Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
» « • A cenzúráról beszélt nemrég a televízióban, arról, hogy bizonyos formája hasznos is lehet. Szavai, ész- revételei kemény, éles hangú bírála- tokat váltottak ki, sőt volt egy-két újság, amelyben...- ... nekem rohantak, tudom. Pedig semmi rosszat nem mondtam, csak éppen máshogy fogalmaztam meg azt, amit előttem többen is hangsúlyoztak már. Nem szívesen ismétlem mások szavait... a Szigorúan ellenőrzött vonatok forgatásakor is emiatt volt gondom. Megkérdezték tőlem, hogy miért választottam Hrabal regényét és valami olyat akartak hallani, hogy ez háború- és náciellenes film lesz, csakhogy én azt feleltem, számomra ez a történet azért izgalmas, mert azokról az időkről szól, amikor a csehországi vonatok még menetrend szerint közlekedtek, a vasutasok egyenruhája pedig tiszta és vasalt volt. A választ természetesen viccnek szántam, a Rudé právo munkatársa azonban gyorsan kioktatott a lap hasábjain. Azt írta, jó lenne, ha tudatosítanám, hogy ezek a vonatok katonákat vittek a frontra és zsidókat a koncentrációs táborokba. Még jó, hogy mondta. Szóval velem már akkor is „bajok“ voltak... színét és fonákját mindig és mindennek egyszerre látom. Amikor a cenzúráról kérték ki a véleményemet, eszembe jutott az első nyugati utam... huszonkilenc évesen Párizsban sétáltam, nézegettem a moziműsort, és meg voltam lepődve, hogy milyen őrültségeket vetítenek. Álltam és bámultam a képeket, hogy ilyet is lehet? Hogyne lehetne, mindent lehet, a legundorítóbb filmeknek is megvan a maguk közönsége. És akkor azt mondtam, hála a jó istennek, hogy ezek a hülyeségek nem jutnak el hozzánk. A tévében is ezt nyilatkoztam. Hogy a párt és a kormány szerencsére megmentett bennünket a sok vacaktól, a butító, gyomorháborító filmektől. Jó, tudom, Formánnak és másoknak is tilost mutattak a vörös csillag alatt, ez nekem sem tetszett, de hát eszembe sem jutott, hogy ezért dicsérjem a cenzorokat. Egyébként hatvannyolctól nem is volt cenzúra nálunk, hivatalosan ilyesmi egyáltalán nem létezett. OAkkor mi volt?- Tilalmak voltak. Arctalan és névtelen rendeletek. Mindenki, akinek hatalma volt, azt tiltott be, amit akart. Azokban az országokban, ahol hivatalosan is működik cenzúra, nem titok, hogy ki a felelős érte, ha rosszul dönt valamiben, be lehet perelni az illetőt, rendeletéit minden esetben meg kell indokolnia. Én a televízióban azt is kimondtam, hogy a cenzúrának funkciója van. Vegyük csak a mozit; vannak filmek, amelyek fiatalkorúaknak egyáltalán nem alkalmasak és valakinek ugye, el kell döntenie, hogy melyek ezek a filmek. Nem örülök annak sem, hogy a remekművekkel együtt mindenféle szemét is beözönlik hozzánk, hiszen a nézők többsége megy és jegyet vált erre is, hagyja, hogy mindenféle hülyeséggel tömjék a fejét, a saját pénzéért butítja magát, miközben a lelke egyre sivárabb lesz. Filmet mindenki a maga értékrendszere, a maga ízlése alapján választ, én nem akarom ráerőszakolni senkire sem a saját értékítéletem, hogy mit tartok jónak és mit nem, de ha szabad áramlást adunk a dolgoknak, különös helyzet áll elő. Komoly, jelentős alkotások helyett fércműveket vetítenek a belvárosi mozik. Nincs hely a Formán-filmekre vagy ha mégis, akkor valahol kint, a peremkerületben. Ezt is szabályozni kellene, mint ahogy magát a filmgyártást is. Természetesen nemcsak nálunk — mindenütt. Nem kell tovább fertőzni az embereket, ha rajtam múlna, azonnal bevonnám a forgalomba került lelki mérgeket. Szociológusokra, pszichológusokra, művészekre bíznám, hogy eldöntsék, milyen filmek kerüljenek széles körű forgalmazásra, mert ha csak az anyagi hasznot fogjuk nézni, a pénztárak bevételét, akkor mi, magunk fojtjuk meg a kultúrát. • A Vége a régi időknek bemuta- tója után nem egy kritikusa azt írta: Menzel voltaképpen Vancurának és Hrabalnak köszönheti, hogy az, aki.