Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-09 / 45. szám

tŐL ír; zad, 1 (1974) jd 'nk, (1973) \G i bukkantam ísiteni óhajtod gom. önts ne- al..., vagy in­tek bele, az eg rum. Blan- 'lyett már len- ogott. Öntött cire valót, és űjt: sítettem a má- :s. Most aztán 11! Ha tőlem esítem azt is, m tudtam tő- nmit... an kitaláltam ágom is: idom én, hogy ;1. amit csak írt a harmadik me, hogy na- első kettőt... iklós fordítása se fordításai 3 kiadója és >ti Nagydíjat, címen fogja rótt született pköve, 1965) keményeiben problémáira, a törekszik, -díját. nyám kicsi madárnak neve­zett, mert szépen énekeltem. Az emberek megállítottak az utcán, s ha tehették, markomba nyomtak valamit: „Ne, itt egy picula, te, s énekelj.“ A boltos is, ha anyám hozzákiildött egy s más apróságért, ki-kitett a pultra két szem cukorkát: „Nem énekelsz-e? Mert ha igen, én ezt a szép cukorkát mind neked adom.“ De legjobban az öregek sze­rettek, s én is őket a leginkább, mert váltottuk a nótát, mintha együtt szü­lettünk volna, s mikor eleresztettek, egyre mondogatták: „Áldott szép hangod van, s téged az Isten is jókedvében teremtett.“ Őriztem a juhokat, s ha békén voltak, hanyatt vetettem magam a szép havasi föl­dön, s ami nótát tudtam, mind éne­keltem egy sorban. Olyankor én is elhittem magamról, hogy kicsi ma­dár vagyok, mert sem cukorért, sem piculáért, én igazában a magam gyö­nyörűségére énekeltem. Mikor az első nótáért kapott pénzt hazavittem, és odaadtam anyám kezébe, megcsókolt, és úgy örvendezett, mint egy gyermek. Mondtam neki, hogy énekeltem, azért adták, de alig figyelt rám. Vet­te a kendőjét, nagy gyorsan magára terítette, s szaladt ki az ajtón, mintha kergetnék. Soha világéletemben job­ban meg nem értettem, hogy milyen koldusok vagyunk. Mert anyám boltba ment, s nagy zacskó lisztet hozott. Attól kezdve én úgy jártam az utcát, hogy hol ki lakik, s mikor ül ki a kapu elé. Nem a pénzt akartam, hanem édesanyám örömét. Az pedig elszállt, mint a megdobált madár. Minél többször vittem a pénzt, annál messzebbre repült. Már a szemembe sem nézett anyám, s úgy vette el kezemből, mintha kölcsön lenne, s nem is én adnám, hanem valaki más, idegen. Mikuláskor történt, hogy sok pénzt vittem haza, többet, mint más vasárnapot ötöt összevéve, s odatet­tem anyám elé az asztalra.- Né, de sok pénz, édesanyám! Éppen a tüzet gyújtotta, s az én szavamra felállt. Odajött az asztal­hoz, de nem rám, hanem a pénzre nézett. Kezét a kötényébe törölget- te, olyan szaporán pislogott, hogy gondoltam, mindjárt sírni kezd. Megszólalt, s alig ismertem a hang­jára.- Engem az Isten meg fog verni, édes fiam! Nem értettem, miért mondja. Biz­tatni kezdtem, vegye el, szükség van rá, s még jó, hogy olyan sok, máskor a kevesebb is milyen jól fogott. Csak nézte a pénzt úgy, hogy megijedtem tőle. Olyan volt az arca, mint mikor az öcsém meghalt. Ha most valaki váratlan ránéz, biztos azt hinné, megint temet. Mert olyan volt, pon­tosan olyan. Úgy megszorult a szí­vem, hogy éreztem: vergődik és úgy dobog. Odakerültem hozzá, de köz­ben mi utamban volt, szék s veder, az mind felborult. Odaértem, s befo­gott a karjaiba. Szorított magához, mintha vinni akarnának. Csókolga­tott, ahol ért, aztán leereszkedett a székre. Odahúzott az®ölébe, s mintha sohase akarná abbahagyni, úgy ismételgette, szinte jajgatott be­lé: „Az Isten is meg fog verni, jaj, kicsi gyermekem, engem az Isten is megver.“ Fejemet betúrtam a köté­nye ráncaiba, folyt a könnyem, mint hirtelen áradt patak, szó a számon ki nem jött, pedig mondani akartam, amit nem értettem: „Az én lelkem nem nyughatik, s nagyon fáj, édes­anyám.