Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-07 / 49. szám
Jaroslav Seifert versei Hétköznap ég: pozdoija már a krumpliszár. ! Ez a tűzhely a sírba visz - ja Anyám. Alágyújt, kivár, ere múltán a tűz már pattog is. lődés ez, nem harag. Csak hát gy nem győzi rengeteg dolgát. . Már alig bírja a kannát, en fogadnék mellé szolgát. 'asalni kéne, a gyenge már el is hamvad. Bajmolódik lóval, majd a kezembe a: lóbáld! Könnyét törölte puhán vei, aztán észbe kapott: még a padlót kell felsíkálnom. tár a szappant kisfiam. Amott y is, azt is add! - S a rongy, halott ként lógatta tépett szárnyát, a tűzhelynek támaszkodtam, i szólt: - Ne támaszd a kályhát, \pj oda, ahol már felmostam! iyatkor, ha jött a szürkület, Anyám még kezébe vette, ha: már befűzni nem lehet, dt kezét ölébe ejtette. ton elkések! Este van megint dta. - Még a rékas is mosatlan. lakunkon a bodzaszag beint kihűlve áll a mosókatlan. délet Anyámmal :űcske, tűk, sokféle tarka cérna, mértem az időt, én kis szamár, V gombolyodva múlott, s nem ért célba, is nem térhet soha vissza már. idős hangon suttogod, mint régen: rága kisfiam, csak nem törték be ódat a rosszfiúk a téren? d lelkem, más bajod nem történt-e? i Anyácskám, már nincs seb a fejemen •demet se horzsoltam sebesre, istenkém! Mindig elfeledem iban járok múlt időt keresve. , mint régen: csendesen, szipogva, d hajtom bársony-tenyeredbe, régi sebet, újra felszakadva, emet vérzem régi kötszerekbe. •n gombért, mit kabátomra varrtál, n öltésért cérnád, s tűd nyomán, zázezer csókért, amit adtál, így akartam hálálni jó Anyám. veled, tépett klottgatyák kora, időnek hiába-keresése, nek, mely vissza nem tér soha, stenkém, már gazos a vetése. Reszeli Ferenc fordításai ■HHHHBHHnBBBSni Behúzta ujját posztóujjasa gallérjába, úgy, hogy az állát súrolta a báránybőr, kalapját jól a szeme fölé kanyarította, hogy ne csapódjanak a hulló hópelyhek az arcába, két kezét is eldugta jó mélyen a zsebébe, s mintha a dühöngő idővel akarna dacolni, legényesen merészeket lépett nagy csizmájával a frissen hullott hóban. Este tíz óra felé támadt ez a veszett idő, s már annyi havat rakásra hordott, hogy térdig, kellett benne gázolni. De Cseke Ferinek éppen jókor jött, ezt szerette a legjobban, ez tetszett az egész télből: a nagy szélfúvás, a hozzá csapódó s reá tapadó lágy hó; így menjen a leányokhoz a faluba, hogy legyen mitől kiáltsanak, mikor az ajtón belép, s azonmód megöleli őket. De most már nem a faluba ment, hanem hazafelé. Éppen az imént számlálgatta el, hogy a toronyóra, gyengén, mintha a másvilágról jönne a hangja a nagy hóbundába öltözött almafaágakon keresztül, elkongatta a tizenkettőt.- Holnap én sem jövök korán haza - futott beléje a gondolat, amint hirtelen az jutott eszébe, hogy ünnep másodnapján tánc lesz, amiről persze nem maradna el semmiért Felvidult erre az arca, s mire elszámlál- gatta volna magában, hogy kit táncoltat meg, már készen is állott fejében a másik gondolat, amit a hasa diktált, mert azt kezdte észrevenni, hogy bizony a hosszú csatangolás- ban meg is éhült. Nyomban el is határozta, hogy mihelyt hazaér, vala_- mi falnivaló után néz, s teljes biztonsággal megjelent a szeme előtt a j& friss ünnepi kalács, aki otthon várja az asztal fiában - s a zsebében ott a bicska. Ezek után már semmi gondja nem maradt, mindent rendben talált a világon, s éppen haza is ért a kapu elé. De nem nyitott be, tetszett