- Meg Svéráknak, aki a Magány az erdőszélent és Az én kis falumat írta. Igen, nélkülük egészen más helyzetben lennék, én ezt egy percig sem tagadom. Nem vagyok író, és annyira hiú sem, hogy azt állítsam tathatta be, egy amatőr csoport adta elő Havelnek és néhány meghívott vendégnek. Óriási botrány keveredett ebből, maga a titkosrendőrség vette kezébe az ügyet, volt akit le is tartóztattak a színpadra állítás miatt. új filmje előtt A párt és a kormámy provokációnak tekintette már a bemutatás tényét is, hiszen Havel a tiltott szerzők listáján szerepelt. Később Ausztriában mutatták be a darabot és még valahol, itthon azonban több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hazai közönség is tudja, mi az, amit nem láthatott. Én azért szeretem ezt a művet, mert más, filozofikusabb, mint a többi Havel-darab, s bár megrendelésre íródott, nekem az az érzésem, hogy örömből született, hogy maga Havel is élvezte, amikor dolgozott vele. Óriási visszhangja van az előadásnak... arról szól, hogy mindenki besúg, szimatol, leselkedik, hogy mindenki az ellenséget látja a másikban, hogy senki senkiben nem bízik. Amikor Havel felment a színpadra a második előadás után, azt mondta: „Esküszöm, tizennyolc évvel ezelőtt írtam a darabot.“ • Hogyhogy a második előadást látta a szerző? A bemutatón nem lehetett jelen?- A bemutató csütörtökön volt, szombaton speciális előadást tartottunk Havelnek és baráti körének, valamint azoknak az amatőr színészeknek, akik annak idején játszották a darabot. Én nem voltam itthon ezen a szombati napon, Ausztráliából telefonáltam haza, a színházba, hogy megtudjam, hogy reagált Havel, tetszett-e neki az előadás. Nem kellett érdeklődnöm; egészen véletlenül ő maga vette fel a telefont az irodában, s még mielőtt bármit kérdeztem volna, gratulált és megköszönte a munkát. • Most, amikor új fejezet kezdődött történelmünkben, hogy tekint vissza az elmúlt két évtizedre? Nem bánja, hogy itthon maradt és nem követte pályatársát, a New Yorkban élő Milos Formant?- Ami az elmúlt éveket, évtizedeket illeti, majd később derül ki, hogy ezek voltak-e a legrosszabb évek, egyvalami azonban vitathatatlan: rengeteg időtt veszítettünk. De veszítettek azok is, akik elhagyták az országot. Élményeket, baráti kapcsolatokat, lehetőségeket. Én az első, egész estét betöltő játékfilmemmel, a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal nagyon magasra repültem, következő filmemmel, a Szeszélyes nyárral ugyanebben a magasságban maradtam, díjakat kaptam, utaztam, megtanulták a nevemet külföldön, s ha a Pacsirták cémaszálon után nem jött volna az az ötéves kényszerszünet, amikor nem forgathattam, lehet, hogy most máshol lennék. Csakhogy én akkor fogadtam meg, hogy maradok. Lehet, most sokkal híresebb lennék, de a hírnév akkor sem érdekelt, én itt akartam boldogulni, két lábbal a földön. Engem is értek kísértések, hogyne értek volna, de nem mentem mégsem. Igen, sokszor bámultam a mennyezetet, és mint tudjuk, az nem mindig van jó hatással az emberre, de mint minden rosszban, ebben is volt valami jó. Ha más nem: tapasztaltabb lettem. És ezután csináltam meg azokat a filmeket, amelyeket őszinte szeretettel fogadtak az emberek. Ez nagy köszönet, ez sok mindenért kárpótolt. Ami pedig Formant illeti: tudja, mikor szoktam emlegetni őt? Ha repülőgépen ülök. Ő első osztályon utazik mindig, én meg csak nagyon ritkán. A többi, az, hogy ő hogyan él és én hogyan élek, egyáltalán nem foglalkoztat. 9 Következő filmjéről mit tud már?