“ Mikor a testvéreim haza­jöttek, mi még mindég úgy ültünk, s a vacsorámat nem tudom, ki ette meg, mert lefeküdtem anélkül. Nem kellett egy falat sem belőle. Azután engem csak az öregek hallottak énekelni. Más idegen em­berfia sohasem. De csak karácso­nyig. Mert két héttel anyám kétség- beesése után Katicánk, az én kicsi húgom beteg lett. Pénz semmi a ház­nál, apám katona, s tudtuk, ha így maradunk, a kis leányka meghal. A doktornak pénz kell, az orvosság­hoz is, ha nincs, az Isten se törődik a szegény emberrel. Korán megta­nultam, hogy a baj egyedül sohasem jár. S most megtudhattam, hogy ez így igaz, mert anyám megszédült épp a beteg gyerek fejénél. A hasát kezdte fogni, tőlem vizet kért, s én mindjárt tudtam, megint ver az Isten minket, anyám gyereket vár. Katica tüzelő forróságában is mind is engem hívott. Kitágult szemeivel mindenü­vé engem követett. Az az egész gyermek csupán két nagy’ fekete szem volt. Ügy éreztem magam a házban, mintha minden fal rám akarna szakadni, hogy össze­nyomjon. A harmadik betegséges napon épp vasárnap volt. Én a házból kimen­tem, s a kocsmáig meg sem álltam. Végigszaladtam az egész utcát. Csak az ajtó előtt csendesedtem meg. A lépcsőn úgy vittek fel a lábaim, mintha ólomból lennének, s nem bírnák magukat. Az ajtón úgy oson­tam be, mintha lopni járnék. A hom­lokom tüzelt, mintha én is betegágy­ban lennék, s ha bolondul is, de szentül éreztem, erős bizonyosság­gal, hogy olyan most az én lelkem, mint anyám arca Mikulás estéjén. A sok kiabáló ember között hátra­surrantam a gazdák szobájába. Az ajtófélfánál nekivetettem hátamat a falnak, s álltam, míg megszólíta­nak. Jaj, csak a Katica sírása menne ki az én fejemből, mert így énekelni én nem tudok! A sok embert is a hosszú asztalnál úgy láttam csak, mint zavaros álmot nyugtalan éjsza­Ncm láttam, csak hallottam, hogy hangosan köszön, mert a fejemet félrefordítottam. Azt is csak érez­tem, hogy a közelembe ül le, mert reccsent a pad, s a hideg, amit beho­zott, az arcomat megcsapta. Bukdá­csolt a hangom, s reszketett, mint a haldokló madár. Úgy fejeztem be a nótát, hogy nem tudtam, kapok-e érte valamit. Nem tudom, milyen volt az arcom, de mikor Kacsa And­rás rám nézett, szó nélkül kezembe nyomta a pénzt, pedig a levegőbe szokta dobni, hogy ugorjak érte, s úgy kapjam el."Hogyan indultam az ajtó felé, nem tudom. De Kácsa Imre hangját most is hallom. „Állj meg te!“ Botos Jani méhész elém tette a lábát, s én megálltam. Úgyjiéztem az ajtót, mint a mennyország kapu­ját. Ami könny a szemembe akart folyni, mind lenyeltem. A karomat megfogta, s visszahúzott a pádhoz. A vállamot szorította, de az apjához beszélt:- Maga se tudja, mit csinál, csak szórja a pénzt, mert én ezért semmit nem adtam volna. Két nagyujjával az államat felü­tötte, megkérdezte: — Talán ma még nem ettél aszalt szilvát, s a torkod kiszáradt? pan a padló. Odaállt mellém. Cson­tos, nagy keze ott emelkedett az orrom előtt. Megfogta a hajamat, s arcomat beleemelte a két szeme tekintetébe. Olyan volt, mint mikor nagyapám kezét észrevette. A szája is úgy húzódott a féloldalra, mintha mosolyogna. Talán azt is tette. Jaj, nagyapám, hová lettél? Az én keze­met nem fogod többé, s ez az ember a kutyáját reád hajtotta. Édes nagy­apám. Jaj, drága nagyapó, az én szívem mindjárt meghasad! A tes­tem megemelkedett, s a vérem mo­zogni kezdett. Nagyapám keze ott volt a szemem előtt, s az aszalt szilvát nyújtotta felém: „Tedd el, s az úton megeszed“. A lőcsöt is a sarkamon éreztem, mintha e pilla­natban vágták volna hozzám. Ä szí­vem majd kiugrott a szánton. A két kezemet úgy