Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
GYEREKEK, önfeledten játszanak a homokozóban, a csúszdákon, erőteljesen lengenek a hintákon. Három-négyévesek lehetnek. A közeli óvoda növendékei, akikre a gondtalan kisgyermekkor után vár az iskola, a munka, a harc a sikerért, a javakért. Nekik tervezik majd az egyre gyorsabb, csillogóbb autókat. Néhányuk számára kiemelkedő dolgokat tartogat a jövő, mások elvesznek a szürkeségben, élvezik a fiatalságot, végigdolgozzák az életet, elviselik az öregséget. Gyerekek. Valamennyien játéko- , sak, gondtalanok, akikre az óvoda után az otthon édes melege vár. Az otthoné, amelyben többnyire már a korai gyermekkorban eldől, hogy életük során sikeresek lesznek-e vagy számukra inkább a gyakori kudarc keserű élménye jut osztályrészül. Tomika alig múlt hároméves. Mindössze néhány hete jár óvodába. Reggelenként elkíséri az anyukája, délután pedig együtt mennek bevásárolni, majd haza. Tomika nem érti, csoporttársaiért miért jönnek bácsik, hogyhogy Dávidnak és Olivérnek apukája is van, míg neki csak anyukája. Ez Tomika számára teljesen érthetetlen. Mónikát piros hátizsákjával, lezser pulóverében, szűk farmernadrágjában, fehér vászoncipőjében inkább diáklánynak nézném, mint egy hároméves kisfiú édesanyjának. Pedig Mónika komoly édesanya, sőt édesapa is egy személyben. Ó ugyanis lányanya. Amikor a hétköznapjairól, az ünnepekről, az életéről faggatom,,könnyes lesz a szeme. - Inkább jöjjön el holnap este, akkor mindent elmondok. Talán nekem is jobb lesz, megkönnyebbülök, ha beszélek róla - mormolja halkan, inkább csak magának. Másnap kávéval fogad. A kicsi már alszik, így zavartalanul beszélgethetünk. Lassan, megfontoltan beszél, helyenként hosszú szüneteket tartva. Azt mondja, nehéz úgy beszélnie, ha közben arra gondol, a gyerek apja miként fogja megbosszulni azt, hogy ö nyilvánosan elmondja a viselt dolgait.-Tudja, a volt barátom nagyon agresszív ember - teszi hozzá magyarázatként. - Még kicsi volt, amikor az édesanyja elvált alkoholista férjétől, aki valósággal terrorizálta a családot. Az anyja három gyermeket nevelt fel egyedül. A fiú bátyja már nős, neki is három gyereke van ^ és kedveli az alkoholt. A nővére néhány évvel ezelőtt elvált, s inkább idegroncsnak nézné az ember, mint a harmincas éveiben járó fiatal nőnek. A családból Tomika apja vitte a legtöbbre. Diplomát szerzett, s most szülőfaluja szövetkezetében dolgozik. Egyébként a falu mindösz- sze negyvenkilomóternyire van innen. Nos, ha érdekli, elmondom magának az egész történetet elölről. Egy Balaton-parti üdülésen ismertem meg a fiút. Mit mondjak? Nem volt szerelem az első látásra, legalábbis a részemről nem. Sokáig észre sem vettem. Nem az a típus, akiért megvesznek a nők. Kapcsolatunk egyszerűen a társaság hiányának tudható be. A nyaralás utolsó napján elkérte a telefonszámomat. Odaadtam, gondoltam, úgysem jelentkezik. Tévedtem. Előbb felhívott, aztán meg is látogatott. A viselkedése, gyakori telefonálgatásai és látogatásai alapján úgy éreztem, hogy komoly szándékai vannak velem. Körülbelül másfél hónapja tarthatott a kapcsolatunk, amikor teherbe estem. Azonnal közöltem vele, mire ö faarccal csak annyit mondott: vetesd el. Semmi többet. Persze abortuszról hallani sem akartam. Abban Apám rögtön kijelentette, szeretné, ha többé nem látogatnék haza, inkább majd ók jönnek hozzám. Ez Így is van. Szinte minden héten jönnek. Visszatérve a terhességemre. Arról, hogyan néztek rám az ismerősök, a munkatársaim, inkább nem beszélek, ha rágondolok legszívesebben sírnék. Nehéz kilenc hónap után megszületett Tomika. Az apja persze nem volt kíváncsi rá. Bíróság útján elérhettem volna, hogy fizessen gyermektartást, de ha erre saját magától nem hajlandó, én nem fogok piszkoskodni vele. A múltkor nagyon rosszul éreztem magam. Gondoltam felhívom, megmondom neki, hogyan hiányzik nekem, s bizonyára a gyerekének is. Borzasztó flegmán, nagyképűen tárgyalt velem. Azt mondta, ha még egyszer fel merészelem hívni, lehet olyant tesz, amit idővel megbán. Nem tudom mit értett ezalatt. Aztán még hozzátette, hogy nősül. Olyan lányt vesz feleségül, akiért a kisujját sem kellett mozdítania, s a hölgy borzasztó hálás neki, amiért az oltár elé vezeti. Természetesen rögtön letettem a kagylót. Kicsit csodálkoztam azon, amit a menyasszonyáról mondott. A munkahelyemen dolgozik egy fiatalasszony, aki arról a környékről való, ahol a volt barátom lakik. Mivel nem tudja, hogy ki a gyerekem apja, hát nyugodtan megkérdezhettem, nem ismeri-e ezt és ezt a srácot. Dehogynem, válaszolta. És te honnan ismered, kérdezett vissza. Egyszer együtt utaztam vele, feleltem. Még jó, hogy csak együtt utaztatok, mondta nevetve. Az a srác ugyanis egy nagy szélhámos. Most nősülni készül, de ha látnád a menyasszonyát! Huszonhat éves, állítólag terhes és a srác fél a falu nyelvétől, inkább feleségül veszi. Még hozzátette, hogy a lány a szüleivel, az öccsével és a húgával lakik egy háztartásban, s a szülök alig várják, hogy már végre valaki bekösse leányuk fejét. Egy őszi szombaton volt az esküvőjük. A kolléganőm férje fényképezett. Hétfőn a fiatalasszony majd megfulladt a nevetéstől, amikor a lagziról mesélt. Állítólag a férje nem tudott olyan felvételeket készíteni, amelyen a vőlegény és a menyasszony is rajta lett volna tetőtől talpig. Ä srác ugyanis 186 cm magas, a lány viszont másfél méter sincs tette hozzá vigyorogva a kolléganőm. Engem persze nem a lány külseje érdekelt. A szívem majdnem meghasad, ha arra gondolok, a srác idővel tisztes családapa lesz, akit tisztelnek majd a faluban, hiszen nagyon mélyről tornázta fel magát. Én meg - hogy az anyám szavaival éljek - egész életemben megbélyegzett leszek. A gyerekem szintén, hiszen csonka családban nevelkedik, s ki tudja képes leszek-e majd egyedül felkészíteni öt az életre. Szüntet. Mónika szótlanul nyeli a könnyeit. Szeretnék valami vigasztalót mondani, de néhány közhelyen kívül semmi nem jut az eszembe.- Itt van magának a gyerek - erőltetem ki magamból jobb híján.- Igaz, itt a gyerek - sóhajt. - De milyen árat fizettem érte? Anyám szerint férjhez kellene mennem. Talán igaza van. De kihez? Legényember nagyon meggondolja, elvegyen-e egy gyerekes anyát, a többiek meg... Tavaly a nagyanyám azzal jött, hogy a falujukban megözvegyült egy fiatalember. A felesége autóbaleset következtében meghalt, féléves kislányt hagyva maga után. Nagyon rendes ember, találkozni szeretne veled, mondta a mama. Azt gondolja, könnyebben felejt, ha megismerkedik valakivel. Rendben van, jöjjön el. Egy este meg is látogatott. Hozott egy gyönyörű csokrot. Beszélgetni kezdtünk, az első mondatok után a feleségét hozta szóba. Milyen szép, jó, házias, rendes és még ki tudja milyen fantasztikus tulajdonságokkal volt megáldva. Alig vártam már, hogy egyedül legyek. Egész este a megboldogult neje volt a téma. Végre elment, amikor másodszor telefonált, megmondtam neki, ne jöjjön többet. A másik esetem egy orvos volt. Tavaly télen Tomikának megás láza volt, rögtön kihívtam az orvost. Jött is ügyesen. Fiatal volt és jóképű. A gyereknek csillapodott a láza, én meg kávéval kínáltam a doktort. Pár mondat után kiderült, hogy nemrég vált el. A felesége már férjhez is ment, magával vitte az ötéves fiukat. Nagyon szimpatikus volt a doki. Gyakran meg is látogatott. Egyszer elég későn jött, a gyerek már aludt. Úgy látszik, rossz éjszakája volt, mert gyakran felsírt. Amikor harmadszor mentem a kicsihez, a férfi dühösen megjegyezte: A fenébe, én hozzád jöttem, nem a gyerekedhez. Természetesen azonnal kidobtam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki lányfejjel vállal gyereket mindörökre lemond arról, hogy férjhez menjen, de az én házassági kísérleteim kudarcba fulladtak. Arról, hogyan viselkednek velem szemben a kolléganőim, nem akarok beszélni. Csupán egy példát mondanék. Tavaly férjhez ment a kolléganőm, akivel egy irodában ültem. Egyidősek is vagyunk, amíg együtt dolgoztunk jól megértettük egymást. Két hónappal ezelőtt megszületett a lánya Én is elmentem a gyerekkel megnézni a kisbabát. A kolléganőm már lánykorában is elég erős volt, de a szülés után borzasztóan meghízott. Már éppen készültünk hazafelé, amikor megjelent a férje. Látod, mondta a feleségének. Mónika milyen jó alakú, pedig ö is szült. A kolléganőm nem szólt semmit. Másnap meglátogatott és közölte, hogy nem szeretné, ha még egyszer elmennék hozzájuk. Ugyanis, nem örülne, ha a házasságuk miattam menne tönkre. Az emberek azt hiszik, ha valaki lányanya, az azt is jelenti egyben, hogy fűvel, fával lefekszik. Esténként, amikor a gyerek már alszik, sokat gondolok arra, miért is alakult így az életem. Nagyanyám szerint ez azért van, mert nem neveltek vallásosan. Talán igaza van. De kérdem én, hol van ilyenkor az Isten? Nyugodtan ki merem jelenteni, én szerettem azt a fiút, hittem neki, ő pedig aljasul becsapott. Ezért kegyetlenül megfizettem. Ezzel szemben ó nyugodtan éli az életét, a falubeliek tisztelettel, elismeréssel néznek rá. Én sajnos nem mondhatom el ugyanezt az ismerőseimről. Én is szeretnék teljes értékű életet élni, családot alapítani, férjjel, gyerekekkel. Ez nekem talán sohasem adatik meg... Nézem Mónikát. Szép, kedves teremtés. Lakása alapján gondos, ügyes háziasszonynak tűnik. Jól szituált, anyagi javakban nem szenved hiányt. Jóval harmincon alul van. Drága emlékű nagyanyám azt mondaná: előtte az élet. Mónika egyre csak azt kérdezgeti: Miért van ez így? Kinek ártottam, hogy ennyit kell szenvednem? Néz rám válaszra várva, sajnos, nem tudok mit monda™- Kamoncza Márta A kötéltáncos A kötéltáncos mutatványa nagyon egyszerű törvényszerűségen alapul. Amikor a huzalra lép: csak a huzalra összpontosít. A huzal: a kötéltáncos egyetlen útja és lehetősége az önmegvalósuláshoz. A város két tornya közt feszülő huzalra tapadnak a kötéltáncos talpai, s a mutatványos lényében jelentkező feszültséget a huzal is átveszi. A huzal?! Élni kezd, ha úgy tetszik megszemélyesül. A huzal a kötéltáncos által él, mert ő általa választódott ki. A kötéltáncos hatására a huzallal történt és történik valami. És a mi lehetőségünk e pillanat-láncolatban a rácsodálkozás! A' város tornyai közt feszülő huzalon lépkedő embert figyeljük. Lélekben azonosulunk az eseménnyel. Az adott jelenséggel. De vajon melyikünk mondaná ki: „Hiszen az az ember, ott: a tapasztalataink szivárványhíd- ján halad!“ — halad, halad, halad. .. Melyikünknek jutna eszébe, hogy valaha a kötéltáncosunk is bölcsőben ringatott kisded volt. Aztán, mint annyi más: ő is megtanult járni, később fokozatosan túljutott a szokványos léptek határvonalán. Csakhogy minden meghaladás alapja a feledés. Túltenni magamat a hagyományos lépéseken, azt jelenti: el kell felejtenem járni. El kell felejtenem a földi csapásokat és utakat. Mondom: minden meghaladás alapja a feledés. És, hogy újra — immár magasabb kivitelezési fokon - megtanulhassam a másoktól különböző haladásokat, el kell felejtenem a korábbi járká- lásaimmal összefüggő téveszméimet. A kötéltáncos sorsa szorosan összefügg tornyokkal és huzalokkal. A szemét, mintha a kígyótól - ettől a félénksége miatt alantas csúszómászótól - örökölte volna: nem képes csakis a síklátásra! A kötéltáncos léte: önmagától önmagáig vezet. Programja a jelenidejüség! Az egyszeriség! Ami vele történik: a tornyok közt feszülő huzalok alatt élünk, és papundeklibábuk vagyunk a kötéltáncos tudatában. Nem törődik velünk. Önmagával, sajátos helyzetével, és a sajátos életmódjával van elfoglalva. Életet ad az élettelen anyagnak, miközben az élőkről és az életről megfeledkezik. Koncentrál. A tettre összpontosít. Nem ő építi fel a városok tornyait. Nem ő feszíti ki a tornyok közti huzalokat. Lépked, halad, egyensúlyoz, csaknem úgy, mint mi - a köznapok elnyűtt és névtelen bajnokai - lépdelünk, haladunk, előbbre, ha jutunk az útjaink szivárvány-ívelésén. Ne riasszuk egymást! Vaj kai Miklós 1990. XI. 2. t/asárnap JU LIUS POLÁK RAJZA BELLUS IMRE FELVÉTELE Egy lányanya vallomása reménykedtem, hogy meggondolja a dolgot és feleségül vesz. Minden nap vártam, hátha felhív vagy meglátogat. Már a negyedik hónap végén voltam, amikor a szüleim tudtára adtam a dolgot. Anyám teljesen magánkívül volt, apám ordított, hogy ezért gürcöltek éjt nappallá téve. Ehhez még tudni kell: a szüleim falun élnek. Apám gépészmérnök, anyám bérelszámoló. Családunk köztiszteletnek örvend a községben.
