Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-07 / 49. szám

Kedves Lukács Fiam! Elszörnyült szívvel s megkesere­dett szájízzel írok Neked együttér­zőim tisztes beleegyezésével, csem­pészett ceruzával, nyikorgó vasá­gyamon hánykolódva, éjszaka meg a gyertyafény gyér világánál araszol- gatva a csöppnyi papírlapra, s gon­dolatban leginkább Rád gondolok, a karrieredre, amely remélem, nem törik derékba, örökké becsvágyó szellemedre, amit tőlem örököltél, vágyaidra, amelyeknek, merem re­mélni, nem szab gátat az én felettébb szomorú botlásom. De hát valójában milyen törvényellenes cselekedetet is követtem el? Ezen gondolkodom napokon és éjszakán át a vizsgálati fogság zártságában, a cella priccsén, ebben az őrjítően fehér helyiségben, ahol még kép sem lóg a falon. Ide, az alagsorba sem fény, sem hang nem hatol el, csak a gyér villanykörte halálsápadt, szikár világossága, ahol még a felügyelők (?), felvigyázók (?) is nesztelenül lépkednek, mindössze a zár zörög, ha feltépik, és belép az ügyész. Akkor is mesterkélten, foj­tott hangon beszélnek, legtöbbször csak intenek, vagy vágnak felém a fejükkel, mindössze egy-egy moz­dulat, de a kérdezést sohasem erőlte­tik, s mereven, üveges szemmel bá­mulnak — mint taglózás után az összeesni készülő ökör —, vajon érett vagyok-e a sajtolásra. Újságokat sem olvashatok, s ezzel is gondolkodásra, önvizsgálatra késztetnek, pompásan egyforma cikornyás mondatokat őrölnek a foguk közt, a legtöbbször a „Szállj már végre magadba, ba­rom!“ vagy „Itt rothadsz meg a priccsén, a svábbogarak közt“ semlegessé fakult mondatot szajkóz­zák, s várják a hatást, de hát nekem, töredelmesen megvallom, gyerme­kem, nincs mit megbánnom, hisz én igazán véletlenül kerültem ebbe a slamasztikába, miközben a „nagy­ágyúk“ vidáman hancúroznak, rö­högnek a gyötrelmeimen. Kínlódom és lassan-lassan a kétségbeesés kerít hatalmába. Megfojt ez az átkozott egyedüllét, a kisemmizettség érzése. Olykor-olykor elfog a félelem, talán sohasem szabadulok, s ez a három hónap egy egész örökkévalóságnak tűnik. Ne hidd el a valótlan híreszte­léseket, zagyva sugdolózásokat, mert könnyebb az embert befeketí­teni, kígyót-békát kiabálni rá, mint megvédeni és tisztességét bizonyíta­ni. Én határozottan biztos vagyok benne, hogy te megértesz engem, s erősebb hatalmak összejátszásának könyveled el ezt a mind hosszabbra nyúló értelmetlen és felháborító fog­ságot. Talán magam is hibáztam, amikor hálapénzeket fogadtam el, tízezernél többet azonban sohasem, de hát én egyáltalán nem kértem, sőt kimondottan visszautasítottam és undorodtam tőle, ugye ismered az emberi természetet: minél inkább tiltakozol, annál inkább rád tukmál­ják az „ajándékokat“, sőt helybe is hozzák, s nincs az az erő, amely gátat szabna ennek az egyre szöve­vényesebb ajándékozási hullámnak, merthogy a cél: túltenni a másikon. Tudd meg, az ember aljas szemétlá­da: lekenyerező mosolyával elaltat, kikezdi óvatosságodat, hogy annál könnyebben és állati kéjjel támadjon hátba, igaztalan vádak pergőtüzébe állítson, lerombolja tekintélyed, s ugyanakkor megsemmisít, elsor­vaszt, őrületbe kerget. S mindezt csalafinta ravaszsággal; amikor ada­kozásra nyújtja a kezét, egyúttal gyilok is van a markában. Eddig százkilencvenezer koronával vádol­nak, de bizonyítékuk nincs, semmi­féle elismervényt, csekket vagy iga­zolást nem találtak, bár házkutatást is tartottak. Ingóságaimat minden­esetre lefoglalták: a két szőlőskertet, a Hegyhátat meg a Horhost, a pincét ugyancsak