Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
i/asärnap Ki nek a vétkeiért vezekelt? D obszó verte fel Nagybalog csendjét. A falu lakói kíváncsian tódultak házaik elé. Alig néhány napja vonult el a front, az ágyúdörej is egyre távolodott, végre felszabadultan lélegezhettek. Vajon mi közölnivalója lehet a község feltehetően új vezetőinek a háború közepette is első békés napjait élő lakossággal? Sonkoly János mindössze két napja érkezett haza bujdo- sásából. Nem katonaszökevény többé. Közeledő léptek hallatára nem kell riadoznia, az emberek közé is bátran kimehet. Ő is felfigyelt a dobszóra.- Közhírré tétetik...- Igen, közíhírré tették. Bár ne tették volna!- Felszólíttatik a lakosság, hogy tizennyolctól ötvenéves korig mindenki jelentkezzen három napi élelemmel ellátva... Romeltakarításra... Ki sejthetett volna ebben valamiféle csapdát? A felszabadulás mámorában ki gondolt most arra, hogy a hazugságok századát éljük? S ki is akarhatná őket még most, ennyi átélt szörnyűség után is becsapni? Az meg a világ legtermészetesebb dolga, hogy a pusztítás maradványait el kell takarítani. A falu egyszeriben hangyabollyá változott. Megkezdődött a pakolás: füstölt szalonna, kenyér, kolbász. Kinek mi jutott a tarisznyába. A kijelölt helyen kezdtek gyülekezni. Nagy, zárt udvarba irányították őket. Innen többé senkit nem engedtek ki. A hozzátartozókkal is csak kerítésen, ablakon át beszélgethettek. Mert hát a nagymamák elhozták az otthon maradt unokákat, hogy anyjuktól, apjuktól elbúcsúzzanak. Ki merte volna még gondolni is, hogy ez a búcsú oly hosszú időre szól? A bezártakon és otthonmaradottakon rettenetes sejtés lett úrrá, amikor szovjet katonák katonás fegyelmet diktálva kezdtek rendelkezni. Kitört a riadalom. Azért reménykedtek. Még akkor is, amikor négyes sorokba terelték őket, és elindultak Miskolc felé. Gyalog, csikorgó hidegben. Romot takarítani... Végtelennek tűnő kétnapi gyaloglás után értek a városba. A gyanú azonban tovább erősödött, mert nagyobb romokat sehol se láttak. És a fojtogató sejtelmek beteljesültek... A nappalok és éjszakák egybeolvadtak. Marhavagonokba terelték őket. Egy-egy vagonba hatvanat. Abban egyetlen rozsdás vaskályha volt és a padlón kivágott lyuk a higiéniai célokat szolgálta. Mert hát az ajtókat rájuk zárták, kimenni nem lehetett. A szerelvény zötyögve elindult Kelet felé. Ahonnan a felszabadítókat várták, most oda rabokként viszik őket. Enni,- inni nem kaptak. Csak éjszakánként álltak meg településektől távol. A vizet hó helyettesítette. Itt-ott csekély fűtőanyagot is sikerült szerezniük. De hát mit segített az a ziman- kós hidegben... Szorosan összebújva egymást melegítették, étien - szomjan.- A hosszú úton egyszer valami jó lélek sovány kecskét hajított a vagonunkba - emlékezik Sonkoly János. - Áldja ót az ég, akárki is volt... A vonat lassan döcögött a zord télben, mindinkább fogyasztva utasai reményét. Kerekeinek csattogása egyre növelte elkeseredésüket, kilá- tástalanságukat és kétségbeesésüket. Talán a középkori tömlöcök rettenetes viszonyainál is rosszabb, otthonuktól mind jobban távolodó mozgóbörtönükben a nappalok és az éjszakák egybeolvadtak. A tudatbénító hidegben az éhségtől legyengültek, hogyan is figyelhették volna a napszakok váltakozását. Felszabadítók szállították a felszabadultakat. Azt sem tudták, hány napig utaztak. Amikor a szerelvény végre megállt, kinyíltak a vagonok ajtajai, a megtépázottak lelkében a túlélés reményének új szikrája csillant, hogy