Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
Csak látszólag fenékig tejfel A földtulajdonjog rendezése kapcsán egy idő óta sok szó esik arról, hogy a mezőgazdaságban vissza kellene térnünk az egyéni gazdálkodáshoz. A nézet hívei közül egyesek - gyakran nagyapáink megrökönyödésére - bizonyos régi szép időket emlegetnek, mások jól megválogatott nyugati példákkal dobálózva igyekeznek kedvet csinálni a földtulajdonosok körében a farmergazdálkodáshoz. Valóban olyan csábító, irigylésre méltó lenne a nyugati farmerek élete, ahogy azt sokan híresztelik? A valószínűleg sokakat foglalkoztató kérdésre nemrég a szomszédos Ausztriában kerestük a választ. Látogatóban ausztriai farmereknél FARMEREK - TÖBB LÁBON Alsó-Ausztriában, ahol a lakosságnak mintegy 6 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, összesen 72 ezer egyéni gazdálkodót tartanak nyilván. Waltraud Schmid mérnöknő, az Alsó-Ausztriai Mezőgazdasági Kamara tanácsadó bizottságának vezetője elmondta, hogy a családi farmok zöme 10-20 hektáros, s a fejlődés a gazdaságok lényeges növelésének irányába halad. Nem csoda, hisz lassan az említett terület kétszerese se képes eltartani egy családot. Ezért is van az, hogy az egyéni gazdálkodóknak már csupán a fele él kizárólag mezőgazdasági termelésből. A farmereknek mintegy 10 százaléka legalább két lábon áll, 40 százalékuk pedig egyéb tevékenységből szerzi be jövedelmének nagyobb hányadát, s a mezőgazdasági termelést csak kiegészítő- gyakran kedvtelésből folytatott, a családi önellátást segítő - tevékenységnek tartja. Itt kell elmondani, hogy a statisztikai felmérések szerint évről évre gyarapszik az utóbbi két csoportba tartozó farmerek száma. Ha vendéglátóink elfelejtették volna közölni, a fentiekből magunk is kikövetkeztethettük volna azt a tényt, hogy a mezőgazdasági tevékenység- részben a túltermeléssel leszorított felvásárlási árak, részben a dráguló szolgáltatások és felsrófolt beszerzési árak következtében - egyre kevésbé jövedelmező. S ennélfogva nem is olyan vonzó, mint egy-két évtizeddel ezelőtt volt. A St. Christophen közelében gazdálkodó Prammer család azok közé tartozik, akik egyszerre több vasat tartanak a tűzben. Saját bevallásuk szerint nem merő kedvtelésből vagy túlfűtött vállalkozási kedvből, hanem puszta kényszerből. Merthogy kizárólag földművelésből, illetve szolgáltatási jellegű tevékenységből, adott esetben vidéki turizmusból képtelenek volnának tisztességesen megélni. Van egy 60 hektáros családi farmjuk - ebből 10 hektár erdő -, melyen a fiatalok gazdálkodnak. Johan Prammer általában nem nagyon ér rá az óráját nézegetni, hisz a mezei munkákon kívül az állatállomány körüli tennivalók zömét is neki kell elvégeznie. Egyedül a felesége segítségére számíthat, mert a munkaerő méregdrága, bérmunkásokra nem futja a jövedelemből. Főleg gabonát, napraforgót, repcét és takarmányféléket termelnek. Azért választották ezt a szakosítást, mert gabonából és egyéb termékekből csak a szerződött mennyiséget tudják garantált áron értékesíteni, viszont a napraforgó és a repce esetében plusztermés hasznosítása sem okoz gondot, mivel a környékbeli gazdálkodókkal összefogva, felépítettek egy olajütőt. Mégpedig nem is akármilyet, hanem olyat, ahol a termés nagyobb hányadából a gépek üzemeltetésénél hasznosítható, éterizált olajat gyártanak, természetesen saját részükre. A zömmel fészerek és düledezó gazdasági épületek átalakításával nyert, tisztának, látványosnak egy adag jóakarattal sem nevezhető állatszállásokon 120 szarvasmarhát tartanak. Főleg hizlalással foglalkoznak, mert így olcsóbb a turisták ellátása, de teheneik is vannak. A fejési átlag hozzávetőleg 4000 liter, s évente 30-35 ezer liter tejet értékesítenek. A többtermelésben nem érdekeltek, mert a mennyiséghez kötött garantált ár korlátok közé szorítja a kezdeményezést. Igaz, a fejési átlagon javíthatnának, s csökkenthetnék a tehenek számát, csakhogy akkor több bikaborjat