Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-09 / 45. szám

ERSEK A Fiók Szerkeszti Kövesdi Károly Nyikolaj Andrejevics rádöbbent, hogy meggondolatlanul ígért Man- delstaninak kaviáros szendvicset. Izgult, várta a gyilkos orvosok perét. Reggelente alaposan átnézte az újságoldalakat; nem kezdódütt-c meg meg? Ugyanúgy, mint minden­ki, azt találgatta: nyilvános tárgyalás lesz-e, és gyakran megkérdezte a feleségétől:- Mi a véleményed, a teljes tár­gyalást fogják közölni a vádbeszéd­del, a kihallgatásokkal, a vádlottak utolsó szavával együtt, vagy csak a Katonai Kollégium ítéletéről adnak majd ki közleményt? Szigorú titoktartás mellett egy­szer elmondták Nyikolaj Ajidreje- vicsnek, hogy az orvosokat nyilvá­nosan a Vörös téren fogják kivégez­ni. ezt követően pedig az országon valószínűleg pogromhullám fog vé­gigsöpörni, és hogy akkorra időzítik a zsidók száműzetését a tajgába és a Karakum-sivatagba, a Türkmén- csatoma építkezési területére. Ezt a száműzetést annak érdekében fo­ganatosítják, hogy a zsidókat meg­védjék az igazságos ám kegyetlen népharagtól. Ebben a száműzetés­ben megnyilatkozik az internaciona­lizmus örökké élő szelleme, amely, jóllehet megérti a-nép haragját, nem engedheti meg a tömegméretű önbí­ráskodást és erőszakot. Mint mindent, ami az országban történt, ezt a zsidók véres bűntettei elleni spontán felháborodást is előre kiagyalták, eltervezték. Ugyanígy gondolta ki Sztálin a legfelső tanácsi választásokat: elő­re egybegyűltek az érdekeltek, kije­lölték a küldötteket, ezt követően pedig már tervszerűen folyt a kül­döttek spontán jelölése, az érdekük­ben végzett agitáció, és végül felvir­radt az általános választások napja. Ugyanígy tűzték ki a viharos tiltako­zó gyűlésnek, a népharag kirobbaná­sának és a testvéri barátság megnyil­vánulásának a határidejét is. Jó né­hány héttel a katonai parádék előtt ugyanígy hagyták jóvá a Vörös tér­ről elhangzó tudósításokat: „Ebben a pillanatban a száguldó páncélosok­ra nézek...“ Ugyanígy előre döntöt­tek Izotov, Sztahanov, Duszja Vi­nogradova egyéni kezdeményezésé­ről, a kolhozokba való tömeges belé­pésről, jelölték ki a polgárháború legendás hőseit, és törölték őket a listáról, születtek meg a munkások­nak a kölcsönkötvények kibocsátá­sára és a szabadnap nélküli munka­hét bevezetésére irányuló követelé­sei. Ugyanígy szervezték meg a Ve­zér iránti össznépi szeretetet, jelöl­ték ki előre a külföldi titkos ügynö­köket, a diverzánsokat, a kémeket, ezt követően pedig a bonyolult ke­resztkérdések feltevése után aláíród­tak a jegyzőkönyvek, amelyekben könyvelők, mérnökök és jogtanácso­sok - akik nemrég még csak nem is gyanították, hogy az ellenforradal­márok cinkosai - beismerték sokrétű terrorista kémtevékenységüket. Ugyanígy fogalmazódott meg azok­nak a leveleknek a szövege is, ame­lyeket az anyák katona fiaikhoz for­dulva tompa hangon olvastak fel a mikrofon előtt, ugyanígy tervezték el előre Ferapont Golovatij hazafias fellobbanását, ugyanígy jelölték ki a szabad viták résztvevőit - ha vala­milyen okból szabad vitákra volt szükség, ugyanígy előre megfogal­mazták és összehangolták a szabad viták résztvevőinek hozzászólásait. És március. 5-én váratlanul el­hunyt Sztálin. Ez a haláleset valóság­gal belerobbant a járási bizottság által gerjesztett népharag és népsze­retet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe. Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül. Sztálin Sztálin elvtárs személyes uta­sítása nélkül hunyt el. A halálnak ebben a szabadságában, kiszámítha­tatlanságában volt valami dinamit- szerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és szí­vekben zűrzavar támadt. Sztálin meghalt! Egyeseket elfo­gott a szomorúság - egyik-másik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnye­ket ontva olvasták fel nekik a kor­mány közleményét a vezér elhuny- táról. A hivatalokban és üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század bálványa, és a nők zokogtak. Mások viszont örültek. A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten só­hajtott fel. A lágerek több millió lakója ujjon­gott örömében. ... A fogolyoszlopok