ismét hirtelen kialudjon. Donbasz - Volhovka! Szibéria volt kálváriájuk újabb stációja. Rettenetes szorongással szemlélték a szögesdróttal körülkerített barakkokat, amelyek látszatra semmiben se különböztek a hírhedt náci haláltáboroktól. S ha még csak látszatra... Kilenc kalapácsütés Riadt tekintettel szemlélték egymást a kiszolgáltatottságot jelentő pufajkákban. Borzongás fogta el őket a fürdőkádban készülő kotyvalék láttán, amit azután hol répalevesnek, hol krumplilevesnek neveztek. Csak éppen a répa és a burgonya hiányzott belőle. Előbb mindössze napi húsz deka kenyeret kaptak. Később, mikor már a bányában dolgoztak, ezt az adagot hatvan dekára, majd egy kilóra emelték. De hát mi volt ez a dermesztő fagyban nehéz munkát végzőknek? A volhovkai négyes bányában középkori módszerekkel dolgoztak. Hatalmas dobot forgattak kézzel és a rátekere- dő drótkötél segítségével húzták fel a teli csilléket, ahol azokból újra csak kézzel fordították ki a szenet. Mindezt rettenetes hidegben és fagyos szélben. Az éhség, a hideg egész nap gyötörte őket. Könyörület nem volt. A tervet minden áron teljesíteni kellett. Szó szerint ... Ha a csillék megteltek, kalapácsütéssel jelezték a bányából. Csak akkor dobogott torkukban a szívük, ha kilenc kalapácsütés hangzott el... Ilyenkor a csillében halott társukat húzták fel. Szívszorongva lesték, vajon ki a következő. A kilencszer ismétlődő ütés egyre gyakoribb lett. Az elgyengült emberek munka közben dőltek ki végkimerülésben. Az emberi élet ebben a táborban semmit sem számított. A kimerítő munkában éhkoszton robotolók szervezete lassan az utolsó energiát is felőrölte, de addig nem volt könyörület. Panasszal, segítségért nem volt kihez fordulniuk. Ok - a nemrég felszabadítottak a felszabadítók rabságában törvényen kívül voltak. Az se számított volna, ha valameny- nyien ott pusztulnak, mert őket lényegében már leírták. Mit számított ez a háborús veszteségek végtelen listáján?! A túlélés csak erő és néha talán szerencse dolga volt. Kérdezhetnénk, ki milyen jogon rendelkezett így sorsukról. Egyszerűen az erősebb érvényesítette jogát, ha ez egyáltalán jognak nevezhető. Hát a sokat hirdetett emberség? A sztálini táborokban ki kereste volna az emberséget? Hisz saját embereik is milliószámra pusztultak bennük. Egy éjszaka pincébe zárva A tábor életét szigorú regulák szabályozták. A semmibe vett ember nehéz napjának minden percét pontosan beosztották. A legkisebb szabálysértést is könyörtelenül megtorolták. Sonkoly János ezt a saját bőrén tapasztalhatta. Egy alkalommal őrzője munka után elvitte magához. Tudta, hogy kovács, valami szögfélére volt szüksége. Az egész napi munkában kimerült rab este nála „túlórázott“. Őrzője elégedett lehetett vele, mert távozáskor meg is ajándékozta. Egy marék dughagy- mával...- Szegénynek, mása se volt- emlékezik Sonkoly János.- ók is nagy nyomorban éltek... Ha ilyen volt a rabtartók sorsa, milyen lehetett a raboké? Számára ez a hagyma is nagy kincs volt. Azaz csak lett volna. Az esti névsorolvasáskor rájöttek, hogy hiányzik. Az őr már a kapuban várta (az is nagy félelemmel, mert hát ő se kerülte volna el a kemény büntetést). Az emberi élet ugyan nem sokat számított, de az élő ember még leltárban volt, ha csak hálni járt is belé a lélek. Sonkoly János, igaz nem önhibájából, de megszegte a tábor szigorú rendjét. Ezért pedig lakolnia kellett. Éjszakára hideg pincébe zárták. A vele együtt raboskodó felesége ott siratta a pinceablaknál. De