Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
' 1 A kisváros gyönyörű tájon fekszik; vizek, sziklák, fenyvesek, és füves térségek veszik körül. A hozzá vezető utakat fák szegélyezik, melyeken göm- bölyded berkenyék gömbölyded fürtjei himbálóznak. A keskeny mezsgyéken még illatozik a kakukkfű, de hasadoznak már a seprővirág zsenge bimbói is. Szívós boróka nyúlik ki a kőhalmokból, a csalitban pedig őzbak köhög. A halastó vize átcsap a gáton, és olyan tiszta, hogy inni lehet belőle. A gyökerek közt rákok tanyáznak, ha az ember éjjel hasra fekszik, és zseblámpával a vízbe világít, láthatja is őket. A fűben szöcskék percegnek, akárcsak egy ói^sbolt- ban, s az édes virágillat egészen a túlérett rozstáblákig száll. A hosszúkás tér mentén, a templom és a fehér temetőfal mellett stráfkocsik kelepelő lábakon teheneket szállítanak, malacokat fuvaroznak, amelyek ijedten másznak egymásra, amikor ki akarják rakni őket. Azért olyan zabolátlanok, mert a mészárosok az üzemben már fenik a hosszú, keskeny késeket, hogy átdöfjék az állatok torkát. Ez az első pillantásra oly békés kisváros a vérből él. Az állatok érzik a levegőben: az utcák vérfoltosak. Az élőhússal megrakott stráfkocsikkal búzlő csontokat szállító szekerek jönnek szembe. Zöld legyek raja szállong a szállítmányok felett, amikor megállnak az egykori serfőzdénél, ahol a csontokat lisztté dolgozzák fel. A porban csonthalmok hevernek, ahogy a stráfkocsik elhullatták őket az éles kanyarokban. A kisvárosban a kutyák rá sem hederítenek a csontra: el vannak telve jó véres hússal. A napot, keresztény üdvözletét hintve a vidékre, harangszó kezdi. Minthogy a sekrestyés háromnegyed hatkor lát neki, időben sikerül beharangoznia, és a híveket a reggeli misére hívnia. Mert pontban hatkor valahonnan a pokol fenekéről felüvölt egy sziréna, s az égre írja embertelen siránkozásának spirálját. Helyesen van ez így elrendezve. A délutánosok misére mennek, a délelőttösök pedig magas szárú csizmáikban a műszakba csoszognak. Valamennyien apró kockás hentesegyenruhát viselnek, gömbölyded, vörös ábrázatot, kerek orrlyukakkal ékes krumpliorrot és széles szájat, mindannyiunknak világoskék a szeme és fakó a szemöldöke. Annyira hasonlítanak egymásra, hogy az ember azt hihetné, mindig ugyanaz jön szembe vele, s mindig ugyanannak köszön. Most nincs se este, se reggel, vasárnap délután van, s a kisváros fölött kis repülőgépen Szarmelléki báró repül. Hirtelen leereszkedik, majd meredeken fölfelé tör, s így hol megsebzett sárkányra, hol meg egy Holdra tartó rakétára hasonlít. Szarmelléki báró a kisváros legpo- tensebb szeretője Ifjúkorában sorra vett lányt is, asszonyt is, házról házra, módszeresen, most azonban már válogat. Valaha gyalog járt, jelenleg repülővel. Nyaranta minden áldott vasárnap fölemelkedik szülővárosa, minden bűneinek színhelye fölé. Férfiereje olyannyira emlékezetes, hogy mindmáig ott állnak a kertekben az asszonyok, és fehér keszkenőkkel integetnek neki. Némelyik állítólag lepedőt kap elő, hogy felhívja magára a figyelmet. harang ma már vagy hat- szór hívott misére, nem bőg a sziréna, és nem füstöl a gyár- kémény. A mészárosok kitolták a kiskapukon a dróttalicskákat, amikhez kutyáikat kötötték: mennek fűért a nyulaknak. Csak Soucek úr nem ment sehová. Miután ebéd után szunyókált egyet, a keskeny átjárón átballagott a mosókonyhába. Előgurította a sarokból nevezetes' fatuskóját, amelyre seregestül szállnak a húslegyek, merf olyan az, mint az édes, jól konzervált döghús. A közepén van ugyanis egy hasadék, abban mindig marad egy kis vér. Az évek során a hóhértönk teljesen átitatódott vérrel, és száz mérföldről bűzlik. Soucek úr azonban nem is érzi, annyira megszokta a bomlás szagát, a hullabúzt. Szépen a mosókonyha közepére állította a rönköt, kötényt kötött maga elé, és megélesítette a vastag fekete nyelű, hosszú, vékony kést. Galambot vág. Lassan, türelmesen készített elő mindent, de nem ám csak az evésre gondolt. Más dolgokon is jár az esze, amikről hangosan beszél.- Mikor éccaka egymagám üldögélek a füstölőbe, és körülöttem futkároznak a patkányok, hát én az életemről elmélkedek. Mér is ezen a hideg vidéken építettem házat? Mér nem szöktem valami olyan helyre, ahol sose fúj a szél és jó meleg van? Ha már nem maradhattam saját botomba és saját házamba, ha má elüldöztek szülővárosomból, mér nem mentem valahová Dél-Morvaországba? Na mongyák meg, mér? Errefelé jó, ha egy-két szép nap van egy évbe, szeptember közepin gyünJ<ét-há- rom enyhe fagy, mindent lepörkül, asztán má itt is a tél. Csak ezekből a patkányokból nincs mostanság annyi, mint mikor a nyúzónál vagy a Halatynál dógoztam, ott vót a patkány. Az első köztársaság alatt, mi csinyáljunk, a patkány több vót. Amikor Soucek úr beszél, a ráncok a szeme körül meg a homlokán jóságos kinézetet kölcsönöznek neki. A galambdúcban eközben összebújnak a kisgalambok, amelyeknek még nedves a szárnyuk alja, azok nem lógnak meg előre. Az öreg galambok kitipegnek a galambdúc előtti kis deszkára, oldalra hajtják fejecskéjüket, szétnéznek és kacsingatnak, úgy, hogy szürke pislogóhártyájukat korall- színű szemükre eresztik. Topognak egy kicsit, karmocskáikat mozgatják, mintha nem tudnák eldönteni, merre repüljenek. Aztán kis idő múlva startolnak, összeszorítják lábacskájukat, megemelik szárnyukat, egyszer-kétszer belepas- kolnak a levegőbe, szemüket összehunyorítják, mintha újra meg újra elszédülnének, majd fölrepülnek a tetőre. Ott aztán lelkes bu- rukkolásba kezdenek, mintha sejtenék, hogy Soucek úr mindjárt bezörget a galambdúcba. Magasszárú csizmájában betrappol bűzlő birodalmába, és mészárosmancsába szorít egy kicsiny, gyenge galamfiókát, a puha tollazat alatt dobog a szívecskéje.- Szép - mondja Soucek úr -, szép az a pár nyári nap. De má Szent Lőrinc belepisál a dinnyébe, akkor aztán má annyi. A munkára nem panaszkodok, az jó, én meg olyan szakember vagyok, hogy kidobni se igen tudnak. Nem sokan vannak, akik máma úgy tudnak kolbászt füstölni, hogy sok se legyen, meg kevés se. Semelyik se tuggya észt megcsinálni, mert mindnek a nyakán ott az ügyész. Ezek máma lisztet tesznek bele, ászt ha nincs elég jól megfüstölve, a liszt megromlik, az emberek meg fosnak tőle. Ha meg túlfüstöli az ember, akkor megreped, kifolyik belőle, aztán semmire se használható. A kolbászt percről percre kóstolni költ, köti ahhoz bizony gyakorlat. Én meg ott üldögélek egész éjjel, adagolok és elmélkedek. Döghúst a kolbászba manapság nem teszünk, ezér asztán a1 jó soká hányódik az udvaron, míg érte nem gyün a sintér. Nyúzó meg Hulaty mindent az égvilágon fölhasználtak, különben odalett vóna a haszon. Csakhogy ők aztán beleadtak apait-anyait, hogy ne lehessen rágyünni. Anyagát tekintve igaz, hogy rosszabb vót, de viszont jobban meg vót csinálva, mint manapság. Máma a füstölt áruhoz túl nagy a hajsza. Gyerünk leölni, még melegen töltsd bele, közbe persze megződül nekik, a hús tisztára sikamlós lesz, ahogy befülled, asztán észt füstöld meg. Az ember néha érzi a kolbászon, hogy állott, hogy biztos nem egésséges, de nagyobb baj azért nem lesz belőle. Én magam is eszek kolbászt, mert hát ilyen alapon az ember semmit se ehetne. S oucek úr levágta a galambfiókákat, ott rángatóznak már a tenyerében a vödör fölött, nyakacskájukból súlyos cseppek- ben csöpög a vér.- De papa - szólal meg hirtelen Soucekné, aki úgy jelent meg a mosókonyhában, mint valami kísértet -, nem köllött vóna leölnöd őket, van még itthon egy kis karajunk, hátszínünk, vesénk meg két kiló virsli is. Eszek, és mégis egyre csak fogyok, furcsa, nem - mondja Soucekné, és csípőre teszi a kezét, mintha azt a fránya fogyást okolná mindenért. - Régebben sokkal többet ettem, a munkahelyemen szoktam rá. Más asszony a bagózásra szokik rá, én meg rákaptam az evésre. Eleinte csak egy kiflit, meg egy darab kolbászt ettem tízóraira, de mikor meglátott a mester, aszonta:- De, asszonyom, nem szabadna ilyen zsugorinak lennie, minek spórol annyira, hogy még csak jól se lakik. Én egészen paff vótam, hogy munkába járok, ezér asztán