- Egyelőre semmit. Gondolkodom. Tétova vagyok. Most, amikor bárkitől bármilyen anyagot elfogadhatok, nem vagyok képes eldönteni, milyen filmet csináljak. Nézem, mi zajlik körülöttem, és elmegy a kedvem a legjobb ötlettől is. Szabó G. László Két filmjét díjazták az elmúlt hónapokban. A Vége a régi időknek Montrealban és Valladolidban nyert, a Pacsirták cérnaszálon Nyugat-Berlinben. Egy újgazdag földesúr igencsak furcsa házanépéről és titokzatos „vendégekről“ szól az előbbi, 1989-ben forgatott alkotás, az utóbbi pedig, amely 1969-ben készült, de húsz évig a Barrandov „sötétkamrájában“ feküdt, egy hatalmas ócskavastelepre visz, ahol javítómunkára ítélt „burzsujok“ és disszidálási kísérlet miatt letartóztatott nők várják szabadulásukat. A Vége a régi időknek a húszas éveket idézi meg, a Pacsirták cérnaszálon az ötvenes évek első felét. A kastélylakók életét Vancura foglalta regénybe, a kladnói „vassziget“ foglyainak sorsát Hrabal; Menzel mindkét műből emberséggel, finom humorral és tiszta érzelemmel teli lírai, poetikus filmet rendezett. San Franciscóban most életműdíjat kapott az ötvenkét éves prágai rendező. - Gyakran érezte magát cémaszálra kötött pacsirtának az elmúlt huszonkét év alatt? - kérdeztem tőle pár nappal azután, hogy hazajött Amerikából. Válaszát fanyar mosoly és rövid hallgatás előzte meg, aztán csak annyit mondott: - Igen, többször is megfordult a fejemben, hogy másutt könnyebb lenne, mégsem mentem el. Nekem itt volt dolgom, én itt akartam és továbbra is itt akarok hasznos lenni, és ha „felrepültem“ volna, bizonyára más filmeket rendezek, nem a Sörgyári capricciót, nem a Hóvirágünnepet és nem Az én kis falumat, engem pedig csak ilyen munkák érdekelnek: az egyszerű, hétköznapi emberek meséi. magamról: én is tudnék nagyszerű' forgatókönyvet írni. • írt egyáltalán valaha?- Nem. Soha. Annál sokkal lustább vagyok és különben is... megvannak az embereim, akiktől igazi remekműveket kapok. > A Cinoherní klubban Havel Audienciáját rendezte nemrég.- Volt annak egy jó kis előzménye ... előbb az amerikaiak vitték színre, aztán elhozták az előadást Prágába, hogy lássuk, hogy csinálták meg és tőlük jött az ötlet, hogy rendezzem meg én is, legalább kiderül, ki hogyan látja a darabot. Az összehasonlítást persze mi nyertük, hiszen mi tudjuk igazán, mitől izgalmas az Audiencia. Amerikai kollégáink előadásában úgy hatott a dolog, mintha mi mentünk volna Arthur Millert játszani nekik. Jó, nem azt mondom, hogy csapnivaló volt, amit hoztak, csak éppen másról szólt az ő előadásuk és másról a miénk, s a miénk volt az áutentikusabb. Egyébként dokumentumfilmet is rendeztem az előadás születéséről, most, pár hónappal ezelőtt pedig a Koldusoperát vittem színre Ha- veltől. 9 Ön kérte tőle, vagy ő maga ajánlotta fel a színművet?- Tavaly nyáron, amikor kiengedték őt a börtönből, eljött a Cinoherní klubba, hogy megnézze az Őfensége pincére voltam című Hrabal-dara- bot. Hogy vagy, kérdeztem tőle, minden rendben? Igen, csak a bajszom hiányzik, felelte, majd ha kinő, jobb képet vágok. Erre én, hogy örömet szerezzek neki, azt mondtam, szeretnénk minél hamarabb műsorra tűzni egy Havel-darabot. Aztán múltak a hetek, a hónapok és még nem volt köztársasági elnök, amikor eszébe jutott a beszélgetésünk. Itt a Koldusopera, mondta, sok színház kéri tőlem, de ha kell, nektek adom. Egy ilyen lehetőséget természetesen nem lehet kihagyni. • Játszották már korábban má- sutt is a darabot?- Egyetlenegyszer, a hetvenes évek végén, egy Prága melletti kis faluban. A művet egyébként mi rendeltük meg annak idején, de mert a mi társulatunk aztán mégsem muKARLOVY VARY, 1990. A CSEHSZLOVÁK FILMKRITIKUSOK DÍJÁT, PACSIRTÁK CÉRNASZÁLON CÍMŰ ALKOTÁSÁÉRT Jlftí MENZEL KAPTA (Méry Gábor felvétele) 14 1990. XI. 2. ŐBUJgSB, jifi Menzellei