éreztem, mint két nagy- kapát, Kácsa András harisnyája ott táncolt a szemem előtt, a sujtása úgy csavarodott, mint az erdész korbá­csa. Mintha nem is a harisnyán, de az én hátamon lenne. Én nem! S még most is tudom, mintha tegnap történt volna, a lámpa lángja megrebbent a dróton. Kiáltottam volna, míg lé­legzetem tartja, ordítottam volna, míg szívem bírja, de Kácsa Imre SÁNTA FERENC kán. A szavukat is hallottam, mint mély sötét veremből a napon járók hangját. Réce Gáspár, a molnár vett észre először, a bábaasszony ura. Odahívott, s elkezdte csörgetni zse­bében a sok pénzt. Megállított maga mellett, s megkérdezte:- Hát bonbont akarsz-e? Az én torkom rögtön megtelt sí­rással. Tudtam, nem nézhetek az arcába. S ha azt tehettem volna, amit a szívem diktál, megfogom a szép fehér ingét a mellén, s a szép piros arcába belekiáltom, hogy nekem a bonbon nem kell, de az én kicsi húgom odahaza meghal, s adjon pénzt orvosságra, marad neki elég úgyis! De csak azt mondtam, amit muszáj:- Én igen, éppen azt akarnék, bonbont. Az ujjait pityegtetni kezdte, s a szájával adta elém a nótát. Dú­dolta, és nekifogtam én is: Az én csizmám disznóbőr, apám hozta Régenböl... Bekaptak a többiek is, de megfog­ták a hangjukat, hogy az enyém magasra szárnyalhasson. Az pedig repült, mert hajtottam. Úgy szállt ki belőlem, mintha ütnék, s menekülne. Ami fájdalom az én lelkemben volt, azt mind a szárnyára tette. De nem bírhatta, mert vergődött, s meg-meg- rebbent a nagy teher alatt. Mikor új nótát akartak, aki kezd­te, az odacsalt a feje intésével, s ke­zembe szorította a bonbonra valót. Ha óra lett volna a szobában, én mind azt ügyeltem volna. De nem volt, s a csupasz falra akasztottam a szemeimet. Kergettem füleimből Katica sírását, s összefogott öklöm­ben a pénzt nyomorgattam, úgy szá­moltam. Nedves, csúszós volt min- denik darabja, mert a homlokomról, egész testemről s tenyeremről is sza­kadt a veríték. Későre járt már, amikor Kácsa András hívott magához, akitől apám őszön földet vett ki negyedébe. Csú­nya, lapos homlokát az arcomhoz tolta, hegyes sárga fogai között el­kezdte a maga nótáját, és én fújtam neki. Fújtam, hogy majd beleszakadt a tüdőm, mert nagyothallott, s csak úgy értette. Már a vége felé tartot­tam, mikor az ajtó kivágódott. Oda­néztem, s az ő fuvaros fiát, Imrét láttam. Belépett. Ami erő a testem­ben volt, az mind elhagyott. Ami hangom volt, az mind a torkomban rekedt. Ami vérem csak volt, mind a fejembe szállott. Ez az ember az én nagyapámat kutyával kikergette a házából, s a lőcsöt az én sarkamra dobta, mert favágni voltunk náluk, s nagyapám egy marék aszalt szilvát a tornácról az én zsebembe belopott. Néztem a két fekete csizmáját.- De az apám pénzére reáduplá­zunk. Mégpedig azt, hogy... Egyik kezét felemelte, a fejemen verni kezdte a taktust, úgy énekelte: A citromnak zöld a bele... Ami pénz a kezemben volt, a földre hullott. Mintha soha hang a torkomat el nem hagyta volna, úgy szakadt ki belőlem:- Én nem. Olyan csend lett, hogy a szívem dobbanását hallottam. Hallottam, mint üstöt, ha kongatnak, nem re- pedt-e? A szemem," úgy éreztem, kiesik a földre, mert becsukni nem tudtam, s felnézni Kácsa Imre sze­mébe nem mertem. Csak azt láttam, hogy a csizmája megmozdul, és rop­keze az én torkomat megfogta. Nem kiabált, csak suttogta a szót: — Énekelj, te! A sárga ínyét láttam, ügy vono- gatta a száját. — Énekelj, a koldus istenit az anyádnak! A fejem felemeltem. Én ember­nek arcába azon az estén nem néz­tem. De Kácsa Imre arcára az egész pillantásomat rácsaptam. Úgy mond­tam, mint valami nagy szózatot: — Én nem! Az első pofontól