Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
5 1990. X. 19. Hivatásának áldozata lett. Az első világháború sebesültjét műtve a szikével megsértette kezét, s a vérmérgezés korán, ötvennégy éves korában törte derékba dr. Kovács Sebestyén Endrének, Hont vármegye tiszti főorvosának, az ipoiysági kórház sebészfőorvosának életpályáját. Kovács Sebestyén Endre 1861. január 5-én született Ipolypásztón, ahol édesatyja a református gyülekezet lelkésze volt. A Kovács Sebestyének közt ő volt a második, aki az orvosi pályát választotta. A nagy példakép, a névrokon nagybácsi, idősebb Kovács Sebestyén Endre (1814-1878) kora egyik leghíresebb sebésze, Arany János, Jókai Mór, Deák Ferenc kezelőorvosa volt. A sokgyermekes családból származó unokaöcs az ö anyagi támogatásával tanulhatott a pápai református kollégiumban Az orvosi oklevelet a pesti egyetemen nyerte el 1884-ben, majd a híres pesti Rókus Kórházban Lumniczer Sándor sebésztanár asszisztense lett. A közben elhunyt nagybácsi emlékére alapított ,,utaztató ösztöndíj“ jóvoltából egy évet a fejlett nyugat-európai orvosi központokban tölthetett. DR. KOVÁCS SEBESTYÉN ENDRE BRONZSZOBRÁT, BEZE- RÉDY GYULA ALKOTÁSÁT, 1917 ŐSZÉN ÁLLÍTOTTÁK FEL AZ IPOLYSÁGI KÓRHÁZ UDVARÁN Bellus Imre felvétele Kovács Sebestyén Endre, Ipolyság gyémántembere Akkoriban a ,,sebészet pápájának" tartott Th. Billroht bécsi klinikáján is tanult. Az igazi sebészeti tűzkeresztségen az 1885-ös szerb-bolgár háborúban a Magyar Vöröskereszt belgrádi kórházának sebészeként esett át. Ilyen felkészültséggel jó eséllyel indulhatott volna bármelyik fővárosi klinikán is, ám szive visszahúzta az Ipoly partjára. 1889-ben Ipolyságon telepedett le, ahol Hont vármegye tiszti főorvosává választották. Fiatalos lendülettel vetette magát a járványok, betegségek és a maradiság elleni küzdelembe. Az utókor leginkább az új megyei kórház alapítása körül kifejtett szorgalmát ismeri. Főorvossá választása idején Ipolyság már aránylag gazdag ,,kórházi múlttal“ dicsekedhetett. Az első ipoiysági kórházat, a templom közelében, az akkori plébános, Király János alapította 1835-ben. A mindössze öt-hat férőhelyes, inkább szociális, mint gyógyító célokat szolgáló ,,ispotályt“ 1875-ben váltotta fel az Ipoly másik oldalán felépülő kórházépületei, mely azonban ,.híján volt minden czélszerüség nek“. Érthető hát, hogy a párizsi, bécsi, pesti műtöket megjárt főorvosnak aligha felelhetett meg a vízvezeték nélküli, petróleumlámpás kórház műtője. A milleneumi ünnepi hangulatot és a hazafias lelkesedést kihasználva a Honti Lapok hasábjain széles körű gyűjtést hirdetett meg. Egy év leforgása alatt a kórházi alapra 20 000 forint gyűlt össze. Engelhardt Mihály 3000 téglát ajánlott fel, a város pedig díjtalanul átengedte a kórházépület melletti telket. A Draskóczi Jenő megyei mérnök tervei alapján épülő kórházban három új pavilon már 80 beteg ellátását tette lehetővé. Külön lakást kapott a kórházgondnok és a Grácból érkezett négy apáca (a páli szent Vince szeretetieányainak nevezett társulat tagjai), akik a kórház első ápolónői lettek. A kórházat 1900. október 10-én adták át megyére szóló ünnepség keretében. Az új kórház igazgató főorvosává Kovács Sebestyént nevezték ki, aki az ipoiysági sebészetet Rajner doktor segédletével országos hírűvé emelte. A korabeli sajtó így méltatja öt: „... a műlökést pedig olyan biztosan és szerencsésen kezeli, hogy megyénk- és a szomszédos megyékben betegeket, akik a fővárosban akarják magukat orvosi műtétnek alávetni, egész nyugodtan küldenek el a fővárosi orvosprofesszorok: - Menjen csak haza Kovácshoz, ö ezt éppen olyan jól, vagy még jobban elvégzi, mint mi...“ Munkáját nem csupán az ipolysá- gi Honti Lapok méltányolták. A magyarországi sebészek 1907-ben megalakult egyesületének igazgatói tanácsába a három budapesti orvostanár mellett három vidéki se- bészföorvost is beválasztottak, s egyikük Kovács Sebestyén Endre lett! Rendszeresen részt vett a sebészkongresszusokon is. 1913-ban például arról számolt be, hogy sikeresen mútött meg egy tífuszos bélát- fúródást szenvedett fiút. Az eset különlegességét az adta, hogy abban az időben, antibiotikumok hiányában, a hastífusz már önmagában is halálveszélyt jelentett, hát meg bél- átfúródással társulva. Kovács Sebestyén sokat tett a kórház fejlesztéséért is: 1909-ben a kórház további pavilonnal bővült, 1913-ban pedig - sok nagyobb városi kórházat megelőzve - már röntgenkészülék is' segítette a sebész munkáját. Az igazgató főorvos, a megye tiszti főorvosa érdemei közé sorolható, hogy Hont vármegye közegészség- ügyi viszonyai a huszadik század elejére lényegesen javultak. Ennek elismeréséül a belügyminiszter Kovács Sebestyén Endrét az Országos Közegészségügyi Tanács rendkívüli tagjává nevezte ki. Országos érdeklődést keltett Kovács főorvos ,,mozgó kórházának tervezete", Felismerte, hogy járvány esetén a legfontosabb teendő a megbetegedettek gyors elkülönítése. Ezért ,,a vándor cirkusztársulatok kocsijaihoz“ hasonló, három járműből álló mozgókórház felállítását javasolta, amely ,,a ragály ozás első eseteinek befogadására már ott a helyszínen legyen“. Nem lankadó küzdelmet folytatott a századelő morbus hungari- cusa, a tüdővész ellen is. A Honti Lapok hasábjain közzétett óvintézkedései arról tanúskodnak, hogy Koch, illetve Pasteur intézetében tett tanulmányútja nem volt elfecsérelt idő. Javaslatai ma is helytállóak. Figyelemre méltóak a cikk zárósorai is, melyekben az egészségügy államosítását javasolta. Kovács Sebestyén Endre közéleti tevékenysége is sokrétű volt. Megalapította s haláláig elnöke volt az Országos Orvosszövetség „Hont megyei és Selmecbányái fiókjának“, gondnoka az ipoiysági polgári leányiskolának, elnöke a nagymúltú Honti Kaszinó vigalmi- s könyvtárbizottságának, a drégelypalánki református egyházmegye tanácsbírája, a Magyar Athletikai Club Hont megyei fiókjának alapító tagja. Sokat tett a megyeszékhely, Ipolyság csinosításáért is: kiharcolta a városi közvilágítás korszerűsítését, az utak öntözését és portalanítását. Nem rajta múlott, hogy az általa már 1902-ben javasolt közfürdő még ma is csak álma az ipolyságiaknak. Betegei szerették, tisztelték. Nemcsak nagy szakmai tudása, hanem emberi hozzáállása, humanizmusa miatt is. Orvosi krédójának is tekinthető az a gondolat, melyet az új kórház építését propagáló Honti Lapok különszámában írt le 1896- ban: ,,Egy szeretettel nyújtott pohár víz, egy biztató szó, egy gyengédséggel, részvéttel megigazított párna sokszor igen nagy változást idéz elő egy elhagyott betegnél...“ Nem véletlen, hogy egy sikeresen mütött betege Hont megye ,,gyémántemberének“ nevezi öt, hozzáfűzve, hogy míg Jókai ,.Aranyembere“ csak fantázia, a „mi gyémántemberünk édes valóság“. Amikor a holttestét szállító váci vonat begördült Ipolyságra, a késői időpont ellenére is nagy tömeg várta földi maradványait. Temetésén, a szakadó eső ellenére hatalmas tömeg, köztük ,,a sebesült katonák lábon járható része“ jelent meg. A búcsúbeszédet Hont megye főispánja, Ivánka István tartotta, aki elhunyt barátját többek közt hivatása nagymesterének nevezte. Ma, 75 évvel halála után, csupán e bronzszobor és az ipoiysági temetőben álló márvány síremlék emlékeztet a századelő híres orvosára. Néhány évvel ezelőtt még lakóháza is állt a Blankyt Szállóval szemközt - ma helyén művelődési ház épül. Utca vagy tér nem viseli a Kovács Sebestyén nevet. A humanizmus napszámosa még mindig a humanizmus névtelen katonája Ipolyságon... Dr. Kiss László Lengyelország tervezett megszállása 1980-ban A tankok indulásra készen álltak A csehszlovák hadsereg 1980 decemberében készenlétben állt a lengyelországi bevonulásra - ezt a kijelentést STANISLAV PROCHÁZKA nyugalmazott vezérőrnagy (1968 után nyugdíjazták) tette Leszek Mázán lengyel- országi tudósítónak. (Az interjút a POLITYKA közölte.) A teljes igazságot Lengyelország tervezett megszállásáról még nem tudjuk, ugyanis a nemzetvédelmi minisztérium levéltára egyelőre nem áll a kutatók rendelkezésére, és féltő, hogy kompromittáló dokumentumokat megsemmisítették. Az pedig teljességgel biztosra vehető, hogy a perdöntő bizonyítékokat Moszkvában őrzik. Tény, hogy 1980 novemberében a csehszlovák biztonsági szolgálat turistának álcázott embereit küldte Lengyelországba. Az ügynökök felvették a kapcsolatot az ottani főkonzulátusokkal, főleg a krakkóival, és felderítéseket végeztek Wroclawban, Opoleban és Krakkóban. Egyidejűleg a katonaság felkészítése is megkezdődött. Az intervencióra olyan egységeket választottak, amelyek 1977-ben részt vettek az alsó-sziléziai közös hadgyakorlatokon - tehát kiválóan ismerték a terepet. A katonákkal közölték, hogy nemcsak a lengyel dolgozó nép érdekeiért fognak harcolni, sőt arra is felkészítették őket, hogy számítsanak a lengyel hadsereg fegyveres ellenállására. Egy teljes hadsereg - 45 ezer katona és tiszt állt készen a bevonulásra. A cél Wroclaw és Opole lett volna - s a törzskar székhelye Wroclav. Az intervencióé hadsereg parancsnoka Frantisek Vesely, a törzskar parancsnoka pedig az 1989 decemberében nemzetvédelmi miniszterré kinevezett Milán Vác- lavík volt. Az egységeket éles lőszerrel is ellátták (de a legénységnek nem osztották szét), azonkívül a zloty is kiosztásra várt. A csehszlovák hadsereg azt a feladatot kapta, hogy bekerítve a lengyel kaszárnyákat, megakadályozzon mindennemű műveletet, ily módon lehetővé téve a Szolidaritás kulcsembereinek az internálását. A Csehszlovákiát megszálló lengyel csapatoknak 1968-ban megtiltották a fegyverhasználatot. A csehszlovák hadsereg katonáinak meghagyták, hogy „tartózkodjanak“ a fegyverhasználattól, de a vezetés - állítja Stanislav Procházka - biztos volt benne, hogy lengyel részről fegyveres ellenállásra számíthatnak. Akkor pedig - harcolni kell. S akkor pedig vér folyik. A veszteség egyes becslések szerint akár hárommillió ember lehetett volna, ebből fél millió a segítséget nyújtó országok hadseregeinek katonái. (Jaruzelskit támadások érték, amikor egy évvel később bevezette a szükségállapotot, holott tény, hogy az ország neki és Kaniának köszönhetően menekült meg a vérfürdőtől.) A Csehszlovákiában állomásozó szovjet csapatok keletről és nyugatról vonultak volna be, az NDK-ban állomásozók pedig nyugatról. Az NDK fegyveres erőinek részvétele csak szimbolikus lett volna. Parancsra várva