Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-02 / 44. szám

ISTVÁN

ész et

tikáról)

nbert

azt

izeit

kai

i

éző

im

szmét i azt ígábbnak

ltom

ti

üdét

azt

r helyett zslattal

k

dót

ízt

sntén soha sem- t, csöndben ese- jrzsolódtak Jó- Ám eszelős vi- ént elkopott arzénaméi bámult /el kölcsönösen mást, s amelyen arán lépésről lémül tágított.

tán megállt egy á rhellett. Sokáéin megérezte, még sohasem írhető világ pe- alságok tárultak m a napon nem Tovább ment vényen, hangos érült lelkében c muzsikájával.

a megtorpant, nyt látott maga vizes ruhákkal ;kal siettek haza tébe villant az atnyi zavar tá- 1

, de már nem voli kép valósápillantotta a fo- t.

ék. Egy időben hogy a vízbe dta senki, hogy

alami

V

11

i a

lan

'.szti

gymást

t:

íshoz

ive/

1.

Évek óta őrá gondolok. Egyetlen szabad percet sem engedélyezek magamnak. És úgy tűnik, ő sem hagy nyugtot nekem. Wlodziek, így hívják őt. Azelőtt csakhogy tudtunk egymásról. Mozgásköreink szinkronban teljesedtek ki. De azon a nyáron valami visszavonhatatlanul megváltozott. A mozgásköröm áttörte a mozgáskörének határvonalát. A tnozgásgyűrűzésem egy pillanatra lefedte a mozgásgyűrüzését. Jaj, Wlodziek, ezt nem kellett volna, ezt nem kellett volna, mondtam, én ezt nem akartam, Wlodziek, hiszen ismersz, itt élünk, ugyanaz a vályú ugyanaz a nyelv, ugyanaz a hit! Csúnya ember ez a Wlodziek. Szögletes, nagy formátumú koponyával áldotta öt meg az Úr, a bőre sötét és fakó, a szája túlzottan vastag. És ez az ember tizenöt esztendővel előttem jár. A lépteit, a hangját szinte hallani sem lehet. Viszi a hatalmas, de csaknem teljesen hangtalan testét, amelyben fésült lélek lakozik. Soha egyetlen görbe szó, gondolat nem hagyja el ezt az élő oltalmat. Éltem a magam jeltelen életét, és nem gondoltam arra, hogy Wlodziek előttem jár. Szinte semmit sem tudtam róla. Elfoglaltam magamat ügyes-bajos dolgaimmal, és ő is elfoglalta magát a saját ügyes-bajos dolgaival. Aztán, egy kedvezőtlen pillanatban - jóvátehetetlenül betörtem abba a burokba, amelyben Wlodzimierz Kowaiski élt. Ez az eset annál hihetetlenebb, mert semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk. Ő haladt a megszokott pályáján, míg én akkortájt szédületes iramban a saját vesztembe rohantam. Ha nem Kowalski, akkor bizonyosan más lett volna az áldozatom. Legyél nő, ital, kábítószer, vagy pénz áldozata: szétfoszlasz, mint a folyóban heverő emberi test, és eljön az a rettenetes óra, amikor szembetalálkozol a saját hitványságoddal és mindazzal, amit elkövettél. Joszerint nem is Te követted el. Általad követtetett el: és te csupán áldozata voltál egy tetten érhetetlen Erőnek. És most itt állsz, szemben a tükörrel. A saját képmásoddal szemben. A szemeid sikátorából szörnyűséges, fekete szél fúj. És micsoda szagokat gördít eléd! A zül- löttségem, a hitványságom szagskálája jött szembe- velem. Szagabsztrakció. Az idegbajom vetülete fájt a szemeimből, az elmebajom, amely évről évre — fokozatosan — fosztott ki, és az egyéniségemet földhöz csapva távozott. Reccs! Volt idő, amikor még ámíthattam magam. De azon a rettenetes éjszakán, amikor arra eszméltem, hogy Wlodziek ellen jóvátehetetlen merényletet követtem el, megálltam a tükörlap előtt és megriadtam a saját, vadállati áb- rázatomtól. Megriadtam attól a fekete széltől, amely fokozatosan csepp- ' folyóssá vált, és sűrű, elviselhetetlen szagot árasztó kenőcsként végigfolyt az arcomon. Csupán azt követeltem magamtól, hogy az a senkiházi, aki vagyok, végre távozzon ébből a világból. Ha elmegyek, a világ dolgai ismét egyensúlyba kerülnek. Nyújtottam hát magamat a Halálnak. Siettem. Sürgettem az elmúlást. Az alkatom fokozatosan felpüffedt. Az arcom megbámult. A körmeim meg- kékiiltek. Ä szám kiszikkadt. És nyoma sem volt bennem a félelemnek és izgalomnak: a testem, akár a túl/ú- tött mozdony; dohogott, mozgott, manifesztálódott bennem az élet. Végül is nem haltam meg. Kinyylt értem az Isten; így szólt: „Nem, még nem mehetsz el... Nem szolgáltad meg a feloldozásomat. .!“ Miután úgy-ahogy megerősödtem, betoppantam Wlodziekhez. O a szelíd tekintetével rám nézett. És arra gondolt, hogy tizenöt esztendővel előttem jár. Gyere be...“ - invitált a házába. „Felejtsük el... Végül is nem szabad mindent mellre szívni...“ Rendes ember volt, igazi férfi. Ha nincs a higgadtsága és tisztessége, talán az Úr kegyelme is kevés lett volna ahhoz, hogy eljussak a vezek- lésig. Elhagytam Wlodziek otthonát, és elhagytam a magamét is. Lépteim hangtalanná váltak, a hangom megszelídült a félelmem roppant terhe alatt. Tudatosítottam a magamban megbúvó rosszat. Tudtam: reménytelenül más vagyok, mint akinek távolabbról látszom. Mert csupán a járásom, a lépteim emlékeztetnek az emberre. A szívemet valahol a zsebemben viselem. A tudatom? Szóra sem érdemes! Ha mindaz az erő és rosszindulat, amely bennem lakozik, felszabadulna, iszonyatos pusztítást végezne. Haladtam. És