lepecsételték, de négyzet- méterre felmérték még a házat is, valamint zárolták az autókat meg a traktort pótkocsistul. Elvették fe­jem felöl a tetőt, már semmi sem az enyém, eddigi verejtékes munkám ebek harmincadjára jutott, de re­ménykedem, hogy legalább vala­micske igazság kiderül, s akkor elég­tételt kaphatok, én, szerencsétlen vén kapzsi, átok őszülő fejemre. Mi­ért kellett nekem „jótékony célú“ ajándékokkal bemocskolnom ma­gam, amikor ügyosztály-vezető vol­tam, jól kereső, havi ötezret, öt és felet mindig hazavittem, ráadásul negyedévenkénti prémiumot is, köz­ben hétvégeken zenekarommal mu­latságokba meg lakodalmakba jár­tam, egyszóval nem panaszkodhat­tam, fényűzően berendeztem a la­kást. Anyádat is busásan elégítettem ki, egyáltalán nem vádolhat szűk­markúsággal, niajdnem annyit ka­pott, amiből legalább egy közepes nagyságú családi házra futja. Hal­lom, sikerült neki a megegyezés az egyik tulajdonossal, itt a városban, éljen boldogan és háborgatás nélkül, kívánom neki, még ha ellenem ilyen botorul kikelt a Sors, mert én senki­től sem irigylem Fortuna „hozomá­nyát“. Tagadhatatlan, hogy benne voltam mindenféle tegnapi züllések­ben, kártyapartikban, amikhez ren­geteg pénz kellett, pénzhalmok, de hát, istenem, egyszer él az ember, és miután a szerencse is forgandó, egy­szer kifosztva mentem haza, máskor meg diadalmámorban, s elárulhatom neked, egyre kedvetlenebbül és mo­gorvábban. Most miért magyarázko­dom? Tudod, jó így kibeszélnie ma­gát a társtalannak, meggyónni a bű­nöket, végképp lemondva a drága semmittevésekről, a délutáni csodá­latos sziesztákról, kikandikálva a fé­lig lehúzott redőnyök mögül, aztán megint és újra belemerülni a temér­dek munkába... Bizony, ez már a múlté, olyan messzire tűnt, hogy csak ábránd maradt belőle, beteg, halódó varjúcsapat a nyár kellős kö­zepén. (Hasonlataim szépsége to­vábbra sem kopott meg.) Naponta zaklatnak jelentéktelen semmiségek­kel, állandó idegfeszültségbe kény­szerítve, kitéve a véletlen kérdések özönének, látszólag összefüggés nél­kül, s már magam sem tudom, mit feleljek, egyáltalán válaszoljak-e a banalitásokra. Azt hiszem azon­ban, hogy alázatosnak kell lennem, kerülni az összeütközést, folytono­san gyakorolni az alázatosságot és türelmet, amely itt gondolatból ter­mészetes tárggyá lép elő, s benne van a lélegzésben, járkálásban, gyer­tyavilágban, a falon mozgó lassú és döbbent árnyékokban, a vaságy csi­korgásában, a darócruha érdes simí­tásában meg a dohszagot lehelő tele­firkált falakban, s ezek az írások- vésések silabizálása, szerencsére, teljesen elvonja a figyelmemet. Az ólomlábakon mozgó percmutatók megvadulnak, s észre sem veszem, hogy már itt az ebéd, az uzsonna vagy a vacsora ideje. A kosztra sem­mi panaszom, még csak egyoldalú­nak sem mondanám, pikáns főztjük módfelett ízlik, csak ne lennék eny- nyire légmentesen elzárva a külvi­lágtól. Z. úr és T. elvtárs gyakran látogatnak, az előbbi kihallgat, mi­kor milyen módszer szükséges, az utóbbi meg unottan jegyzetel egy kockás füzetbe, s ez idáig a hangját sem hallottam. Olyan mereven és peckesen ül, mintha hozzánött volna a székhez, amaz viszont annál in­kább érti a módját a beszédnek, kérdez, tűnődik, kérdez, tűnődik, családi viszonyokat hámoz, álmosan pillogat, oda sem figyel. Mindazonál­tal a kollégák rendesek hozzám, hal­lom, szurkolnak, hogy mihamarabb kikerüljek az egérfogóból, s teljesen tisztázzam magam a vád alól. Egy- egy elejtett szóból sejtem a foglárok együttérzését, akik jóformán