hát ó sem segíthetett. Reggel újra munkába kellett állnia, s egész nap egy falatnyi ételt se kapott. Hiába könyörgött siránkozva, a válasz az volt, hogy „kusaty“, majd este. Lába rogyadozott a kimerültségtől és éhségtől, de ezt is túlélte. Hihetetlen mit ki nem bír az emberi szervezet! Napokig a napot se látták Néhány hónap múlva másik táborba került. Többségükben német hadifoglyok közé. így szakadt el a feleségétől. Ott is bányában dolgoztak. Ügyszintén éhkoszton és borzalmas körülmények között. A bánya tíz kilométernyire volt a lágertől. Ezt az utat oda-vissza minden nap meg kellett tenniük. Holtfáradtan, elcsigázottan. A nyakig érő hóban folyosót vágtak, de a mindig tomboló szélvihar mögöttük nyomban be is fújta. Alig aludtak, korán kellett indulniuk, hogy munkakezdésre ott legyenek. Kimerültén, csontig átfagyva és örökké éhesen álltak munkába. A szűk bányafolyosókban egész nap vízben dolgoztak. Ruhájuk átázott, hazafelé menet meg kővé fagyott rajtuk. Itt előbb felszíni munkára, csilleürítésre osztották be. Legalább a víztől nem kellett szenvednie, annál többet kínozta a szünet nélkül süvítő szél. Egyik társa már nem bírta a földalatti munkát. Cserélt vele. A felszínen helyette csilléket forgató fogolytársa a nagy hidegben, hófúvásban már az első nap annyira legyengült, hogy estére lábra se tudott állni. Alig lézengő társai deszkára tették, úgy cipelték a táborba. Micsoda emberség kellett ahhoz, hogy a kimerült emberek a magas hóban utat törve, szél- fúvásban tíz kilométeren át rogyadozó lábbal cipeljék legyengült társukat! Vajon honnan merítették ezt az erőt? S mindez így is hiábavaló áldozatvállalás volt: mire hazaértek a deszkáról már csak csonttá fagyott hullát emeltek le... Láger-csemege: macskafőtt Az éhség és a tetvek állandóan gyötörték a tábor lakóit. Sonkoly János már régebben felfigyelt a tábor macskájára. Csak a kellő alkalomra várt. Egyszer azután szabadnapján ... Igen, ilyen is volt. A lágerrabnak minden tizedik napja szabad volt. Természetesen az ottani értelmezésben. Ilyenkor takarították el a szemetet, hordták a vizet a hordókba és konyhai szolgálatot teljesítettek. Egy óvatlan pillanatban piszkavassal vetett véget az ártatlan macska életének...- Sajnáltam szegényt, de hát az éhség minden más érzelmen felülkerekedett. Persze, az őrök figyelmét is ki kellett játszania, mert ki tudja, tán a macska is leltárban volt. Ám lett belőle leves, ami szerinte bűze miatt ehetetlen. De hát a hús! Cserébe kenyeret is kapott érte... Olyan esetek is adódtak, hogy a szűkös fejadag se érkezett meg. Egyszer négy napig nem kaptak kenyeret. Utána egyszerre osztottak ki négy kilót. Fogadkoztak, hogy ezt majd szépen beosztják. Hát igen! Addig tördeltek belőle, amíg el nem fogyott. Ki is tudott volna parancsolni az állandóan korgó gyomornak?! Sonkoly János is arra emlékezik, hogy mindaddig elkerülte az álom, míg az utolsó morzsa is el nem fogyott. Most is keserűen, könnyes szemmel emlékezik arra, amikor egy egész répához jutott, s azt tíz szeletre vágva osztotta meg társaival. A pékség söpredékéből is nagy szorgalommal szedegette a morzsákat. Egy alkalommal két krumplit talált a kiöntött mosóvízben. De hát társai is látták és szerencséje, hogy a ruhát le nem tépték róla. A tülekedésre oda érkező őr puskatusának nyoma még most is látszik a bordái fölött és éjszakánként gyakran sajgó fájdalomra ébred. Örök emlék felszabadítóitól. Következik: 3. VÉGKIMERÜLÉS 1990. VII. 6. ■. Közhírre tetetik!
