Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
Hasúrnap Mo nsieur - üdvözli a pincér a belépő vendéget, s máris hozza a tenyérnyi kerek asztalhoz a megrendelt kávét (mert mi másra telik a keleti turistának Párizsban?), amely mellett órák hosszat elüldögélhet az ember, és élvezheti a szünet nélküli előadást az utca színpadán. Kerületektől függően változnak a „díszletek és a szereplők“. A Boul- Mich’-en (Boulvard Saint-Michel) diákok sétálgatnak ráérősen, meg-megállnak a szabad ég alatt improvizált könyvkereskedések előtt, ahol régi, használt tankönyveket árulnak - három darabot 10 frankért. Itt, a kissé rendetlennek, vagy inkább lezsernek tűnő Quartier Latinben, a diákok negyedében az üzletekben is olcsóbban kínálják a portékát, hozzáigazítva az árakat a vékonyabb pénztárcákhoz. így van ez a szegényebb, keleti negyedekben is. Ám a Louvre-tól a Rue Párizsi csúcs - e két szó hallatán bizonyára mindenkinek, aki csak kicsit is figyelemmel kíséri a világpolitikát, rögtön a novemberi Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet jut eszébe. Nem csoda, hiszen az évtized talán legkiemelkedőbb politikai eseménye volt, amely lezárta a hidegháború szomorú korszakát, s megnyitotta az utat a békésebb Európa felé. Bennem két képet idéz a párizsi csúcs. Az első szorosan kötődik a politika három nagy napjához: tudósítóként részt vehettem az európai és az észak-amerikai vezetők történelmi tanácskozásán, s ez a feszültségekkel, várakozásokkal teli „entrée“ a nemzetközi sajtó világába óriási élmény volt. De mégiscsak a második kép, Párizs képe a színesebb, maradandóbb emlékezetemben. Ki ne hallott volna már az „öreg hölgyről“, a felhőkből letekintő Eiffel- toronyról, az évszázadok titkait őrző Notre-Dame-ról, a Szajna partján táborozó. könyvkereskedőkről és clochar- dokról, a Pigalle és Bois de Boulogne örömlányairól, Napoleon Diadalívéről, a pompázatos Champs-Élysées-ről, a mindig elegáns Rue de Rivoliról - elbeszélések, regények és fiintek gyakori helyszíneiről, szereplőiről. Nos, lehet-e újat írni arról a Párizsról, amelyet Aragon, Prévert..., Ady magasztalt verseiben, Toulouse-Lautrec, Utrillo örökített Párizs az Párizs meg festményein, amelyről Piaf, Brel, Aznavour énekelt fülbemászó sanzonokat? Aligha. De talán vissza lehet adni szavakba, mondatokba foglalva is azt a nagyszerű bizsergést, amelyet a mai Párizs éreztet a turistával. E világváros utcáin, parkjaiban, bisztróiban „otthonra“ talál az idecsöppent idegen. Furcsa, de a monumentális paloták, a szédítően hatalmas emlékművek, a hatsávos sugárutakon éjjel-nappal tóduló autózuhatag, az örökös zsivaj, emberáradat ellenére az élettől lüktető Párizs mégis belső nyugalmat áraszt. Megszabadít a feszültségtől, a stressztől, itthoni előítéletektől. A turista, aki lábát térdig koptatja, csakhogy mindent lásson, kedve szerint bárhol megpihenhet - pádon, templomlépcsőn, vitatkozó diákok vagy ugyancsak elfáradt múzeumlátogatók mellett az útszegélyen, pöttömnyi, füstfelhőtől homályos bisztróban, avagy az „utca színházában“, a széles járdákra kihúzódó, szinte egymás mellé épített csupa- üveg kávéházakban. Bonjour, Madame, de Rivolin keresztül nyugati irányba változik a kép: fényes, aranyló csecsebecsékkel, Rubens angyalkáira hasonlító babákkal, pompás kisautókkal, közkedvelt mesefigurákkal, a híres francia parfümökkel, divatos, színben és szabásban teljes összhangba párosított ruhákkal, kabátokkal, cipőkkel, kendőkkel, kalapokkal, méregdrága kis- és nagyestélyikkel, lélegzetelállítóan gyönyörű ékszerekkel, elegánsan megtömött kirakatok csábítják a kíváncsiskodót. Este vakító reklámok fényében ragyognak a sugárutak, s a sok tündöklésbe beleszédült keleti utazó szívesen tér be a kisebb, nyugodtabbnak vélt mellékutcába. De itt sem tud betelni a látvánnyal, amit a hangulatos piacok zöldség- és gyümölcshegyekkel megrakott pultjai nyújtanak. Az apró jégkockákba süllyesztett halakhoz, kagylókhoz, langusztákhoz, csigákhoz és ki tudja még miféle tengeri csodához vörös bort kínál az üzletes, távolabb megszámlálhatatlan fajta sajtból lehet válogatni, még odébb ízlésesen csomagolt, szinte repedésig dagadó hurkákból, kolbászokból, szalámikból ... A párizsiak órákig tudnak válogatni a már úgy is válogatott első osztályú áru között. A világ legtermészetesebb dolga: ha netán valami nem tetszik a vevőnek, visszaadja, s mást kér. Az eladó pedig meglepő türelemmel, kedvesen, szívesen teljesíti ügyfele óhaját. Ez a kedvesség, segítőkészség, jókedv, általában jellemző a párizsiakra. Morcos, mogorva, szemöldökét a gondoktól összeráncoló emberrel nem is találkoztam. i A párizsi virágüzletek, amelyek inkább botanikus kerthez hasonlítanak, mint bolthoz - az a fnesevilág. A gazdagság, a pazar jólét paradicsoma pedig az Opera cifra épülete mögött terebélyesedő Galeries Lafayette. A francia főváros egyik legismertebb áruháza a nemzetközi hight society divatvilágának nagy neveit - Chanel, Dior, Montana, Givenchy, Laroche, Ricci, Lagerfeld, Cardin stb. - egyesíti. Egy más, különös, kissé félelmetes, a szó szoros értelmében vett alvilágba kerül az ember a párizsi metróállomásokon. Itt aztán tényleg mindenfélét látni: kéregetők játszanak hegedűn, harmonikán, verklin szomorkás melódiát, máshol fiatalok diszkóznak üvöltő, a metró katakombáinak falait megremegtető zenére, punkok „viccelődnek“ a várakozókkal. És vannak törzsvendégei, jobban mondván állandó lakói az egyes állomásoknak - hajléktalanok, fehérek és színes bőrűek, csomagjukra dőlve nap mint nap a kemény kőpadon töltik éjszakájukat. Szembetűnnek itt azok a különbségek, amelyek az utcán elvesznek. Természetszerűleg ezekből a különbségekből erednek a politikai problémák, a csendes háborúk is a baloldali Rocard- kormány és Párizs jobboldali polgármestere, Jacques Chirac között. Ez utóbbi azzal vádolja a szocialistákat, hogy beavatkoznak a polgármester ügyeibe, amikor a főváros sűrűn lakta, szegényebb, keleti részét próbálják tehermentesíteni azzal, hogy Nyugaton, a gazdag üzletnegyedben, a luxuslakások, -szállodák és -hivatalok mellé olcsó bérházakat terveznek felépíttetni. Chiracék az ilyen tehermentesítésből, a kiegyenlítésből nem kérnek. De ez már megint politika ... Urbán Gabriella ...és felröppentek a fehér galambok... mmmmmamassmammmmmaummammmammmmmm Német barátom kérésére és meghívására a szokottnál korábban, négy nappal előbb érkeztünk Berlinbe, a hagyományos, karácsonyi látogatásra. Ezzel fogadott:- Micsoda öröm! Te magyar vagy, én meg német, és holnap együtt megyünk a Brandenburgikapuhoz. Útlevelek, igazoltatások nélkül, csak úgy beszélgetve, sétálva jutunk át oda, a nagybetűs Nyugatra. Remélted, hogy ezt is megéljük? Ahányszor csak Berlinbe látogattam, mindig elmentünk a Brandenburgi-kapuhoz. Szomorú látvány volt a megosztott város valósága . Az Unter den Linden, vagyis A hársfák alatti sétány felől érkezve a kapun túl természetesen és nyílegyenesen vezetett volna az utunk tovább, de hát... Háromszázötven méterre a kapu előtt vaskerítés állt, csak mögüle vehettük szemügyre az ötnyílású, markáns dór formákkal kialakított kapuzatot. A nyílásokat téglával falazták be, de csak embermagasan, így látható volt a kapu túlsó felére, a félkörös ívben kijelölt államhatárra épített betonfal, a hírhedt berlini fal. Többféle elnevezéssel illették: halálfal, a nemzet szégyenfala, a németek siratófala. És nem ok nélkül. Mindig biztattuk egymást: Nem maradhat meg, egyszer csak le kell majd bontani, csak elérkezik majd az a történelmi pillanat... Reméltük, de azt korántsem, hogy meg is éljük. x Kapunyitás ma, pénteken délután háromkor. Sehol sem láttam feliratként kiplakátozva, de mindenki erről beszélt. A metrón, a villamoson, a tereken és az áruházakban, meg az éttermekben ezt újságolták egymásnak az ismerősök. Óránként jelentette a rádió is. Nem többet, nem kevesebbet, csak ennyit: Kapunyitás ma, pénteken délután háromkor. Idejekorán indultunk, és bizony jól tettük, mert a kaputól jó két kilométernyire, A hársfák alatti sétány északi keresztutcájánál, a Schadow-háznál már délután egykor letiltották a közúti, gépjár- műves közlekedést, csak gyalog mehettünk tovább. Szemerkélt az eső, sűrűn és fagyosan. Aki tehette, esernyőt nyitott. A fiatalok is meg-megigazgatták esőköpenyüket. Észrevettem: a legtöbben pezsgősüveget, kalapácsot takargattak. A kapu közelében, a Párizsi téren már tolongtunk. Hol előre, hol a sétány túlsó oldala felé. Ugyanis, az USA követségi épületére szerelt hangszórók a legfrissebb híreket közvetítették: sortűz Bukarestben, Temesvárott, a diktátor elmenekült... Nem is csodálkoztam amikor megláttam a másnapi tüntetésre hívó transzparens feliratát: Ihr jubelt - Rumänien blutet, vagyis: Ti ujjongtok - Románia vérzik. Háromnegyed háromkor alacsonyan szálló helikopter zúgott el a fejünk fölött, s nyomban megszólaltak a hangszórók. Előbb BeethoEgy éve nyílt meg a Brandenburgi-kapu ven-zenét közvetítettek, majd közölték: az ünnepség a kapu előtti, keletnémet térfélen kezdődik, s négy szónoka lesz, Helmut Kohl kancellár, Hans Modrow miniszterelnök, Walter Momper a nyugati, Erhard Krack a keleti polgármester, a beszédek után indul a menet a kapun át a falhoz, melynek a bontását megkezdik. Pontosan három órakor, a rádióból közvetített sípszó elhangzása után Erhard Krack, a keleti polgár- mester lépett a mikrofonhoz: Szeretett barátaim, tisztelt polgárok ...! kezdte, s röviden, tömören beszélt, akárcsak a többiek. Utolsóként a szónokok közül - rápillantottam az órára: 3 óra 12 perc kor - Helmut Kohl kapott szót. Az ötödik vagy hatodik mondata így hangzott: Számomra ez életem egyik, legboldogabb órája... Elakadt, mert a tapsviharral egyidejűleg felhangzott az ütemes kiáltás: Helmut-Helmut-Helmut...! Rákopogott a mikrofonra: Csendet kérek! És megismételte: Számomra ez életem. .. Újabb, még erősebb tapsvihar tombolt, bemondta hát: Das Tor des Friedens ist wieder für alle offen. - A Békekapu mindenki számára újra nyitva. Kohl és Modrow szabadon engedtek egy-egy kalitkába zárt fehér galambot, kezet fogtak. Mögöttük valaki pezsgőt nyitott, koccintottak hát. Felröppentek a fehér galambok, és erre, mintha csak a galambok röptére vártak volna eddig, megmozdult a tömeg. Egymás kezét szorongatták az emberek, ismeretlenek ölelkeztek, csókolták egymást. Sortűzként hangzott a pezsgősüvegek nyitása-bon- tása, és az emberek boldogan kiáltozták: Nyitva! A kapu nyitva! Szabad az út! Megindult a menet. Nem akartam a fülemnek hinni, ha más mondaná, talán ma sem hinném, de -tény és valóság volt: a Klapka- induló ütemére menetelve vonultunk át a középső átjárón, melyet 1918-ig polgári személy nem is használhatott, mert a császári családnak volt fenntartva. Nem állhatta utunkat a hírhedt fal sem, mert az odarendelt daruk elkezdték a betonlapok kiemelését, a fiatalok pedig a szétverését. Ezer és ezer kalapács sújtott a falra. A kopácsolás zaja erősebb volt még az induló pattogó ütemétől is. Túl a falon találkoztunk a nyu- gatberliniek menetével. Senkit sem ismertünk, de megismétlődött a jelenet: ölelkezés, pezsgőbontás. Különben sem jutottunk mésszire, csak a terméskőből rakott emlékműig. Nem mentünk tovább, hiszen német barátomra ott várakozott a város nyugati felében élő unokatestvére, akivel már évekkel korábban megbeszélték: Egyszer, ha majd szabad lesz az út, itt találkozunk... Mi a véleményük, hogy már nyíltan és törvényesen is összetartoznak? - kérdeztem. - Mi - válaszolta az unokatestvér -, eddig is mindnyájan németek voltunk, szé- gyellje magát, aki megpróbált bennünket elválasztani. Hajdú András A szerző felvétele 1990. Xl|. 14.