csak a hangulatukra hagyatkoznak a ve­lem való érintkezéskor, szólnak vagy hallgatnak, egyébiránt számuk­ra én mindössze a huszonhatos vizs­gálati fogoly vagyok. Hallottam, hogy B. elvtárs, a helyettesem, ér­deklődött a lelkiállapotom iránt, a piszok disznó, ha rajta állna, bizo­nyosan elvitetne az elmegyógyinté­zetbe, vagy rokkantsági nyugdíjba tuszkolna, aztán itt van ez a J. úr, természetesen ismered, de nem aka­rok róla portrét festeni, mert még valaki felismerné, szóval üzent az ismerős foglárral, nem kell túlfeszí­teni a húrokat, egyszer minden tisz­tázódik, s visszakerülhetek az ügyosztályra, de aljkor szigorúnak kell lenni, a kétes elemeket és az ellenséget elűzni, s helyettük hűsé­ges munkatársakat „toborozni“. Ha­nem, édes fiam, mindez csekélység ahhoz képest, amivel még ezen kívül vádolnak. Majdnem háromnegyed éven keresztül te fiktív osztályveze­tő voltál, a kulturális ügyeket in­tézted, amiért havonta megkaptad, úgymond, a béred, adómentesen há- romezerötven koronát, a hivatali irodád ellenben állandóan zárva volt, kérdezősködtek is eleget, mi­lyen halaszthatatlan feladatokat in­tézel, elvégre az apának tudnia kell a fia ténykedéséről, s én újabbnál újabb üdülőközpontokat, szakszer­vezeti tanácstermeket eszeltem ki, sőt azt is, miről folyt a tanácskozás. Végül már hányhatnékom támadt, folyton rettegtem, mikor leplezik le a kezdetben buta tréfának indult hazugságot. A nevedre érkező köte­lezettségeket kielégítően megoldot­tam, csodálkóztak is, de én azt mondtam, az anyagokra adandó vá­laszokat te otthon tanulmányozod és feleled meg. Kalligrafikus aláírásom mindenkit megtévesztett; gondolom, sokan próbálták megfejteni, vajon tényleg a te aláírásod-e? Jól kifun- dáltam, és nem fogtak gyanút. A fi­zetésed - előleget nem Írattam szá­modra - hazaküldettem, anyád ak­kor már végképp eltűnt az életem­ből, így hát semmiféle leleplezéstől nem kellett tartani... Nos, a fizeté­sed alkalmi hölgyismerőseimre köl­töttem, volt belőlük elég, úgy lát­szik, elégedettek voltak velem, de nem kívánlak a részletekkel untatni. Őszintén szólva, nehéz volt havon­ként beosztani ezt a második fizetést, annyi kliensem gyűlt össze, alig bír­tam fogadni őket, de elutasítani egyi­ket sem volt szívem. Néhányan in­gyen is elfogadtak, hátha közben meggondolom magam, csakhogy én az anyádon kívül sohasem szerettem mást, becsületszavamra mondom. - Mégis elhagytam őt filléres kéje­kért, női skalpokért, csalfa-bájos tü­neményekért, s íme, itt állok örege­dőn, emberi mivoltomban megcsú­folva, bizalmatlanságban, és szemé­lyemben meggyalázva. Ocsmány história ez, végzetem beteljesedett, és kedvvel sajnálnám magam, de már erre sincs erőm... Amennyire azonban képes leszek rá, védekezni fogok, bár sokszor álmatlanság gyö­tör, máskor viszont fejfájással ébre­dek, a fásultság nálam állandó ven­dég, egyszerűen nem tudom tovább­gondolni az életem a vizsgálati fogság után, mintha legalábbis ez lenne a pokolba vezető út utolsó állomása. Miért is bújócskáztam a Sorssal, tolvajként eloroztam jóté­teményeit, ahelyett, hogy megbe­csültem volna bőkezűségét. Mindö­rökre vége az irgalmatlanul izgalmas kártyacsatának; lelki szemeim előtt nemegyszer megjelenik a Bögre csárda, s játékszobájában a halom­ban púpozódó, sokszínű pénz, meg­annyi komor éjjelilámpa fényét idé­zik most elém ezek a lenti, bizonyta­lan színek. Emlékszem a feszült csendre, amelyben a kurta szavak is gyilkos parancsnak tűntek, s az asz­talnál ülők gözmozdonyként zihál­tak, istenem, hol van már mindez. Vállaltam mindent: alkalmi zenekar­ban szaxofonos voltam, kinevezett főbizalmi a Citera utcai szakközépis­kolában, irodalmi előadásokat kez­deményeztem és tartottam, hetente egyszer négy óra hosszat a külváros­ban illegálisan könyvtárat vezettem, s minden sikerült, amibe belefogtam. Most, hogy töredelmesen megvallom neked bűneimet, egyúttal fÄtldo- zást is kérek, amiért nevedet kölcsö­nöztem ehhez az ocsmány ügyködés­hez, s visszatekintve az elmúlt évek­re, az idők mélységéből szólok hoz­zád, akihez szinte alig van közöm, ne légy szigorú bírám! A felgyorsult élettempóban a gyónás kortévesztés, merő "szentencia, nincs semmiféle alapja, mert nem futja rá az időnk­ből, hamisan cseng a könnyebbítő megbocsátás, hangulat ez, tovatűnő zavaros iszap, elomló, akár a halál, hiszen naponta újra meg újra megha­lunk és újjászületünk, s mit sem törődünk a malaszttal és a föltáma­dás gyönyörűséges igézetével. Mind­ezt csak azért mondtam el, mert engem az ilyen ceremónia hidegen hagy, teljesen biztos vagyok magam­ban, ismerem a gyöngéimet, csalásai­mat, s mástól sem sajnálatot, sem együttérzést nem fogadok el. De most már prózaibb dolgokról! Csem­pészett ceruzával írok, pontosabban araszolgatok, csempészett papírra- csakhogy ennek ára van. A har­madnaponként ügyeletes H. úr ugyan segít nyomorult helyzetemen, de közben elejtett szavaiból arra következtetek, ha nem fizetek, meg­vonja tőlem adományait, és akkor mehetek Kukutyinba zabot hegyez­ni. Mivelhogy megtakarított pénzem nincs, kérlek, küldjél szorult helyzet­ben levő apádnak legalább négyezer koronát, mert akkor pár hónapig még bizton tengődhetek, kétszázat nyomok H. úr zsebébe, ezerötszáz­zal alkalmasint befogom az ügyvéd száját, vagyis időt nyerek, és az idő- saját tapasztalatból mondom- megenyhíthet embert és viszonyo­kat egyaránt. Feltételessel is megúsz- hatom, ha az isten is úgy akarja. Kérlek tehát, kedves fiam, küldd mi­hamarabb a megváltó összeget, a sorsom további alakulása függhet tőle, s mihelyt kiszabadulok, min­dent visszaadok - akár kamatostul is -, sőt adósságaimat is rendezem. Lehet, hogy javamra válik a többi ügyosztály vesztegetési mesterkedé­seinek pontos ismerete, mert én bi­zony nem riadok vissza a vallomás­tól, ha így kieszközölhetem felmen­tésemet. És ha a hangom mégsem ér fel a tárgyalóterem magasába, mert belém fojtják a szót, hisz bűnbakot könnyű találni, s én már úgyis a lejtő legalján vagyok, nem kell értem tör­niük magukat. Szeretném, ha fenn­tartanánk a kapcsolatot, merthogy nekem - elsősorban nekem - nagy szükségem lesz rád. Tudod, ez a pénz­összeg csupán ideig-óráig elég. Re­mélem, nem fogod megtagadni, s ha­marosan jelentkezel. Becslésem sze­rint harmincezerrel kiegyeznének, de próbálom lesrófolni az összeget. H. úr megbízható fickó, a paragrafu­sok embere, szigorú aszkéta, bátran küldd el tőle a borítékot, nem kétel­kedem megbízhatóságában. Jó erőt, egészséget kíván Nekdö és becses családodnak, s minden erényével és bűnével marad alázatos tisztelettel és mély főhajtással a Te APÁD N Sí s Z fi F. & M P. a n. a­Tüntettünl báliunk, és 1 kel a fejünk „Vigyék e veket! Le a \ Mellettünl fodrász üvöl ki, ő maga a tömegek t szóvivője sz Paska felállt szorított kezt gálta a vár> gyűlt tömegt- Vi-gyék mű-ve-ket! - s a szótago mint egy-eg3- Ilyen gy ta levegő kt Kellemes akarunk! Amikor e lett, megkér dómtól:- Milyen szó? Lőrincz Zsuzsa: Teregető (Lőrincz János fotoreprodukciója)

Next

/
Oldalképek
Tartalom