koromsötét­ben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák uga­tása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tíze­zer fogoly suttogva adta tovább egy­másnak: „Megdöglött... megdög­lött“, és a sokezemyi ember suttogá­Vaszilij Grosszman (Részlet) engedett vallatási módszereket al­kalmaztak. A boldogság és a derűs lelki meg­könnyebbülés első perce után azon­ban Nyikolaj Andrejevicset váratla­nul valamilyen ismeretlen, életében először jelentkező, zavaros, gyötrel- mes érzés kerítette hatalmába. Ez új, furcsa és sajátos bűntudat volt lelki gyengesége miatt, amiatt, hogy felszólalt a gyűlésen, hogy alá­írta az orvosszörnyetegeket megbé­lyegző közös levelet, hogy kész volt egyetérteni a tudatos hazugsággal, amiatt, hogy ez az egyetértés ön­ként, a lelke mélyéből fakadt. Helyesen élt-e? Valóban becsüle­tes volt-e, ahogy a környezete véli? Lelkében tovább erősödött, izmo­sodott ez a bűnbánó, gyötrelmes sa úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tenge­ren azonban megtört á jég, és a ten­ger bömbölt. Jó néhány olyan tudós és munkás­ember akadt, aki e hír hallatán a szomorúságot összekötötte azzal a vággyal, hogy örömében táncra perdüljön. A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: „Légzár... vi­zelet... pulzus... vérnyomás...“ A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét. Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam termé­szetétől annyira idegen szabad vá­ratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerí­tette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan ka­tasztrófától is. Emberek milliói akarták látni az. elhunytat. Sztálin temetésének nap­ján nemcsak Moszkva, hanem a megyék, a járások is a Szakszerve­zetek Háza felé igyekeztek. A vidéki teherautók oszlopa több kilométer­nyire nyúlt. A forgalom egészen Szerpuhovig megbénult, később pe­dig a Szerpuhov és Tula közti ország­úton is. Sokmilliós tömeg hömpölygőn Moszkva központja felé. Az ember­folyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csukló­pántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a eárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult u földi orosz isten - a goribeli cipész ragyás képű fia temetésének napja mellett. Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a kereszté­nyi, buddhista misztikus eleve elren­delés szellemében rohantak a pusz­tulásba. Mintha Sztálin, a nagy pász­tor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszo­nyú tervéből. Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőr­ség és a hullaházak jelentéseit elol­vasva, összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan ha­ragjától. A Gazda halott volt. Április ötödikén reggel Nyikolaj Andrejevics felköltötte a feleségét, és hangosan ezt kiáltozta:- Mása! Az orvosok ártatlanok! Mása, kínvallatásnak vetették alá őket! Az állam beismerte szörnyű bűnét: bevallotta, hogy a letartózta­tott orvosokkal szemben meg nem És amikor a tökéletes, Tévedhetet­len állam beismerte bűnét, Nyikolaj Andrejevics megérezte az állam ha­landó, földi testét: az államnak is, akárcsak Sztálinnak, szívzavarai voltak, és fehérje a vizeletében. Kiderült, hogy a halhatatlan állam tökéletessége, tévedhetetlensége nemcsak -elnyomta, hanem meg is védelmezte az embert, megvigasz­talta a gyengesége miatt, igazolta a jelentéktelenségét; az állam, vas­vállára véve a felelősség egész ter­hét, az embereket megszabadította a lelkiismeret kimérájától. És Nyikolaj Andrejevics mezte­lennek érezte magát. Mintha ezer meg ezer idegen szem bámulta volna pucér testét. És ami a legkellemetlenebb, egy tömegben állt, nézte pucér testét, a többiekkel együtt vizsgálgatta asz- szonyosan lelógó mellét, a sok evés­től kidagadó pocakját és a hájas redőkel a tomporán. Kiderült, hogy Sztálinnak szívza­varai voltak, és pulsus filiformisa, ki­derült, hogy az állam vizeletet vá­lasztott ki, Nyikolaj Andrejevics pe­dig meztelennek látszott koverko- öltönyében. O, kellemetlen volt ez az önmeg­ismerés: hihetetlenül undorító volt a förtelmes lista. Enyedy György fordítása Fut alólam Fut alólam szülőhazám, noha lám