ez az idő túlságosan, még egy kicsit gyönyörködni akart a védett kapualjból a vad hófúvásban. Megállóit a küszöbön, ledöngette lábáról a reáragadt hóbocskort, s behúzódott a ka- puzábé mellé. Nekifeszítette fülét a csendnek, melyet a hófúvás fütyülése hasított néha ketté, s elvétve hangzott fel egy-egy kutyaugatás a falu körül, az is tompán, foszlányo- san, mintha felakadozott volna a hulló hórostán. Csendes, békés karácsonyi este volt, mint amilyen Krisztus születése óta már ezerkilencszázharmincnál is több. A falu csendben, nyugodtan feküdt, ahogy megszokta azóta, amióta az első házat a völgyben felépítették. Igazi ősi, örökös életű és egyforma havazású karácsonyeste. Egyszer csak, amint ott behúzódva fülel a kapu felé, egy alak bontakozik ki a hópelyhek közül, alig pár lépésre tőle. Nemrég járhat kinn az éjszakában, mert a hó alig pelyhezte be sapkáját és vállát.- De mi van rajta! - kap Feri szeme a szokatlan időben egyedül járó emberen. Mert amint éppen eléje ért az út közepén, akkor valami olyant látott, amit még soha ez alatt a tizennyolc esztendő alatt, amióta ezt a világot csodálja. A hóban lassan, szinte lopva haladó ember hátán egy egész szalonna volt, egy jó közepes süldő teljes szalonnatakarója, amint pár héttel ezelőtt füstre akasztották. A két karikán, ahonnan az első lábakat kikanyarintották, kidugta az ember a karjait, s úgy terítette magára az egészet, mint valami kabátot. A találékonyság jól bevált, mert alig lehetett észrevenni, különösen most, hogy már a hó is kezdte szépen belepni. Cseke Feri is csak véletlenül láthatta meg, amint az ember, mit sem vélve, éppen előtte haladt el. De Felbillenti a szalonnát, nézegeti kívül-belül, összehúzza az első részét, mintha be akarná gombolni. Huncutul kacag melléje.- Csak né, ügyeljen, mert elfelejtettek gombot varrni reá... A megfogott tolvaj kénytelen volt mindent tűrni, mert ha szembeszáll a kötölőző legénnyel, verekedés, kiabálás lesz belőle, s felriad az egész falu.- Mondja meg a feleséginek, hogy ujjat is varrjon neki, mert csak háta s eleje van - forgatta tovább rajta ' a legény a lopott szalonnát.-Ne mulass rajtam, fiam... Nem tudod még, mit érsz te is... Nem tudod még, mi az élet. S most megindult benne valami pattanásig felhúzott rugó, melynek ßoiotUfä/öryy egyben felismerte, s nem tudta szó nélkül elereszteni maga előtt.- Adjon isten jó estét, Zsigabá! - köszöntött rá nagy hirtelen. A tetten ért ember nem tudta az első pillanatban, hogy lépjék-e tovább, de gondolatánál hamarább határozott a lába, mely megmerevedve feszült bele a hóba. Ott állott most megszégyenítve, mozdulatlanul. Rongyos, sovány, negyven év körüli ember, akinek az arcára már sok mindent felvésett az idő. A legény, amint felismerte, már tisztában volt a helyzettel. Tudta, akármit csinálhat ezzel az emberrel, mert ez úgysem árthat neki érte. Nyomorúságos senkifia, most került haza valahonnan a városbój, ahol már munkát se kapott. Gúnyolódásának nem lesz semmi veszedelme, efelől tisztában volt, s már nagyot kacagott, hogy rezgeti bele a frissen hullott hó az ágon.- Kijednek aztán fájni kobátja van! így mondta: kobát, hogy urasabb legyen. Az ember nem tudott semmit szólni. Az ijedtség beléje fagyasztotta a hangot. Cseke Feri kilépett a kapu alól.- Hát kijednek beszélek! Hallám, mutassa közelről.- Hallgass, Feri fiam, ne csinálj lármát.- Kitől vette, hallja-eT Tiszta fá- jin. Még az uraknak sincs különb, hiszi-e kijed? feszültsége erre a lépésre kényszerítette, s feltartóztatlanul kezdett csavarogni lefelé. Minden fordulat egy mondat volt, amit ebbe a hófúvásős hideg éjszakába kilehelt magából.- Mert tudod te jól az én sorsom. Tudod, hogy három gyermekem van otthon s a feleségem, akinek már nem lehet semmi hasznát venni. Az ősz vetett haza, de nekünk itt nem volt mit betakarítani. Máshol lett volna a mi helyünk az őszi takarodó- nál, de ott mindent elvettek előlünk ... Valamiből csak meg kell élni, fiam... Nem is magamért tettem, az én életemben már nincs haszon, de gyermekeim vannak... te ezt még nem tudod. Hirtelen meg kellett forduljon, mert nagy hófúvás csapott végig az úton, és szembetalálta volna. Ez jó alkalom volt, hogy megtörülje szemét a fagyos könnyektől, miket tán a hideg facsart ki.- Én is voltam legényke, mint te - kezdte a saját igazolását, mikor a hófúvás elcsendesedett, de a fiatal Cseke belevágott:- Rég volt az is, hajja-e.- Rég volt, az igaz. De volt. S itt ebben a faluban. Én is olyan legényke voltam éppen, mint te, de látod-e, mire jutottam... Ki gondolta volna akkor, hogy „ez“ lesz belőlem... Tovább akart már menni, nehogy valaki még meghallja a beszélgetésüket. De előbb a fiút próbálta megkérzavakat kia- unk, kezünk7 a vegyimű- űvekkel!“ i Kljuskin női lap még sen- ejtette, hogy ísz vezére és iozik benne, ra, és ökölbe mikusan dióikban összelen a ve-gyi- ta skandálva, hangzottak, ácsütés. Nekünk tisztünk van rá! akörnyezetet anatra csend i a szomszéi űvékről van- Tudja az ördög! - mondta a szomszédom. - Valahol itt építik a közelben. Ismét kórusban üvöltöttük:- Vigyék el innen a vegyiműveket! MARK VILENSZKIJ- Elvtársak! Esküszöm, hogy az üzem környezetvédelmi szempontból kifogástalan lesz. Japán füstszűrőket, angol füstfogókat vásároltunk, tehát...- Burcev bürokrata! - ordította valaki a tömegből. Pillanatokon belül az egész park harsogta: Tapsoltunk. Aztán Paska Kljuskin egy hirtelen mozdulattal leintett bennünket és így szólt: — Barátaim! Csend legyen! Szólásra jelentkezik Burcev elvtárs Moszkvából, a minisztériumból. Paska mellé egy őszülő hajú, szemüveges férfi ugrott fel a padra, s szónokolni kezdett:- Bur-cev bü-rok-ra-ta! Bur- cev-bü-rok-ra - ta! Burcev, a minisztériumi bürokrata, kinyújtotta a nyakát, mint a kakas, amikor kukorékolni készül, és ezt kiáltotta: — Elvtársak! Hallgassanak rám! A vegyiművek olyan műanyagot fog gyártani, melyből gombokat készítenek! Hisz tudhatják, hogy nálunk gombhiány van! Vi-gyék el -in-nen a ve-gyi- műveket! — üvöltötte az egész park, és a minisztérium szóvivője lemászott a pádról. Győztünk! Az építkezés le lesz állítva! Nem sokkal ezután ismét a parkban gyülekeztünk, mégpedig azért, mert az agrotechnikai ipari társulás sertéshizlaldát akar a város külterületén építeni.- Ördögbe a sertéshizlaldával! Ördögbe a sertéshizlaldával! - üvöltötte az ezerfejű tömeg Paska Kljuskin vezényletével. Ezúttal nem tapsoltunk ütemesen, csak a kezünket szorítottuk ökölbe, mégpedig csak az egyik kezünket. Paska is egy kézzel dirigált. Az országos gombhiány miatt ugyanis minden tüntető a másik kezével a lecsúszni akaró nadrágját fogta... Sági Tóth Tibor fordítása ni, hogy ne szóljon senkinek a találkozásról.- Ahonnét én hoztam, ott még maradt is... Ott az Isten sokat adott mindenből, s az sincs, aki megegye. Azért mondom, fiam ne bánts te engem... Ne beszéld ki, ne csinálj csúfot belőlem... Cseke Ferenc nem tudta, mit szóljon erre, de Barát Zsiga már elindult, mint akinek úgyis mindegy, akármi lesz. A legény befelé ment a házba, s mihelyt kilincsbe tette maga után az ajtót, nem tudta megállni, hogy el ne mondja az apjának, milyen csodát látott. Jó meleg karácsonyi levegő volt a házban, de az öreg Cseke mégse tudta megállni, hogy otthon maradjon. Mintha őt lopták volna meg, úgy szökött ki az ágyból.- Barát Zsiga?- Abbiza. De milyen fájin süldőszalonna volt!-A sok hitvány tekergő... majd adok én neki. Azért jönnek haza télire, hogy itt a máséból éljenek... Magára kapkodta nagyjából a ruháját: ujjast, harisnyát, az új csizmát, s indult kifelé a házból. Feri sem akart elmaradni tőle, vele ment, de alig léptek ki az ajtón a szakadatlan omló havazásba, mikor iszonyatos ordítás hangzott fel s vagy tíz kutya eszeveszett csaho- lása. A két Cseke nekiiramodott az útnak a nyom irányában, de a kutyaugatás és az ember ordítása egyre erősebb, egyre borzasztóbb lett a néma, fagyos éjszakában.- Segítség!... összerágnak a kutyák! Barát Zsiga hangja volt, a szerencsétlené. Mert a kutyák megszimatolták a szalonna szagát. Amíg az úton ment a terhével, s ami még súlyosabb volt: a leikével, elgondolkozva, elkeseredve, egyszer csak azt vette észre, hogy a ko Háton átalszö- kik vagy négy nagy fehér kutya, mintha a hótengerben úszna. Egyéb neszt alig is hallott, csak azt, amikor már a horgasinában kezdtek csaholni. Megfordult hirtelen, feléjük rúgott, de a kutyák még veszettebbül kezdtek szűkölni. Ekkor már tudta, hogy vége van neki.- Nem segítettél meg, Üristen!... Tudtam, hogy így járok. Hiszen igaz, mégiscsak karácsony estéje van... Csiba ne, ne bátsd a szegény embert, mert még, látod-e, náladnál is nyomorultabb. De a kutya szűkölt, vonított, kapkodott fel a hátára a szalonna után. Néhány pillanat múlva már egy egész sereg vad állat vette körül, s tépázták élűiről, hátulról, ahol éppen érték. Barát Zsiga azon veszett el, hogy magára húzta a szalonnát, mert most nem tudott tőle szabadulni. A szalonnával együtt őt is tépték az állati fogak, s a gyenge, kiéhezett ember pár perc múlva összeesett a hóban. A kutyák most egészen rávetették magukat, és félholtra tépték, míg kétségbeesett kiáltozásaira odafutottak az emberek. Eszméletlenül feküdt már a hóban. Elsőnek Csekéék érkeztek meg, az öreg a magával hozott fejszének most legalább volt hol hasznát vegye. De pillanatok alatt összefutott a fél falu, úgy, ahogy félálmából, mindennapos megszokottságából kiriasztották a kétségbeesett kiáltások. Egy-egy ruhadarabot, kendőt kaptak magukra az asszonyok. s most dideregtek a fagyos hófúvásban. Az öreg Cseke elmondta mindenkinek a történetet. A körülállók között megindultak a vélemények a hallatlan esetről.- Úgy kell neki, ha lopni akart - ez volt a legenyhébb szánalom. Egy öregasszony, aki ijedtében csak egy nagykendőt kapott kézhez, s most azt igyekezett minél nagyobb helyen magához szorítani, nagy tekintéllyel magyarázta:- Ilyen még nem esett meg, amióta a világ fennáll. Hogy karácsony első napján este menjen valaki lopni... A jó isten tudja, mit csinál! Barát Zsigát és vérfoltjait pedig igyekezett betakarni a dühöngő hóvihar, mint felszakadt stigmát a falu testén, tanúságot a szokatlan időnek. S mert szokatlan volt, senki sem értette. (1932) Lipcsey György: Gond (diófa)