éreztem, hogy nem a számomra lehetséges - egyetlen - úton járok. A rossz a véremben, a génjeimben van. És nem oldódik föl. Arra gondoltam, hogy én ilyenné váltam. Ilyenné torzultam. És amióta Wlo- dziekkel megtörtént az a szerencsétlen incidensem, mintha teljes egészében Wlodziek alkatát vettem volna magamra. A testem megnőtt. A bőröm megsötétedett és megfakult. A koponyám szögletes lett. Az’ ajkam megvastagodott. A tekintetem lomhává vált. Csakhogy ez az alkat - legfeljebb - Wlodziek negatív alkata. Tehát magamban viselem a negatív töltésű Wlodzieket, lám, a vétkem miatt testvérévé váltam, villant át a tudatomon, a testvéred vagyok Wlodziek Kowalski, a testvéred vagyok immár mindhalálig, de te erről semmit sem tudsz, éled a magad nyomorúságos, kiskaliberű életét, születsz, felnősz, ölelsz és mindenrezhetem vissza. Senkinek sem beszéltem kínjaimról. Igyekeztem nem gondolni arra az űrre, amely bennem tátongott, miközben tudatosítottam, hogy ez a lappangó téblábolásom is haladás, ez a pokoli egy helyben mozgás is irányul valamerre. Tehát történik velem (és bennem) valami. Csak most éppen kötőféken tartom a bennem nyílni készülődő rosszat. Élni?! Élni netn azt jelenti, hogy létezni csupán. Élni, azt jelenti: hinni, remélni és mindenek felett mindannak örülni, ami körülvesz bennünket. Csakhogy engemet Wlodziek jelene vett körül, bárhová tartottam is, bárhová pillantottam, minden Wlodzimierz Kowalski jelenét tükrözte vissza. Léteztem, és nem tudtam mivégre. Tíz év múlott el így. És ez már a tizenegyedik. Látszatra ismét egészséges vagyok. Csakhogy minden tévelygésünkkel visszavonhatatlanul elveszítünk valamit. Itt

VAJ KAI MIKLÓS

más intézné el helyetted...“ Igyekeztem nem válaszolni, de éreztem, hogy fokozatosan belekergülök. Nincs az az óbor, amit ne lehetne elrontani, nincs az a hangulat, amit ne lehetne felzatykolni... Mindenféle hírek és álhírek érkeztek róla. És tudod, mit?! Ha valakiről ennyit pofáznak, végül is élni kezd benned! Mentem ki a földre, szekereztem, és azon kaptam magam, hogy nem is én ülök ott a szekéren, de Nicholaus Borowski. Hát teljesen becsavarodom, futott át az agyamon. Éjszakai álmomból riadtam fel, és az az érzésem támadt, hogy nem is én, de Nicholaus Borowski fekszik melletted az ágyban! Teljesen megváltoztam. És arra gondoltam: enne^ nem lehet jó vége. Még tényleg megölöm azt a nyomorult flótást! Aztán - ideiglenesen — szünetelt ez az érzés. Majd egy idő után ismét hatalmába kerített. Nicho... Látod, mégiscsak megsebzett. Minkettőnkkel elbánt az az ember. Olykor azt álmodtam,

nap legalább egyszer te is meghalsz, hogy újra világra jöhessél, de te erről éppúgy semmit sem tudsz, mint az én nyomorúságomról... Élsz, létezel, mint a dudva: öntudatlanul. És a tulajdonságodból eredő jóindulatodnak köszönhető az, hogy a kezdet kezdetétől a végzet végeztéig a felszínen maradsz, Wlodzimierz Kowalski! Egy miccenésre sem tudtam önmagámból eltávolítani ezt az embert. Lám, így fertőzzük meg egymást! Az éjszakáim zaklatottak voltak. A tudatom rácsán viszont sohasem akadtak meg azok a tények, hogy álmaimban én is meg-megkiiz- döttem az igazságért. Igen. Álmaimban gyakran küzdöttem, és ha kellett, feláldoztam magamat az igazság oltárán. Tehát, ha nagyon is lefojtva, nyilván bennem is lappangott valami a jóindulatból. Csakhogy a rossz teljesen szétzilálta benső érték- és tartásrendemet. És Kowalski?! Álmomban gyakran találkoztam vele, ilyenkor mindig fáradtan, kedvetlenül ébredtem. És napközben bármerre haladtam is, a világ díszletei Wlodzimierz Kowalskira emlékeztettek. Pedig igyekeztem elkerülni azokat a körleteket, ahol felbukkanhatott volna. „Nem találkozhatom vele! Érzem, nem bocsátott meg teljesei, érzem, hogy a neheztelésének lánca még mindig bénít... Há megbocsátott volna, az Úr is megbocsátotta volna nyomorult szolgájának a vétkét ...! És nyilván én is megbocsátottam volna önmagámnak...“ Pangásra rendezkedtem be, és messze elkerültem azokat a területeket, ahol Wlodziek Kowalski mutatkozhatott volna. Micsoda esztendők voltak ezek! Rendszertelen időközökben visszalopod magadat a saját szülőföldedre. Jössz, közelítesz, mint a tébolyult, általában éjidőn érkezel, többnyire gyalogszerrel, és ha szerencséd van (bár kiválasztottad azt az időpontot, amikor a kutyák is elszuny- nyadtak), ha tehát szerencséd van, a savas csend fogad, a tüskés táj, ahol egykor boldogan éltél, vitathatatlanul jól érezted magadat! És most lopod magad vissza, ebbe a körletbe csened vissza magadat: én Istenem, én drága, egyetlen Istenem: jaj, ha egyetlen házőrző is felébred, társaival együtt féktelen csaholásba kezd és mindétig akad egy álmatlan ember, aki lámpát gyújt, elhúzza a fir- hangot, és kíváncsian lesi, vajon ki ólálkodik a holtak nappalában, miféle alak. Ha nappal kellett hazaérkeznem, mindig a kerülőutat választottam. Sűrű növényfalon át, erdők hajléka felől érkeztem. És fennen imádkoztam, hogy senkivel se találkozzam. így voltam önmagam üldözöttje. Éltem. És szenvedtem. Szenvedtem Wlodziek miatt. És szenvedtem azért, mert felfedeztem magamban a pusztításra, rombolásra, zilá- lásra való hajlamot. Tudatosítottam, hogy vigyáznom kell, óvnom kell magamat minden kezdeményezéstől. Persze, az is megtörténhet, hogy még a legtöményebb óvatosság sem ment meg. Éltem. És szenvedtem. És ez a szenvedés a hiányaimat csákányozta fel, szétfricskázta a körletemben. Arra gondoltam, lám, elprédál- tam a legértékesebb örökségemet, és ha belecsikkadok is, többé nem szeközlekedem az embertársaim között. Sokat fejlődtem az elmúlt esztendőkben. Az ábrázatom már-már hasonlítani kezd az embertársaiméhoz, nem tudom. De mindez talán ideiglenes. Féken tartom magam, és eközben megpróbálok mosolyogni. Megpróbálok kedves lenni. Megpróbálok szeretni. De aggodalmaim nem csillapodnak. Őszinte vagyok? Talán önmagamhoz. A hiányaim. Ugyan kinek is árulkodnék a hiányaimról? Megyek. Lépkedem. Haladok. Látszatra emberként végzem a látszatra emberszabású dolgaimat. A köröttem élők elriszálnak mellettem, és nem sejthetik, hogy külsődlegesen én is emberféle vagyok, de itt bévül talán időzített bomba.