December elején az egységeket kezdték összevonni a határon. A csapatösszevonások áldozatokat is követeltek: egy négy legénységű tank lezuhant a hídról. A végső parancsra vártak. S december 5-én este nyolckor, amikor ■már senki nem hitte, hogy a bevonulás elkerülhető - a harci készültség csökkentésére érkezett parancs. Másnap megkezdték a visszavonulást, s 10-én már valamennyi egység az állomáshelyén volt. A tiszteket még karácsony előtt megjutalmazták bátor helytállásukért, a katonáknak meg elmagyarázták, hogy szó sem volt Lengyelország elleni intervencióról, csupán „téli hadgyakorlaton vettek részt". A tisztek hittek benne, hogy internacionalista segítségnyújtásról van szó. „Katonák voltunk, a parancs parancs, akármilyen kegyetlen legyen is. Sok tisztünknek kollégája, sót barátja volt Lengyelországban, hiszen a hadseregeink közötti együttműködés széles körű és sokrétű volt. 1980 decembere után a viszony nem változott meg ‘ ‘ - szögezte le Stanislav Procházka. A szocializmus külső és belső ellenségei ellen A Varsói Szerződés valamennyi tagállama számára kötelező érvényű katonai doktrína a párt vezető szerepének lenini elveire épült, ami azt jelentette, hogy a hadsereg köteles harcolni a szocializmus ellenségei ellen, határon belül és határon kívül is. 1968-ban a csehszlovák hadsereg nem lépett fel a szocializmus belső ellensége ellen, mivel Novotny 1967-ben nem élt ezzel a lehetőséggel. A csehszlovák hadsereg nem tudta feladatát ellátni, tehát igénybe kellett venni a tagállamok internacionalista segítségét. Lengyelországban azonban 1980- ban a hadsereg megbízhatóságához még nem fért kétség, mégis meg akarták szállni az országot. Dr. Jaromír Navrátil, az 1967-70-es eseményeket vizsgáló kormánybizottság tagja, úgy véli, Jaruzelski vállalta a keresztet, hogy a még nagyobb rossztól megmentse hazáját. Hogy a csehszlovák vezetés nem tiltakozott Brezsnyev lengyel- országi intervenciója ellen - ennek okát dr. Navrátil abban látja, hogy az 1968 utáni csehszlovákiai rezsim, a szocialista tábor valamennyi országa közül a legdogmatikusabb és legortodoxabb volt. A vezetésnek azzal is tisztában kellett lennie, hogy ha a testvéri csapatok bevonulnak Lengyelországba, ott vér fog folyni. A párt és katonai vezetés egy része ellenezte az intervenciót. Brezs- nyevnek azt is tudnia kellett, hogy csakis a „hűségesek között a leghűségesebb" csehszlovák részvétellel bevonulni többet árt a kommunista mozgalomnak, mint használ, azonkívül itt már társadalmi elégedetlenségek is mutatkoztak: a Charta 77 már harmadik éve hallatott magáról. A lengyel közvélemény egy része még ma is úgy véli, vetette fel a tudósító, hogy a határon állomásozó hadsereg örömmel ment volna Lengyelországba, hogy elégtételt vegyen az 1968-as bevonulásért. „A prágai tavasz elfojtása Brezsnyev hadseregének a műve volt - mondta Jaromír Navrátil. - A lengyel katonáknak, akárcsak a magyaroknak, menniük kellett, mert parancsot kaptak rá. Az emberek emlékeztek rá, hogy a lengyel katonák a legnagyobb tisztelettel viseltetlek a mi nemzeti tragédiánk iránt. 1980-ban szó sem lehetett bosszúról, mivel őszinte szimpátiát éreztünk a Szolidaritás iránt.“ A megszállás tehát elmaradt. A józanabbul gondolkodó politikusok alighanem megértették, milyen társadalmi tiltakozást váltott volna ki, ha 1980-ban Csehszlovákiában, karácsony táján üdvözlőlap helyett a katonafiú „hősi halálának" hírét hozza a postás. (kiedrowska)