egy talpalatnyi föld se reng; előttem a hontalanság karsztvidéke földereng. Tárt ajtajú pokolbugyrok lakossága szabad már és tettrekész; körülöttem mindenfelé csatát veszt a józan ész. (1973) Gyökerek sorsa Szekerce csap a gyökerekre, rostjukat ásók éle tépi, a földben alattomban túró émelyítő férgek se restek, rágnak, zabáinak megszállottan s kaján kedvvel a baljós csendben: a főgyökerek s mellékszálak bénán, halálra sebesítve fogózkodnak még, de hiába, ha léggyökérré változnának, akkor is elmetszenék őket alig látható, sunyi ollók - Ó, gyökerek, már nem sokáig szívhattok erőt adó nedvet porladó bordák kosarából, sárgult koponyák edényéből, amikben éltetőén lappangnak az elrendező esküminták, a köpülők és selyemszokm vőfélymondókák, pásztort; olyan mélységig nem érhet a megtépázott csonkok vé; önvédelemre nincsen mód nem nevelhettek derűs lúgi eloldódtok az anyaföldtől, akár a reneszánsz erénykéj Ne álmodjatok lengő gally, melyen bimbó és gyümölcs hogy magvaiból kibomoljé a sokszor elképzelt víg élei amit régen a bölcsek várta ne álmodjatok lombzenérő fölöttetek csak kopasz ágai merednek majd; s ha erre egy érzékenyebb szívű fesi megalkothatja legbágyadta művét ködszürke s rozsdal színnel e november-szagiíx állandósuló holt vidékről. Egyszern A közeg, melyben forgunk oly paranoiás, beteg, hogy róla épeszű költőnek nem jön tollára látlelet. Egyszer majd - talán - sok megkérdik: hogyan éltetek De én, ki közben füstté váj akkor már nem felelhetek. Vlado Javorsky A három kíván: 1955-től 1963-ig a megjelenés legcsekélyebb reménye nélkül vias­kodott e könyv anyagával a nálunk is a szocializmus mesterének kikiál­tott Vaszilij Grosszman. A megélt tapasztalat birtokában arra keres vá­laszt, miféle rendszer az, ahol éhha­lálra, lágerre ítélnek ártatlan embe­reket. Grosszman vizsgálódásai so­rán nem áll meg Sztálinnál, hiszen ö csak beteljesítöje annak a folya­matnak, ami az 1917 februárjában létrejött polgári pártok szétverésé­vel kezdődött. (A regény fülszövege) A minap fogtam egy aranyha­lacskát, s mivel megígérte, hogy teljesíti három kívánságomat, visszaengedtem a vízbe. Többé nem mutatkozott. Úgy látszik, az aranyhalacskák között is akadnak csaló, huligán elemek. Kókadtan, lógó orral tértem haza a horgászatról, mint min­dig. Blanka, a feleségem megér­tő lélek, s ezért - mint mindig - együttérzést mutatva hallga­tott. Nekem kellett hát kezde­nem a társalgást. De hát hogyan bizonyítsam be neki, hogy tény­leg aranyhalacskát fogtam? Szerencsémre nem volt kí­váncsi semmiféle bizonyítékra, s hogy enyhítse csalódottságom, így szólt:- Tudod, mit? Az aranyha­lacska helyett majd én teljesítem mind a három kívánságod..., ha erőmből telik... Nem akartam hinni a fülem­nek. Ám, ha saját maga ajánlja -hát legyen!- Blanka, drágám, ha már annyira akarod, hát... ugorj le sörért! Szvettert kapott magára, s már indult is. Tíz üveg tizen­kettessel tért meg, és így csicser­gőt:-Az első kívánságod teljesí­tettem. Már nem bánkódsz any- nyira, ugye?- Persze hogy nem.- Halljam a második kívánsá­god! Ki vele! Gondolkodtam.- Drágaságom! A spájzban egy üveg a múltkor, h a második k kém egy pof kább kettővt Egy perc asztalon állt kámon szvel ge pongyolí a sörömbe szorosan me- Drágám sodik kíváns elő a harm telik, szívest hiszen tudoc led megtagai Én meg a harmadik- Asszon) mindent mi kívánok tőle kívánságom pont a teljesí Vél ra N '<Z ■o XI ra W Octavio Paz* gyors hideg kezek lebontják egymásután az árnyék pólyáit kinyitom szemem még élek egy még friss seb szívében A hullám h egyre fehé minden ón egyre zöld minden na egyre fiata a halál Balázs F. ‘Octavio Paz mexikói költő,.esszéista. Több iroc munkatársa volt. 1963-ban megkapta a Nemzetközi l 1960-ban Libériád bajo palabra (Szabadság, adott össze annak a nyolc kötetnek a legjavát, mely 193i - köztük a magyarul is megjelent Piedra de sol (1i című kötetét -, mely számára a világhírt jelentei szenvedélyesen keresi a választ az egyéni és a társad, a belső és a külső világ ellentmondásainak megra 1990-ben Octavio Paz kapta a svéd akadémia irodain

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom