Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
mmmmmmmmmammmmmmarni GÁBOR BERTALAN római katolikus esperes: Köszönöm a kérdést. Nem csupán a magam nevében, hanem a sok tízezer hívő ember nevében, akik hosszú évtizedeken át hallgatásra voltak ítélve. Köszönöm azok nevében, akiknek a nézetére eddig senki sem volt kíváncsi, akik véleményüknek eddig hangot nem adhattak, mert világnézetük miatt szégyenkezni és hallgatniuk kellett. A magukat mindentudóknak vallók kinevették és nemegyszer elítélték őket. Bocsánatot kérek, hogy ezzel kezdem. Ha rólam lenne szó, nem tenném. Az ártatlanokat, legalább így, meg kell követni. Ártatlanokat... Ugyan, kérem? - kaphatja fel bárki a fejét. Ki ma ártatlan?! Ki vallhatja önmagáról, hogy bűntelen?! Senki. „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, magunkat vezetjük félre és nincs meg bennünk az igazság“ (1 Jn 1,8). Moralizálok?! Úgy tűnhet. Sajnos, ha valaki rátapint gyöngeségünkre és szemünkbe mondja vétkeinket, hajlamosak vagyunk erkölcscsösznek titulálni. Könnyen jutunk erre a végkövetkeztetésre. Ismerve önmagunkat, barátainkat és ellenségeinket, tudva egymás hibáiról, úgy érezzük, ez egyrészt felment bennünket, másrészt viszont feljogosít, hogy kétségbe vonjuk a másik legitimitását ügyeink beavatkozásába. Az ördögi kör ezzel bezárul. A belénk szorult ismeret másokat is megfojt. Mások halnak bele szívtelenségünkbe, de a másikban és a másikkal belőlünk is kipusztul valami. Kikerülhető ez a csapda?! Igen. Nem vagyunk egyedül, sem az útkeresésben, sem az úton járásban, sem célunk megtalálásában. Karácsonykor erre emlékezünk. Emmanuel született nekünk, ami magyarul annyit jelent, velünk az Isten. Nem velem - velünk. Velem csak úgy, hogy közösségben Ővele. Együtt Vele, együtt másokkal. Nincs Magánisten. Isten nem sajátítható ki. Amint valaki kisajátította, már el is veszítette. Nemcsak Őt, magamagát is. Az ember Isten nélkül korcs. Olyan, mint a pincébe rejtett növény,, fény nélkül... Mégis kevesen járunk Isten fényében. Az Egyház ennek tudatában Karácsony ünnepén a következő Szentírási szakaszt hallgatja gyermekeinek közösségében: „Kezdetben volt az IGE, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, 6 volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégse ismerte föl a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám, akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. “ (Jn 1,1-13) Minél többször olvasom a kinyilatkoztatás igéit, annál inkább látom beteljesülni életemben az örömüzenet valóságát. Isten emberré válása bizalommal, bátorsággal, reménységgel, szent merészséggel tölt el. Feljogosít arra, hogy bátran vállaljam emberségemet, létemet, teremte'ttségemet, és szűkre szabott életteremet. Nagy dolog embernek lenni, Isten is vállalta. Megtestesülésével a létnek új dimenziót ésAij tartalmat adott. Olyan ez, mint amikor egy maroknyi kovász megkeleszt egy teknő tésztát, vagy amikor egy csipetnyi só ízt ad egy egész tál ételnek. Ki nekem Jézus Krisztus? Életutam Fénye, Világossága, Értelme és Értéke. Ajándék és Ajándékozó. Érkező és Megérkezett. Kereső és Megtaláló. A Kolduló Dúsgazdag és az irgalmas Ítélő. Jutalom és Jutalmazó. Sokkal könnyebb megfogalmazni, hogy mi nem Isten, mint azt, hogy ki az Isten. Egyszerűbb Istent elutasítani, mint alázattal elismerni. Ne csodálkozzunk ezen, a fülig szerelmes kamasz sem tudja elmondani, hogy ki neki a másik. De van-e szó a hitvesi szeretet mélységére, a gyermeki kacaj szépségére, a kéz a kézben megöregedett simo- gatásra? Minden szó csupán sejtet valamit. Mégis beszélnünk kell! Ki kell mondanunk a szót, engedni, hogy az Ige - a szó - Testté- életté - váljék, hogy a kimondott szó itt élhessen közöttünk. Életvitelünk által gazdagabb lehessen a beteljesülésre vágyó tér-idői létünk. Lehet, talán túl általánosan fogalmaztam. Szívesebben hallottuk volna, hogy mint embernek, hívőnek, negyvenévesnek, papnak, magyarnak ki Jézus Krisztus. Vallomásom ugyanez lenne, megtoldva a leglényegesebbel: Ő a Megváltóm, mert mindenem, még az a kevés jó, ami életemben talán fellelhető, megváltásra szorul. A legőszintébb tettembe is nemegyszer belopakodik valami önző, múlandó. A hívő keresztény - s elsősorban a pap- nem a kiválasztottság tudatában kell, hogy „kivonulva bevonuljon“ a világba, hanem gyengeségének beismerésével. Addig lesz kereszténység, amíg bűn van a világban. A keresztény a bűnt nemcsak a világban tapasztalja meg, hanem saját szívében is. Ezért kényszerül olykor környezete érthe- tetlensége miatt magányos harcra, vagy keres lelki vezetőt, hogy szívének csatáját Isten segítségével Istenért megvívja. A jeru- zsálemi templomban hátul megálló és fejét mellére hajtó vámos magatartásával vallja és imádkozza: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz“ (Lk 18,13). Az Egyház nem a tökéletesek bezárt közössége, hanem azoké, akik megtapasztalták, hogy Krisztus meggyógyította a bűn okozta sebeiket és ezért nyitnak, s kezüket nyújtják testvéreik felé. Ä gyógyulás örömét továbbítják, hogy meghívják őket a Krisztusban történő háromdimenziós ki- engesztelődésre: Istennel, embertestvérrel és önmagunkkal való békességre. Még sok igent kellene elmondani és nemet elsorolni, hogy körülírjuk a hit karizmájában rejtőző távlatokat. Rohanó világunkban jó lenne gyakrabban megpihenni, vagy lassítani, hogy Dienes Valériával, korunk nagy magyar misztifikusával elmondhassuk: „Bárhová térdelsz- Elém térdelsz Bárhová nézel- Szemembe nézel. Bármi a gondod, bármi a vágyad,-Engemet gondolsz, Én vagyok nálad.“ Életutam során, mivel hiszem, hogy Isten a görbe vonalakkal is egyenesen ír, szeretnék eljutni arra a belső szemlélődésre, amikor az ember Őáltala, Ővele és Őbenne, nemcsak szóval, de teste-lelke minden por- cikájával va!l(hat)ja majd Dienes Valéria merésznek tűnő megfogalmazásában Isten gyermekeinek énekét - a teilhardi isteni előtérben szemlélt mindenségét: „Hol emberlélek van- Én ott vagyok Ahol minden hallgat • - Én szólhatok Ahol sima minden- Dalolhatok Hol megsemmisül minden \ Alkothatok Mert embermegváltó Isten vagyok.“ Nagykapos, 1990. decemberében Lapunk fennállása óta karácsonyi számainkban úgy szóltunk a kereszténység egyik legnagyobb ünnepéről, hogy épp a lényegéről nem szólhattunk, kerülgetnünk kellett azt. A Pilátusokról és földi helytartókról zengett hozsannák mellett világképünkből kényszerűen kimaradt Jézus Krisztus, s mindaz az érték, ami általa kétezer éve példa a szeretetre, egyszersmind kihívás az emberiségnek, hívőnek és nem hívőnek, a lélekben magányosoknak egyaránt. Negyven esztendő után végre feltehettük a kérdést: Mit jelent az ön számára Jézus Krisztus? íme négy válasz. TŐZSÉR ÁRPÁD költő: Az ember a hit kérdését, vagy ha úgy tetszik: Jézus létét (vagy nemlétét) életének minden szakaszában másként ítéli meg. A gyermek számára mondjuk Odüsszeusz és Jézus között valószínűleg nincs különbség: egyiket is, másikat is elhiszi, s mindkettő a fantáziáját megmozgató s persze erkölcsi érzékét alakító valóságként, tanulságos történetként hat rá. Az ifjú és a felnőtt ember viszont (hacsak valamiképp nem érzi a külső támasz szükségét vagy egyéb adottságok nem vezetik el a vallásos hithez) általában lázad, elég erősnek érzi magát az önálló létre és cselekvésre. Azt hiszi, ereje, fiatalsága örök, nemigen gondol a halálra, nemigen érdekli hát a metafizikus lét sem. Valószínűleg ebből a korosz- tálybó tartják a legtöbben Jézust egyszerűen embernek. Ezzel szemben a végső kérdések felé forduló öregedő ember számára természetszerűen adódik a halál utáni lét vagy nemlét s így a Jézusban megtestesülő transzcendencia kérdése is. S hogy közelebb kerüljek a mondanivalóm magvához: akármennyire is érzem, hogy az összehasonlítás több helyen is sántít, megkockáztatom: hozzávetőlegesen az emberiség Jézus-értelmezése is ilyen szakaszokban teljesedett ki. A középkor, újkor és legújabb kor az emberi élet három fenti szakaszának felel meg, s miközben ma az emberiség a történelem „arcán“ az öregedés tagadhatatlan jegyei észlelhetők, korunk lassan megint a hit kérdései felé fordul. S talán ilyen értelemben mondta Mal- raux, hogy a XXI. század vagy hívő lesz, vagy nem lesz semmilyen. De ehhez az új hithez, az ember (ha úgy tetszik: Jézus) életének új transzcendenciájához még nincs nyelvünk, mai szavaink új kozmikus érzékenységünket - mint a megfigyelés eszközei a mikrorészecskéket - még kitérítenék a pályájáról. Azaz nem biztos, hogy ha én most a hitemről és Jézus-élményemről beszélnék, valóban azt mondanám, úgy mondanám, amit/ahogy érzek. Engedtessék meg hát nekem - aki ráadásul valamivel még innen is van az öregségen -, hogy ezúttal csak Jézus emberi (ha nem érez- ném it 1 túl profánnak a szót, azt mondanám: politikusi) időszerűségéről tegyek egy észrevételt. Kedvenc olvasmányom H. G. Wells A világtörténet alapvonalai című könyve. Antikváriumban vettem, nagyon régen. Nem tudom, kié volt előttem, de a lapszélre ceruzával odafirkált észrevételek, megjegyzések csaknem annyira érdekesek, mint maga a könyv. Persze távolról sem értek egyet a volt tulajdonos minden megjegyzésével. Sőt: írásomban éppen az egyik észrevételével akarok polemizálni. Abban a tudatban, hogy egy makacsul tovább élő fámával küzdők így meg. A Jézusról szóló fejezetben a Wells- könyv első tulajdonosa nagyon gyakran azt írta a lapszélre, hogy „a kommunizmus előképe“ vagy egyszerűen csak „kom“. S ezekből a bejegyzésekből az derül ki, hogy tulajdonos-elődöm a Jézus által megjövendölt „mennyei királysága vo/ Kastl felvétele got“ a kommunizmussal azonosította. Ellenvéleményem: ezzel az azonosítással semmiképpen sem lehet egyetérteni, főleg most, 1990-ben nem, mikor már mindnyájan tudjuk, hogy milyen volt az a bizonyos kommunista „mennyei királyság“, de általában sem lehet egyetérteni azzal a fámával, hogy Jézus valamiféle kommunisztikus eszméket hirdetett volna. Igaz, elvetette a magántulajdont s elítélte az abból következő személyes előnyöket, de ennél sokkal lényegesebbnek érzem az általa hirdetett, amely mindenféle erőszakot kizárt, s így kizárta a kommunizmus lényegét képező diktatúrát is. Hisz az ó-szövetségi zsidók éppen ezért vetették ki maguk közül és pusztították el, mert az idegengyűlölet, a türelmetlenség, az erőszak, a diktatúra ellenében érkezett. Ők olyan Messiást vártak, aki beváltja azoknak az ígéreteket, amelyeket korábban az Isten neki, a „kiválasztott népnek“ tett, elűzi a el- görögösödött zsidó fejedelmeket és a római helytartókat, s nekik biztosítja a világ fölötti uralmat. Ehelyett Jézustól, akit a nép egy része Megváltóként tisztelt, azt hallották - nagy megrökönyödéssel és felháborodással -, hogy nincs kiválasztott faj, nincs kiválasztott népcsoport, mindenki egyaránt fia az isteni atyának. Az ortodox zsidók legérzékenyebb pontjára, izzó és egyben gyűlölködő törzsi hazaszeretetére (nacionalizmusára: mondanánk ma) sújtott le így a Názáreti a türelmes szeretet (az osztálybéke) nevében. Jézust ma a kommunizmussal csak az hozhatja összefüggésbe, akinek voltak vagy még mindig vannak illúziói az internacionalizmust, az „élesedő“ osztályharcot és a proletárdiktatúrát illetően. Ha Jézust, az embert „politikusként“ akarjuk meghatározni, akkor már inkább ‘ elfogadhatjuk Nietzsche (bár negatív ítéletnek szánt) posztulátumát, aki szerint „Krisztus győzelme a demokrácia kezdete volt“. Pozsony, 1990 decemberében