kellene vásárolniuk a hizlaláshoz, ami nem éppen előnyös megoldás. Kiegészítő tevékenységként vidéki turizmussal foglalkoznak. Zömmel családi vállalkozásban felépítettek egy kisebb szállót, melyet a szabadság a családi farmon mozgalom keretében a szülök üzemeltetnek. Évi átlagban 200 vendég fordul meg náluk, akik kiszolgálásánál főidényben a középiskolás unokájuk is segít. EMELT UJJAL FIGYELMEZTETNEK Találkozásunkkor a mezőgazda- sági középiskolát végzett, negyven körüli Johan Prammer fáradtnak, megtörtnek látszott. Szavai is inkább gondokról, problémákról árulkodtak, mint optimizmusról. Amikor a holnapról kérdeztem, csak legyintett: - Nálunk csak kívülről nézve fenékig tejfel a farmerek élete. Az egyik szomszéd mesélte, hogy járt nála egy család Csehszlovákiából. Állítólag 14 hektár földjük van valahol a hegyvidéken, s gazdálkodni szeretnének. Nézelődtek, érdeklődtek, aztán amilyen felvillanyozva érkeztek, olyan megnyúlt ábrázattal távoztak. Biztos nem így képzelték el a farmeréletet. Ki tudja, meddig' tudunk megélni ekkora darab földből? És a gyerekeink, elfogadják-e még ezt az életformát? Az én lányom másról álmodozik. Gyanítom, hogy akik nálunk a nyugati farmerek életéről áradoznak, vagy soha nem láttak családi farmot, vagy csak néhány „menő“ mintagazdaságba jutottak el. Sót, valószínűleg ott is rózsaszínű szemüvegen át szemlélődtek. Ezt nem csupán a Premmeréknál vgy az egelseei Josef Heigl féle generációs családi farmon tapasztaltak mondatják velem, de az Alsó-Ausztriai Mezőgazdasági Kamara alelnökétől, Donabauer úrtól hallottak is. Mint mondotta, 30 hektáros farmja van, s tudja, mennyi küzdelem és nélkülözés árán lehet fenntartani egy átlagos családi gazdaságot. Ezzel szemben azt is tudja, mennyivel jobb feltételek között dolgoznak nálunk a földművesek, azoknak a szövetkezeteknek a tagjai, melyektől sokan félnék a nem szállítót, hanem piacot kereső Nyugaton, ahol egyébként szintén a termelés ossz pontosítására törekednek. Személy szerint nem érti, miér akarunk önszántunkból lemondani olyan előnyről, melyet sokan irigyelnek tőlünk. Helyeselte, hogy privatizálni akarunk, s földet adunk az egyéni gazdálkodás iránt érdeklődőknek, de óvott attól, hogy felbomlasszuk a szövetkezeteinket Ha megtesz- szük, figyelmeztetett, nemsokára bánni fogjuk. Lehet-e véletlen, hogy - itthon és külföldön - az utóbbi időben egyre többen emelik fel figyelmeztetően a mutatóujjukat, ha mezőgazdaságunk, főleg a szövetkezeteink jövőjére terelődik a szó? Kádek Gábor Bolygónk üvegházhatásáról az utóbbi időben annyit beszélnek, hogy szinte zúg tőle a fejünk. Pedig a valóságban természetes jelenségről van szó; akkor is létezne, ha az egész földkerekségen nem volna egyetlen gépkocsi, gyár vagy élőlény sem. Ugyanis nélküle élet sem létezne a Földön. Kizárólag a nap sugarai mindössze mínusz 18 fokon tudnák állandósítani a földfelület hőmérsékletét. Ezzel szemben az átlaghőmérséklet mégis plusz 15 fok körül ingadozik. Ez a gyakorlatilag harmincfokos hőmérsékletkülönbség az üvegházhatás eredménye; a légkörben található, bizonyos molekulák elnyelik a Földről visszaverődő ibolyántúli sugarakat, s ezzel felmelegítik az alsóbb légköri rétegeket. A szóban forgó molekulákat a vízpára, a szén-dioxid, a metán (mocsárgáz) és a di- nitrogén-oxid adja. Természetes eredetűek, de felhalmozódásukhoz hozzájárul az emberi tevékenység. Ha túl sok van belőlük, felbomlik a légkör hőegyensúlya, és létrejön a sokat emlegetett üvegházhatás: aránytalanul emelkedik bolygónk hőmérséklete, s ami korábban az élet jótéteménye volt, a visszájára fordul. Az e kérdéssel összefüggő vitákban mindeddig csupán a C02 mennyiségének növekedésével kapcsolatos veszélyre figyelmeztettek. Mint tudjuk, szén-dioxid keletkezik a szén, a gázolaj, valamint a természetes gázok elégetésénél, továbbá az erdő- és szavannatüzek alkalmával. Az ipari államok Houstonban ez év júliusában megtartott 15. csúcsértekezletén javasolták, hogy csökkentsék ennek a gáznak a termelését. Például a francia köztársasági elnök hazája energetikai rendszerének előnyeiről beszélt, melyet hőerőművek helyett atomerőművekre alapoztak. Időközben a tudósok az üvegházhatás alaposabb vizsgálatával rádöbbentek, hogy mindeddig meggondolatlanul mellőztek egy ágazatot, amely igenis lényeges szerepet játszik a légkör hörrférsékletének változásaiban - a mezőgazdaságot. A felmelegedésért ötven százalékban a szén-dioxid a felelős, a másik ötven százalék az egyéb gázok, mindenekelőtt a metán rovására írható. Márpedig a legtöbb metánt a háziállatok, elsősorban a tehenek termelik. Konkrétan évente 75 millió tonnát, miközben az ipar 50 millió, a biomassza pedig további 10 millió tonna metánt produkál évi átlagban. Mivel az élelmiszerek iránti igény a lakosság létszámának növekedésével és az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan növekszik, a metán a dinitrogén-oxiddal együtt bolygónk állandó felmelegedésének legfőbb forrásává válik. Az említett problémakörrel foglalkozó, Tudomány és Élet című francia folyóirat nemrég világtérképet közölt, melyből nyilvánvaló, hogy a legtöbb metánt Ázsiában termelik, ahol leginkább növekszik a szarvasmarhák száma, miközben az USA-ban csökken a termelés. A fejlett államokban a mezőgazdasági termelés is intenzívebb; más szóval kifejezve, kevesebb tehén több tejet ad. Igaz ugyan, hogy minél kövérebb egy-egy tehén, annál több metánt „bocsájt“ ki - évente mintegy 90 kilogrammot, miközben a sovány csak 35-öt -, de mint a felmérések tanúsítják, a fejlődő országokban lényegesen több marhát tartanak. Ennek részben az a magyarázata, hogy sok ázsiai országban nehezen lehetne elképzelni a rizsföldek megművelését bivalyok nélkül. Az éghajlat megváltoztatásának kérdéseivel foglalkozó, kormányközi panel (IPOC) körül tömörülő tudósok csoportjának az a feladata, hogy az egyes kormányoknak megmagyarázza, az elkövetkező húsz évben a metán és a dinitro- gén-oxid koncentrációjának növekedése lényegesen nagyobb veszélyt rejteget, mint a szén-dioxid mennyiségének növekedése, mivel ezek a gázok sokkal több ibolyántúli sugarat képesek elnyelni. A tehenek kétféleképpen szennyezik metánnal a légkört; az emésztésnél keletkező bélgázok kibocsátásával és az ürülékükkel. A marhatrágyát a földművesek komposztálják, ami szintén segíti a metán fel- szabadulását. A szarvasmarhákról beszélünk, mert gazdasági állataink közül ezek háromnegyed részben részesednek a metántermelésből. A juhok kilenc százalékot termelnek, a többiért a sertések, lovak, kecskék, baromfiak és egyéb háziállatok „felelősek“. Száz év alatt 4,5-szeresére nőtt a metántermelés. A metán természetes formában is előfordul, például kipárolog a mocsarakból, elvizenyösödött földekből. Mégis a legnagyobb figyelmet a szarvasmarhák takarmányozásának, a termelés intenzívebbé tételének, illetve a trágyázás legmegfelelőbb és legésszerűbb módszereinek kell szentelni; a műtrágyák használatát elutasítjuk, mert szennyezik a talajt és vizeinket, viszont a természetes trágyák - amint látjuk - szintén nem veszélytelenek. A Nature ismert brit tudományos folyóirat főszerkesztője, John Maddox vetette fel az ötletet, hogy hatalmas tükröket kellene felállítani a Földön. Ezek valószínűleg megvédenének bennünket az ibolyántúli sugarak egy részétől, de egyelőre nehéz elképzelni, hogy minden kertészkedő és földművek tükröket helyezzen el a kertjében vagy a birtokán. A tropikus övezetnek 3000 m2, a Szaharának 750 m2 tükörfelületre volna szüksége. Biztosabb út az effektívebb mezőgazdaság. Csakhogy a fejlett országokban ezt sokkal könnyebb elérni, mint a fejlődőkben. Vagyis még sok tudományos erőfeszítésre és nemzetközi együttműködésre lesz szükség ahhoz, hogy ezt a problémát is megoldjuk. A Svét v obrazech nyomán 6 1990. XI. 30. / i/asűrnap A metántermelést szemléltető diagramm (évi millió tonnában), a lakosság számához viszonyítva