megtántorod- tam, s a másodiktól a földre estem. A bocskorommal ami pénz volt a föl­dön, mind szerterúgtam, s mintha egész testemmel, egész életemmel Lipcsey György: SZOMJÚSÁG nagy, erős hang lennék, úgy ordítot­tam fel a fényes csizmák felé:- Én nem! Én nem! Ha anyám nem lép be, megölnek. Csak később tudtam meg, hogy na­gyobbik öcsém az ajtóban állt, s az én bajomra hazaszaladt hívni anyá­mat. A kendője lobogott, mikor be­szaladt, s megfogta a Kácsa Imre kezét. Félig az én testemre borult, úgy védett:- Te, te istentelen, az én fiamra emelsz kezet, te! - Felállított, s feje­met befogta a két tenyerébe. - Nem félsz az Istentől, te? Anyád a sírjá­ban is megfordul. Üss engem te üss... Megfogott, s indult velem az ajtó felé. Már a küszöbön voltunk, az emberek nyitották nekünk az utat. Már az utcaajtót is meghasították, mikor Kácsa András a karunkat megfogta. Az enyémet is, anyámét is. Úgy állt elünkbe, mintha maga volna az Isten.- Állj meg, Anna, s az eszed tedd a helyire! Éppolyan volt, mint a fia, csak a kezét hagyta a harisnya zsebében, így még rosszabb volt. Nem a torko­mat, úgy éreztem, egyenesen a léiké­inél fogja.- Vagy énekel a fiad, vagy kitaka­rodtok az én földemről. Egyezség sok van, s ha akarom, tartom. Félelmetes volt, ahogyan ott állt. Még jó, hogy anyám itt van, s megszabadít. O mindent tud, mert nagy ember, s engem szeret. Szeret, talán magánál is jobban. Meghúztam a szoknyáját, induljunk. De nem mozdult. Felnéztem az arcára. Olyan volt, mintha tűzzel égetnék a testét. Csak a szeme nem rebbent. Nézett Kácsa András fekete arcába, de úgy, mintha túltekintene rajta, valami nagy fekete ürességbe. A szí­ve ott vert az én fülem mellett. Állták egymást sokáig, mintha soha­sem lenne vége. Megmeredtek, mint két nagy kő, miből embert faragtak. Aztán, mintha a plafon rászakadt volna, mintha a csontot a testéből kiszakították volna, mcgroskadt édesanyám. A teste súlyát ott érez­tem a vállaimon. A fejét az arcom­hoz hajtotta, s csendesen, hogy alig értettem, elkezdte susogni:- Énekelj, Ferike, énekelj! Az egész világ megfordult velem. Odakaptam a ruhájához, s megmar­koltam két melle fölött. Úgy szólot­tám, mintha nyöszörögnék:- Édesanyám... - Elkezdtem ráz­ni a mellén a ruhát: téptem, mintha szakítani akarnám meztelenre. A torkom megnyílt, s ordítottam az arcába: - Édesanyám... édesanyám! Két csukott szeméből folyni kez­dett az anyám könnye. Fejemet oda­húzta magához. Letérdelt, s kezeivel a hajamat kezdte simogatni.- Énekelj, Ferikém, én kicsi ma­daram, énekelj... Kifordított az emberek felé, s már majdnem kiabált ö is.- Én édes kicsi madaram, énekelj! Énekelj, mert ezek nem emberek... lásd én is hogy vagyok, s az Isten semmit sem ad. Énekelj, kicsi ma ra­dam, énekelj! Eredt a szememből a könny. Érez­tem, az én szép erőm messze száll. Úgy néztem anyámra, mintha mind­ketten meghalnánk... ő a derekamat átfogta, s beszélt:- Lásd, én is énekelek. Nyitott szájába a könnye mind belereszkedett, s kicsi, vékony han­gon elkezdte a nótát. S én vele énekeltem: A citromnak zöld a bele, szeretőmnek János a neve. Keserű a citrom magja, Édes a szeretőm csókja. Nem tudom, hogy valaki is megér­tette-e, amit mi énekeltünk, pedig minden szavát kimondtam. Valami megvillant a szemem előtt, Kácsa András pipára gyújtott. A karomat anyám kezéből kiszakí­tottam, s a fejemmel nekirohantam. De nem értem cl hozzá. Egy csizma­sarok az arcom elé ugrott, s én beleszaladtam. Odaestem Kácsa András fiának a lába elé, s amit utoljára éreztem, az piros vérem melege volt az arcomon.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom