Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
Négyen ülnek az asztalnál. A hentes, a torreádor, a hóhér és az orvos. Kártyáznak. A hentes nagy darab ember, legalább egy hete nem borotválkozott. Piszkos fehér kötényt visel, nagy durva kezeit, s a sárga, zsíros kártyalapokat az ülében pihenteti. Néha megtörli az orrát a kezeivel (sosem használ zsebkendőt), nagyokat nyel, összpontosít, melyik lapot játssza ki. Olykor tétovázik, elnéz a vele szemben ülő orvos vékony vállai felett, és köhint vagy krákog. Leggyakrabban az ő szája felől érkező artikulálatlan hangok törik össze a mészfehér csendet. Egyszóval nem túl gusztusos ember. De erős. Egyszer a torreádor marhának nevezte, hát nem sokat tétovázott, hogy a bal vagy a jobb szeme alá suhintson csontos öklével. Amúgy nem sértődékeny, csak néha alig tudja megállni, hogy fel ne hívja valamivel magára a figyelmet. Nem csal. Ugyanis nem tud. Ha veszít, nem szórja dühösen az asztal közepére a lapokat, nem káromkodik. Lassú mozdulattal végigtapogatja a zsebeit, s csodák csodájára, mindig talál valahol egy gyűrött százast. Ezzel szemben a hóhér folyton adós. A hentes tényleg nem tud csalni. Egyszer volt ugyan egy ügyetlen húzása az egyik ásszal, de a többiek észrevették, s igyekezve nélkülözni a keményebb sértéseket - lehurrogták. Azóta megpróbál becsületes maradni, s gyakrabban veszít. ^-Tartom a kétszázat! - mondja a doktor, és sovány kezeivel elhessegeti az orra elől a szemtelen felhőfoszlányokat. Még néhány emelés, már csak az orvos és a hentes játszik. A torreádorközömbösen piszkálja a körmeit, s néha lopva az orvosra tekint. Az előbb ugyanis észrevette egy kisebb svindlijét, de nem akar szólni. Még nem. A hóhér az eddigi nyereségét számolgatja. Persze, csak gondolatban. A hentes veszít. Az orvos száraz mosollyal húzza maga elé a bankjegyeket. Sovány kopaszodó figura, még ehhez a partihoz is túlságosan jól öltözött. Ujján több gyűrű is csillog, szeme már elvesztette régi fényét és erejét. Könnyű szemüveget hord. Ahogyan egykor a gyerekeket, úgy segíti most világra az újabb nyereségeket. Az előbb ugyan rájött, hogy a hóhér manipulált a piros hetessel, de későn, hosszadalmas lett volna bizonygatnia az igazát. Varja a megfelelő alkalmat. Ideges típus, cigarettára gyújt. Társai nem nagyon örülnek, amikor ezüst cigarettatárcájábpl újabb füstölnivalót halászik elő, s díszes öngyújtójával szikrákat csihol, de nem szólnak, mert a torreádor a körmét rágja, s az legalább olyan idegesítő. — Megadom az ötszázat! - sziszegi a hentes.- Tartom, és emelem hatszázra - válaszol hidegen a torreádor, aki ritkán veszít. Csak néha. Ezt jelzik a forradások is a kezén és a mellén. A bika az csak bika. Ráadásul ő is a bika jegyében született, s a vörös rongy rázogatásától kissé már remegnek a kezei, de dús fekete haját most is olyan kecses mozdulattal söpri félre homlokából, mint fiatalkorában. Fénykorában. A tömeg a vállán vitte. Meg néha a bika is. De az legalább nem ejtette le! A doktor kever. A hóhér ránéz az órájára. Nem, nem az időt nézi, az itt most teljesen mellékes. Azon tűnődik, kitől lopta. Egyébként senki sem mondaná őt hóhérnak, vörös haja, bajusza és szakálla van, termete kissé alacsony, de arányos. Jobb lábára kicsit sántít, i állítólag egyszer dühében belerúgott a villamosszékbe, mert nem működött. Mennyit szaladgált, míg legalább egy laposelemet sikerült szereznie! Mert a látszat az úr. S látszatra ő is nagyon humánus, jólelkű úriember és nem tud veszíteni. Ha mégis megtörténik - főleg amikor nem ő kever - dühében nagyokat csap az asztalra és hitetlenkedve ingatja a fejét, mintha nem is ő csalna a legtöbbet.- Én kész vagyok! - fordítja ki üres mellényzsebét a hentes, s a torreádor megértőén biccent, holott az ő vagyona sem tart már sokáig. A doktor közömbösén bámul a felhőkbe, majd váratlanul elhajítja a félig szívott cigarettát.- Kölcsnözhetek, de... A hentes láthatóan kivirul. ... de? - piszkálja ezúttal a fülét a torreádor.- Azt ajánlom, játsszunk ezúttal nagyobb tétben. Mint tudjátok, kedves barátaim, a pénznek itt per pillanat semmi értéke sincs. A hóhér helyeslőén morog. Tiszteli az orvost. A fene tudja, de van benne valami magabiztosság, valami különös nyugalom, amit képes átvinni társaira is. Adnák a szavára.- Ezért azt javaslom, hogy az abszolút vesztes következő életében a vele szemben ülő foglalkozását köteles folytatni... Néma csönd. Ilyen javaslatra nem számítottak.- Én benne vagyok! - szólal meg a torreádor elsőként, és a szemben ülő hóhérra néz. Neki a legkevesebb a vesztenivalója. A hentes nyugtalanul feszeng. Élő. Élő hússal nemigen dolgozott eddig. Végül is... Ki lehet próbálni...- Hát, ha nincs jobb ötlet... Nincs. Feszülten figyelik egymást, hogy a legkisebb tisztességtelen mozdulat esetén azonnal lecsaphassanak. Elvégre most már életre-ha- lálra szól a tét. De inkább életre.- Elvégre mindannyiunknak tapad egy kis vér a kezéhez, nem? - mondja mintegy mellékesen az orvos, és beletekint a lapjaiba. Elmosolyodik. Ugyanakkor a hentes arcán furcsa szürkeség jelenik meg. Négyen ülnek az asztalnál. A hentes, a torreádor, a hóhér és az orvos. Kártyáznak. Elvégre el kell valamivel csapni a régi és új életük közti időt... Odalenn nyüzsög a Föld. Az emberek húsért állnak sorba, vagy éppen fertőtlenítő szagú orvosi rendelőben múlatják az idejüket. Mindezt gyanútlanul. Pálszegi Tibor: Cvikcvak elvtárs halála 1968 augusztusa, fél hét múlt három perccel. Tudományos központunkba, melyhez jó néhány intézet tartozik, éktelen csörömpöléssel szovjet tankok érkeztek. Hétkor már el is mentek, de intézeteinkben megszállóként otthagyták bélyegzőóráikat. E történelmi napig azt hittük, hogy a tudós nem hivatalnok, hogy a gondolkodás művészetét nemcsak öltönyben és csak hivatali órák alatt lehet művelni. Hisz ismert annak a tudósnak az esete, aki, mielőtt felfedezte volna törvényét, elöb meztelenre vetkőzött, vizet eresztett a kádba és beszappanozta magát. Az 1968. augusztus huszonegyediké utáni időszak felnyitotta a szemünket. Megértettük, hogy nincs annál szebb, mint amikor reggel hétkor a szakállas tudósok parancsra várnak. S amikor hetet üt a bélyegzóóra, lelkes „hurrá“ kiáltással rávetik magukat a tudományos-műszaki forradalom aznapi, égető feladataira. Cvikcvak elvtárs - mert így neveztük el bélyegző- óránkat - minden reggel szétosztotta a feladatokat. Reggelente ugyanis Cvikcvakon találtuk az aznapi feladatokat tartalmazó írott parancsokat. Egyhamar kiderült, hogy a parancsok föntről érkeznek. Kinyomoztuk, hogy minden áldott nap hajnali ötkor az üzemi étkezde előtti terecskére ejtőernyős ereszkedik le. Idősebb, őszülő férfi. -Először is akkurátusán összehajtogatja ejtőernyőjét, majd meglátogatja minden egyes intézet bélyegzőóráját, s elhelyezi rajtuk a felsőbb szervek aznapi utasításait. A Cvikcvak elvtárs által közvetített parancsok alaposak voltak és mindenre kiterjedtek. Például nehéz volt megszoknom, hogy csak fél kilenckor és kettőkor ihattam vizet. Pálinkát sohasem. Még jő, hogy tízkor használhattuk a toalettjeinket, mert én, időhúzásképpen, fél kilenckor általában három liter vizet hajtottam fel. Tudományos eredményeink is fokozatosan elvizeződtek. Hogy teljesítsük az évi publikálási tervet, gyakran fordítottuk mai szakmai zsargonra ókori kollégáink kevésbé ismert eredményeit. Cvikcvak elvtárs szigorú volt, nem szerette a csalást. Erre a kollégánk fizetett rá, aki legszívesebben a Vidámparkban kutatott. A kolléga legeredetibb ötletei ugyanis akkor támadtak, amikor körhintán ült, vagy pedig a kísértetkastélyban bolyogott. Cvikcvak elvtárs rájött erre a förtelmes szokásra és darabokra szaggatta a bélyegzőkártyáját. A nyolc és fél órás munkaidőt hamarosan megszoktuk. A munkakezdést jelentő „hurrá“ után eleinte még dolgoztunk is, de később már csak az ógörög tudományos eredmények minél érthetetlenebbé tételén fáradoztunk. De eljött a nap, amikor fél hétkor nagy csörömpöléssel intézeti központunkba néhány cserkész érkezett. Egy rozzant kétkerekű kocsit toltak maguk előtt. Mutattaléegy írást, melyen az állt, hogy a Lomeltakarító Vállalat Cvikcvakot megérdemelt helyére - a szemétdombra helyezi át. Mi pedig könnyes szemmel pottyantottuk be Cvikcvak elvtársat a rozzant kétkerekűbe. \ Török Elemér versei (Attila fiam emlékére) Szél rázza a tölgy mohos ágát lombsátra halkan meg-megrezdül sárgarigó víg füttye száll át az ébredő mezőn keresztül fény árad szét a pusztaságon s a tölgy nehéz árnya rám terül húsz éve már hogy egyre várom itt jöttödet most is egyedül susogj lomb susogj és zúgj te szél virágok száz színben nyíljatok jó tücsök te altatót zenélj én tűnődve csöndben hallgatok tudom lent baj s gond már nem gyötör porrá békített a sírgödör Hogy zúg a jegenye, hogy zúg, apám, mintha harang lenne minden gallyán. Egyedül vagyok, s hajnalig éneklem kedves dalaid. Látom mozdulatlan alakod, az ajtóban állsz és hallgatod. Már hiába beszéltetnélek suttogva téged, messze tőlem visz, lassan haladva égi csónakod a túlsó partra, s mint rezzenetlen tollpihe, sodródsz az időtlen semmibe. Lelesz, 1990. szeptember 7. Vojtech Kondrót Eső Velencei tükörlapokkal l burkolja be az eső a járdát Idegenek vagyunk i csapzott hajunk köt csupán | egymáshoz A régi falusi utca - vasútpálya két zavaros vízárok között Olajszínű pávaszemek szemtelen libák belesnek a villamosok szoknyája alá Gépkocsik fröcskölnek sárga sárral I (elsőosztályosok tinta-harca) l Látszatra most kettesben vagyunk nagy tükörteremben l I 1 l l I I Petr Kiíc Miért nem lettem Politikus már régen lehettem volna. Megvolt hozzá minden készségem. A nagyapám egyszerű munkásember, kommunista és a hulladékgyűjtés felelőse volt. A nagypapát mindenki tisztelte, mert az iszákos Suszter tátrai utazást nyert azzal a sorsjeggyel, melyet a nagypapám adott neki három kiló mocskos rongyért. Én viszont megnyertem az összes iskolai hulladékgyűjtő versenyt, persze nem a nagypapám, vagy valamiféle csalás révén, hanem egyszerűen azért, mert a mi házunkban megértették a hulladékgyűjtés jelentőségét. Még azokat a liszteszacskókat is elraktam, amelyekbe a tízóraimat csomagolták, aztán a kenyeret lapulevélbe csomagoltam. A hulladékgyűjtés egyik első díjaként egyszer egy jókora plakátot nyertem, melyen a baráti kommunista- és munkáspártok első titkárainak fényképei voltak. Ez valamikor 1950 táján lehetett, amikor én még olvasni sem tudtam. Nem emlékszem, hogy a „díj“ láttán örömömben a földhöz vertem volna magamat. A nagypapám részletesen megismertetett azokkal a színes fejekkel, s aztán már bármelyiket felismertem. Ez talán szórakoztatott engem. Mindenesetre örültem, hogy a nagypapám is örül, amikor elsőre eltaláltam Enver Hod- zsát. Ez lett aztán a nagypapám kedvenc szórakozása, bármikor eljöttek hozzá a kollégái, kommunisták, meg hasonlók. Olyankor ki kellett másznom az asztal alól, ahol illegális módon hallgatóztam, a nagypapa elővette a plakátot, az egyik képre bökött, s én már hadartam is:- Az a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkára, Walter Ulbricht! - A nagypapa ujja aztán a plakát felső részére kalandozott, s én már hadartam is fölényesen:- Ez Joszif Visszarionovics Sztálin! Őt jól ismertem, hiszen mindenütt csak az ő képét láttam, megismerném akkor is, ha éjfélkor a tyúkólból mászna elő. A vendégek lelkendeztek, én pedig kihúztam magam, amikor ezt mondták a nagypapának:- Ebből a gyerekből egyszer nagy politikus lesz. vagy mi. Miért ne, gondoltam magamban, ha iparkodok, ott leszek minden színes plakáton, képeken, az olvasókönyvekben, és szobrokat állítanak nekem, s mindenki ismerni fog. Ezért aztán a felnőttek gépies kérdésére: „Mi leszel, fiacskám?1 mindig azt válaszoltam büszkén: politikus. Tudták-e, hogy akkoriban kevesen voltak, akik ezen ha- hotáztak volna, a többség ugyanis kedvesen rám mosolygott és megsimogatta a fejem, hisz a nagypapám a hulladékCsótó László: FÜZFAERDÖ (fehér tus) A F Z. Németh István