Pontosan emlékszem arra, amikor ez az ember bejött az udvaromra. Nyúzott volt. Teljesen el volt ásva. Behívtam őt a házamba. Itallal kínáltam, nem fogadta el, Te pedig kávéval kínáltad őt. Úgy emlékszem erre, mintha csak tegnap történt volna, pedig mennyi esztendeje már! Éppen csak virradt, amikor betoppant hozzánk. Azt hiszem, tavaszelő volt. A macskák hetyegése miatt alig aludtam valamit az éjszaka. Tehát ráadásul még álmos is voltam. Ö pedig „Jaj, Wlodziek, ezt nem kellett volna, Wlodziek, én ezt nem élem túl, Wlodziek...“ - ilyeneket mondott. Nekem meg az járt az eszemben, hogy vajon miért éppen belém kapcáskodott ez az ember. Nicho! Nicholaus Bozowski! Jól ismerem én ennek az embernek az egész pereputtyát. A nagyanyja az ura eszelős- sége miatt éhen halt. Ha a szántóra ment dolgozni az öreg Bozowski, az éléskamra kulcsát is magával vitte. „Takarékoskodni kell!“ - morogta. „Takarékoskodni kell, mert semmire sem visszük!“ Aztán negyven sem volt az asszony, amikor elkaparták a földbe. Na, cseszd meg! Az a vén csirkefogó pedig nem mert éjszaka odahaza aludni, merthogy hazajár az asszony. Aztán egy napon kilopakodott a temetőkertbe, és kiásta a Jo- lantáját, megnézte, vajon tényleg „földes-e a cipőtalpa“! Na, ilyenek ezek a Borowskik! Te erre azt mondod: „Bátor volt az az ember!“ Bátor? Ugyan! Eszelős volt. Itt ültünk ennél az asztalnál, s az járt az eszemben, hogy miért?! Miért bennem akadt el?! Vajon ekkora balek volnék én, hogy még ő is engem kezdjen ki?! „Jól van, Nicho...“ - mondtam neki. „Rendben van, Nicho, nem neheztelek rád, eredj haza, pihend ki magad, előtted még az élet...“ Csakhogy mindenféle hírek érkeztek erről a Borowskiról. Ha kinn dolgoztam a mezőn, mindig akadt valaki, aki elújságolja a legfontosabb tudnivalókat! „Wlodziek, a jó pajtásod éjszakánként hazalopja magát a falunkba. Mit szólsz ehhez, Wlodziek?! Mért nem csinálsz már vele valamit, Wlodziek?! Képzeld el azt a marhát: röviddel éjfél után indul útnak, és röviddel hajnal előtt érkezik a faluba. Akkor jön, amikor már a kutyák is szunnyadnak... Wlodziek, jó kis ramazuri lenne, ha kikészítenéd őt! Esetleg, ha valaki

hogy irdatlan sötétség vesz körül, olyan tömény fénytelenség, hogy az orromig sem látok. És Nicholaus Borowski tán kőhajításnyira fényteleppel a kezében előttem halad. Nagyon lassan, egészen lassan lépdel, hogy követni tudjam. A legváratlanabb esetekben jutott eszembe az az ember. S azt hittem, már-már süsü vagyok! Nemrég, pontosan egy ilyen éjszaka után váratlanul elszorult a lélegzetem. Rádöbbentem, hogy kiirthatatlan erővel gyűlölöm őt. Jóval nagyobb erővel gyűlölöm, mint amennyire embert embernek gyűlölnie szabad. És ráadásul ezek az átkozott macskák! A macskáid! Megint itt zenéltek az ablakunk alatt. Ha ezekre rájön a kórság: nem tudnak egy pillanatra csendben maradni. Ki nem állhatom a macskáidat, ezeket a szőrös pofájú dögöket. Szóval, nagyon ki voltam... Vasárnap volt. Kimentem a folyóra. A halászat, még úgy-ahogy. Az ember szabadjára eresztheti a gondolatait. Ennyi az egész. Végül is, fellazulhatsz a heti tempó után... Eegen... A lapályon át érkezett. Már egészen a közelemben járt, amikor észrevettem. Eegen... Úgy jött, ahogyan másoktól hallottam. Valóban úgy lopta magát vissza erre a vidékre. A fene tudja, mi húzza őt útból és újból vissza. Elment innen, de mint a holdkóros, éjidőn haza-hazalátogat. Azt hiszem, szánalmasan nézett ki, amint jött át a part menti zöldesen...

Igen. Kettejük „játszmája“ pontosan akkor kezdődött el, amikor a faluban már megfeledkeztek róluk. Wlodzieket sem heccelte már senki, hiszen minden csoda három napig tart. De ők ketten valahogy nem tudtak egymástól szabadulni. Mit mondjak?! Idestova húsz éve élek Wlodziekkel egy fedél alatt. S az ide költözésem óta balsejtelmeim vannak ezzel a vidékkel szemben: elvégre a nagyvilágban vannak rosszindulatú vonulatok is. A mi falunk, pontosabban Wlodziek faluja, ilyen vonulaton fekszik. Itt még a házaknak is sunyi ábrázatuk van. Nem csoda, ha az idegenek messzire elke^_ rülik. Wlodziekhez költöztem, mert nagyon szerettem őt, jobban, mint amennyire szabad lett volna... Azt szerettem benne, hogy az itt élőktől annyira különbözött. Azelőtt nem hajszolta magát káros és felesleges indulatokba. Ma már tudom, tudom, el kellett volna mennünk innen. Eleinte még neszeztem is, mondtam: Drága, Wlodziek... költözzünk el innen... Nem nekünk való ez a hely, költözzünk el valahová... De Wlodzimierz Kowalski, a hites uram csak mosolygott ezen. Eszi a főztömet, szidja a macskáimat, én pedig arra gondolok, hogy a pénz fölveti a házat, de gyerek éppen amiatt nincs a háznál, mert itt, B-ben lakunk, a föld egyik rosszindulatú gyűrődésén. Mit mondjak önnek, a mi életünk is ellaposodott, a napi robot, ha az embernek nem hozhat kielégülést, föléli a lét adományait: éljük a magunk hat munkanapos hetét, a hetedik napon ünneplőbe öltöztetjük a testünket, és a házak előtti padokon társalgunk... Hangyaélet?! Az! Nem tudom, hogy a hangyák boldogok-e?! Csak azt sejtem, hogy mi nem vagyunk azok. Amióta az uram azzal az emberrel összeakaszkodott, nagyon megváltozott a viselkedése. Olyan, mint ha nem is a saját életét élné, mintha nem is a saját elgondolásai szerint cselekedne. A minap egy vadonatúj autót is vett: „Gyere... nézzünk szét a nagyvilágban ...“ — de alig jutunk el a legközelebbi tanyáig, már fordul vissza, mintha ellenséges erők fékeznék, ó, Wlodziek...! Nyilván - együgyűn - azt remélte, hogy ha elhagyjuk egy-egy órácskára a települést, megszabadul majd a nyomasztó érzéstől, amely Borowskihoz köti.

Annyi nehézkes esztendő után most már viselkedésben is egymásra hasonlítanak. Ők ketten. Wanda és Wlodzimierz. Egymás mellett élnek. De napokon át a szavukat sem lehet hallani. Mégis tökéletesebben értik egymás gondolatait, mint egykor, midőn még kötődésükben helye volt az emberi beszédnek. Hajnalban kelnek. Látástól vakulásig dolgoznak. Teszik, amit éppen tenniük kell, és közben figyelnek. Nemcsak egymásra terjed ki a figyelmük, de arra a harmadikra is, aki távoli területeken bolyong. Emberi szó ennél a háznál csupán nagy ritkán hangzik el, legfeljebb, akkor, ha rokonok érkeznek. Ők ketten arra gondolnak, hogy talán az Édenkertben megjelenő első embert sem érdekelte az emberi szó. Istennel enélkül is tökéletesen megértették egymást. De aztán megérkezett az első asszony, akit Évának hívtak, és ő volt az, aki elkezdett fecsegni... Éva asszony, persze, tökéletlennek bizonyul az évmilliók hordaléka felől szemlélve: nem csoda, ha az emberi beszédünk is megmaradt a maga tökéletlen formájában. Ők ketten egy harmadik ember „jóvoltából“ eljutottak a tudati fejlődés ama fokára, ahol az emberi szó feleslegessé válik... Végzik, amit végezniük kell, és olykor, ha szükségét érzik valakinek, összpontosítás árán a távoli Borowskit keresik meg...