Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
MÉSZÁROS I \T TI 1 1 \ A\ karoly a Nagy Ember halala í. Szakadásom az emberiséggel akkor történt, amikor meghalt a Nagy Ember. Temetését minden tévéállomás egyenesben közvetítette. Aznap reggel gyászruhát öltöttem, kabátom hajtókájára kitűztem a gyászszalagot. Munkába menet gyanús pillantásokat vetettek rám az emberek; az ismerősök diszkréten elfordultak vagy együttérzően bólintottak. Egyedül csak Szaszák Vili munkatársam-barátom jött oda hozzám, és kérdezte meg egyenesen, hogy ki halt meg? S már nyújtotta a kezét, hogy mély részvétét fejezze ki „becses hozzátartozóm elhunyta alkalmából“.- Megőrültél? Te nem tudod, ki halt meg?- Nem - ijedt meg. - Ki?- Hát a Nagy Ember!- Ja... vagy úgy... És te ezért öltöztél ilyen maskarába?- Ez nem maskara. Gyászruha. Ma temetik. Bambán elhúzódott mellőlem. Később láttam, hogy az autóbusz másik végében susmognak az emberek, és rám mutogatnak. Többen hangosan nevettek. Elfordultam tőlük, s éreztem, hogy ebben a pillanatban szakadt meg a barátságom Szaszák Vilivel. 2. Fél tízkor letettem a munkát, és három óra eltávozást kértem az igazgatótól. Temetésre mindenkinek adnak három órát. - Kije halt meg? - volt az ejső kérdés.- A Nagy Ember... Az igazgató nem érthette meg a szavaimat, mert nyersen rám mordult, hogy menjek a dolgomra.- A munka várhat - mondtam eltökélten. - A Nagy Embert temetik.- No és? Mi köze ahhoz magának? A kuncsaftjaival törődjön, teli van velük a folyosó... Mihamarabb intézze el őket, megértette...- Igen... A temetés után...- Megőrült? Mit akar ezzel mondani? És ne álljon itt ilyen idétlenül ... Ezt a ruhát pedig gyorsan vesse le, és menjen az irodájába...- Fizetetlen szabadságot kérek!- Minek?- Ahogy mondottam: a Nagy Embert temetik... Szeretném megtekinteni a gyászszertartást a televízióban, s leróni a kegyeletemet...- Épp a maga kegyeletére... Egyébként is én ezt már megtettem dolgozóink nevében a városháza díszurnája előtt. A maga nevében is!- Én ezt személyesen kívánom megtenni!- Nem szükséges...- Az elhunyt Nagy Ember iránti tisztelet arra késztet...- Magát ne késztesse semmire, magát az irodában várják, az késztesse minél alaposabb munkára.- Egy percet sem tudnék eltölteni az asztal mögött, amikor az általam mélyen tisztelt Nagy Embert örök nyugalomra helyezik...- Megnézi este a híradóban!- Nem híradásra van szükségem, hanem a valóságra!- Nem engedem el!- Elmegyek anélkül!- Abszenciát írok! 3. Ott álltam a tévékészülék előtt feszes vigyázzban, és a szememből folytak a könnyek. A feleségemet - aki délutáni műszakban dolgozik (sajnos) - ki kellett csuknom a szobából, mert visítva nevetett. Nem értettem a jókedvét, de ezen már nem tudok változtatni. Ilyen ember. Láttam olyasmin sírni, amin mások nevettek. Benne minden fordítva történik. Ezért kellett elhagynom őt, akit valaha szerettem. Nem tudta megérteni, mi zajlik bennem a dicső Nagy Ember temetésének pillanatában, a hosszú-hosszú évekig nagyra becsült ember (tetem) utolsó földi óráiban; nem tudta megérteni, miért húzom ki magam, amikor testét az ágyú talpfájára helyezik, és miért lábad könnybe a szemem a sok árva kitüntetés láttán... nem tudta megérteni, miért