóságra, ha templomba jártak. Egy esküvő meg egy keresztelő főbenjáró bűnnek számított, ha kitudódott. Hányán voltak olyanok, akik titokban keresztelkedtek meg. Most meg hallom, hogy olyan is van, aki felnőtt fejjel áll a keresztvíz alá. Ha meg nem akartak családi kellemetlenséget, bizony legfeljebb csak titokban imádkoztak Istenhez. Sok eleje és vége van ennek a hitnek, de az se ér sokat, ha a családban nincs szeretet. Most már az unoka jelenti az örömet. Ha eljön, legyen az hétköznap vagy ünnepnap, karácsony, mindig énekelünk. Melléülök az ágy szélére, s úgy imádkozunk. Egymásért, a családért. Mostanában különösen foglalkoztat minket az, ami jön. Lesz-e ezredforduló? Az Isten úgy mondta: ezer évet adott, ezret ráadott, de nem ígérte, hogy meglesz az egész. Megérjük-e azt? Ilyesmi mindig eszébe jut az embernek. Gondolkozom, s akkor minden olyan világos. A hitemet is érzem, most meg nehezebb beszélni róla. Ha egyedül vagyok, akkor minden másképp van. Az imádságok is... amikor lefekszem megpihenek, olyankor eszembe jön sorba minden. Gondok, örömök, remények. Néha, amikor imádkozom, már el is alszom. Lecsukódik a szemem, s akkor már olyan jó minden. Évekkel ezelőtt, amikor beteg voltam, kórházban feküdtem. Van imádságos könyvem, amit vittem magammal. Amikor operálni vittek, előtte egész nap imádkoztam. Úgy aludtam el, hogy ima közben hasamra borítottam az imádságos könyvet, kezem lecsúszott. Amikor felébredtem, mindjárt az akadt a kezembe. Benne volt a három gyereknek a fényképe. Felszakadt belőlem a sóhaj: Megérem-e a holnapot? Hát a Jóisten mégiscsak megsegített nagy bajomban. Ezt jó érezni. Érezni a melegséget, vagy nem is tudom, igazán mit, de jó. Áldozás, úrvacsora után vagyok így. Amikor jövök hazafelé, szinte megnyugszom. Mondták, hogy aki eszik a kenyérből, soha meg nem éhezik, aki iszik a borból, soha meg nem szomjazik, de attól az egy falat kenyértől és egy korty bortól úgy érzem, hogy eltölti a testemet és újjá- születek. Nem tudom, hogy van-e benne valami, vagy semmi de így érezzük, így szoktuk meg. “ Dusza István