tisztelgek, amikor a díszsortűz felhangzik... Egy rögöt én is odaképzelek a sírhoz. És szomorú vagyok, hogy soha nem találkozhattam ezzel az emberrel, nem szoríthattam meg a kezét, nem mondhattam el a panaszaimat neki, s ő sem mondhatta el nekem... Évtizedeken át a legszentebb ember volt a szememben, sokszor álltam a képe előtt az igazgatói irodában. Most ott van a sírban, és hullanak rá a kövek. Nem értem, miért nem szólnak a harsonák, a nép miért nem sír. A feleségem is. Nevet. — No mi van? Hol tartanak? - kérdezi. — Már vége - mondom szomorúan. 4. A Nagy Ember II. elhunyta alkalmával ismét gyászruhát öltöttem. Az igazgató ekkor már egyenesen kidobott az irodából. Hozzám vágta a munkakönyvemet is. Mit tehettem volna? A hőn szeretett Nagy Ember II. - aki, sajnos, csak rövid ideig volt ama magas poszton - gyászszertartását nem mulaszthattam el... Majd megbánja az igazgató. Az ő dolga, hogy mit művel. Engem bolondnak nyilvánított: - Ilyen emberek a mi intézményünkben nem dolgozhatnak! - kiabálta. Pedig nem vagyok bolond. Csak tudom, hogy a világban valami nincs rendjén. Az emberek mást mondanak, mint amit cselekszenek. Én ezt nem tehetem meg. Nekem kevés szavam van a világra, azzal spórolnom kell. Tudom, ez nem valami nagy erény a szócséplés időszakában. Mit tehetek? Ilyen vagyok. Helyemet és nyugalmamat csak ott találhatom meg, ahol nemcsak az üres beszédet értékelik, hanem a tettet is. 5. A disznószállás egyik alacsony istállójában találtam meg, ahol összesűrűsödik a levegő, és csípős szag terjeng. Éz az elavult, régi épület fogadott be. Itt minden ismerős. Innen indultam valaha az életbe, és ide tértem most vissza életem delén. A halkan röfögő disznók közé. Még ez a roppant kordé is ugyanaz, mint három évtizeddel ezelőtt; együtt toltuk apámmal végig a placcon, s kannával mertük a moslékot a disznók vályújába. A kannát nézem. Talán az is ugyanaz, a vályúk is ugyanazok, csak rágottabbak, kopottabbak. A ketrecek is ugyanolyanok. Talán még a disznók is? Meddig él egy anyadisznó? A nagy pofájuk, bánatos szemük és roppant falánkságuk biztosan ugyanaz. Akkori falánkságukra tisztán emlékszem. Fel is jegyeztem ifjúkori naplómba (amikor is kizárólag csak kandisznókról és egyéb állatokról írtam) - ma is megvan -: „.. .síró, sivalkodó hangon, a korlátra felugrálva, követelték mindennapi eledelüket. Azokban a vad, forgó szemekben egy pillanatra feltört az ősi ösztön: mindent felfalni, elpusztítani, legázolni... Enni! Enni! Félek a malacok roppant éhségétől... Még sohasem láttam jóllakott malacot. Nekik mindig hiányzik valami...“ Az apám már nem segít nekem. Ott ül öreg házunk tűzfalánál, sütteti arcát, melengeti a kezét. Néha kiül a kerti lócára és pihen. A sok fáradalmat és gyötrődést piheni ki, mit a hosszú évek alatt magába gyűjtött. A nyomdokaiban haladok. Soha nem állt meg a keze, soha nem állt meg a lába. Most van egy sámlija, sok betegsége, és a napba néz. — Jólesik így a napba nézni, fiam. Azelőtt sohasem tudtam a napba nézni, égetett, a szemem világát kérte. Már nem kéri, gyógyítja. A Nap az én egyetlen barátom, az egyetlen, ami öregségemre megmaradt. Nap, napocska. Ma is halványan süt be a kis ablakon ott a kandisznó ólja fölött. Az istálló teljhatalmú ura nagyokat horkant, ha a szemébe vág a fény. Jó itt a csendben. A disznók egyenletes csámcsogása halk zeneszó. Andalító. Kiülök a kondér mellé, és álmodozom. Néha kiveszek egy-egy főtt krumplit a kondérból, mint nagyapám tette valaha. Ez az eledelem. Aztán feltekintek a kis fülke tűzfalára, ahol a Nagy Ember III. életnagyságú képe függ, és vele megbeszélem égig érő gondjaim. (1985 október) világtörténelemóra ezen az órán biztonságban érezzük magunkat nem a mi szemünket piszkálják ki nem ránk öntenek szurkot s napalmot nem nekünk kell támadni vagy védekezni minden intrikát úgy szőnek hogy minket mulattasson kleopátra az orrát figyeli katalin raszputyin után szaladgál napóleonnak pedig nem szabad nőni előfordulnak szentimentális pillanatok is mint fegyverzaj a thermopylaei-szorosban a bourbonok lefejezése az ily izgató események közben a katonáknak széles vállai a királynőknek tiszta bugyijai vannak a bolhák nem ugrálnak ki az egyenruhákból ide az osztályba semmilyen bűz sem jut el a megtalált csontok hófehérek a romok turistákat csábítanak sok eltűnt nép országunkat még mindig szereti öreg tanárunk engedékeny s ezért a történelem alakításába nem kell aktívan avatkoznunk ülünk hát némán a fakuló zászlókat bámulva s várva"hogy az osztályterem fölött függő napok közül melyik fogyatkozik először 1972 Weöres Sándor fordítása fáradtság az alig mozduló szél s a homok lassú csurgása a dombról talán ez a fáradtság már csontjaink sikátorában surran beül a fülkagylóba kúszik a szemhéj alá nyelvek és tüdők lüktetése a levegő ki- és-beáramlása a tűre a halánték makacs dobolása mintha kimérten s higgadtan üti ez a fáradtság mégis mi más rántaná össze izmainkat sanyargatná fejünket mi mástól ez a lábvonszolás a lefelé lógó kezek ólmossága azért még megfeszülünk és fölei ha fizetésről van szó és filozófia azért még felparázslunk a mérk keleti háborúktól ellenfelünkre dörgünk siklásaink még ügyesek láthatatlanok a test mentén futó de a homok lassan csurog a dón s apadnak a folyók is mint szári 1970 Csoóri Sí ugye a nap már éve ugye a nap már évek óta perzse kontinensen mind szélesebb résekből száll a lélégzete a menekvés irányát ember és áll csontváznyomain kiszáradt folyók medre jelöli elegendő hát megrendezni egy t lekapcsolni a tévét hogy az utolsó varázslók se hívj kegyetlen istenük tárgyalásaink persze folyhatnak sugározhatnak széttört csillagok tartósabb eszmét adva hirtelen I meteorok s rémület-bizottságok jelentés nem érdemes sietni szemes kukoricánk éretlen még még nincsenek kitalálva a rej a transzport még nagyon kézi számumok hordják szét az égre segítségterveket s nincs kész a homokot kőolajjá változtatás új technológiája a riasztás órája messzi van még zavartalan a vérellátás és az oxigéncsere üteme is- zsúfolt buszokon s a húsboltok előtt sorban állva mindig megejt a kereskedelem és a közlekedés csődjének ellenálló elég hát egyelőre megnyitni a st közadományokból új kártyavárt a meg nem született unokák tap mint vágtázó katonák nyomál fölszálló porszemcsevihar 1974 Fodor A ii miii ii imp 11 ii : u iiiindiii* im ii«ii«niiiiifiii 11 iiiuMiMi! Edita Spannerová: AZ ANYA DICSÉRETE (olaj - 1949) (Nagy László fo