elkezdtem hármasával enni a kiflit, hozzá jókora darab kolbásszal. Később asztán már négy-öt kiflit is megettem, meg vagy negyed kiló kolbászt. A főnökség megnyugodott, én meg elkezdtem hízni. Eszembe jut a szerény kis tanítókisasszony, aki fehér galléros ünneplőruhájában sétál föl-alá a halastó melletti töltésen, és a pusztulást jövendöli a kisvárosnak: — Mindnek ki van az epéje, egyik műtét a másik után, alighogy az egyiket meghozzák, már viszik is a másikat. Ez azért van, mert oldalast kapnak prémiumnak, a többit meg ellopják. Lopnak és zabáinak, míg börtönbe nem kerülnek vagy meg nem betegszenek, és mindennek csak a zaba az oka. A hideg szél meghajlítja a szívós borókákat, megreszketteti a pirosló berkenyéket, átsöpör a békeszittyón, ami itt mindenfelé megtalálható. Az út mentén a medvetalp vagy érett buzogánya virít, alatta meg a rózsás fű. — Itt mindenki megszeret- mondja a tanítókisasszony -, aki csak egyszer idejön, azt hatalmába keríti a táj, és még friss virslit meg sonkaszalámit is kaphat. Soucek úr nem eszik sonkaszalámit, az olyan, mint a fa. A jó zsíros kolbászt szereti, azzal mindig tele a hűtője.- Befizettek minket ebédre- mondja Soucek úr -, hogy ne együnk annyit munka közbe. De senkinek se köll, inkább bedob az ember egy darab húst tízóraira. Legalább lakjunk jól, más úgyse marad nekünk ezen a világon. Maga meg szedjen inkább ki a kertből répát, idén termett, de azt a köl- köt, a Tondát ide ne eressze nekem. A két szememmel láttam, hogy hazaengedte az iskolából. Legyen szíves, többet ilyent ne csináljon.- Derék fiú az.- Tudja, mi csinál az apja? Egész nap ül a portán, és motoz. A kölök meg idegyün, még a végin észrevesz valamit, akkor aztán kész a balhé. K edvelem Tondát. Hasal velem szemben a sűrű fűben a víz mellett, csuklója köré szíj van csavarva, amelynek a végén a hideg rázza a kutyáját. Tondának is kövér arcára hullanak üstökéről a vízcseppek. Közelről néz rám kicsi kék szemével, és gondterhelten ráncolja szemöldökét.- Te prágai vagy? - kérdi Ton- da, akinek, bár már tízéves, nem megy az olvasás, de máskülönben mindennel kitűnően megbirkózik.- A Húsgyárban vagy a Fémfeldolgozóban dolgozol?- Sem az egyikben, sem a másikban.- Hát akkor mit csinálsz? - kérdi Tonda, mintha a világon semmi más nem létezne, mint a Húsgyár, a Fémfeldolgozó, meg a kisváros. - Hát, az én nővérem itt orvos. - Hűha, azt megnézném magamnak - nyerít fel Tonda, és kimutatja nagy, fehér fogait. - Szóval, orvosnő, el is ájulok, és melyikőtök a tanítónő?- Egyikünk sem, miért? Hát, mert annyi könyvetek van, láttam, hogy az ágy alá vannak fölpolcolva. Mondom is magamba, az egyik biztos tanítónő. Vasárnap délután van. Szarmelléki mint valami félelmetes gólya, a gyárkéményhez közeledik. Pontosan a pereménél meredeken a magasba emelkedik. Egyik kezével a repülőgépet kormányozza, a másikkal a szeretőinek integet.- Én szoktam vinni a dobot a temetéseken - mondja nagy komolyan Tonda, mint mikor valaki a foglalkozásáról beszél. - A ház- I tói a templomig, onnan meg a temetőig. Apu külön erre a célra f csinált egy talicskát, azon viszem a dobot, és huszonhárom koronát kapok a temetőig meg vissza. Magnóra gyűjtök. Ha az emberek ezután is olyan ütemben haladnak, mint ahogy az utóbbi időben, nem soká kell várnom, hogy megle- | gyen. Lakodalmakra is viszem ) a dobot, de olyankor apu csak ; a kisebbet használja. Minek koptatná a nagyobbat, amikor semmi szükség rá. A lagziba pénzt nem adnak egy fillért se, viszont mindig itatnak. A minap Pospísil úrnak a születésnapján játszottunk, az töltött nekem egy nagyfröccsöt, aztán rögtön egy másikat, úgyhogy még harmadnap is alig találtam meg a járda szélit. Apu? Iszik az is, de a legfurcsább az idősebbik bratyóm. Se lagziba, se temetésen nem iszik. Otthon meg a halottnak is kiiná a szemit. Apu vett egyszer Beche- rovkát, a szekrény tetejére tette, de nem soká már hűlt helye volt. Nem egyedül jár ám rá, én is besegítek neki.- Ászt a kölköt ide ne eressze nekem - mondja Soucek úr. - Ez már csak olyan kutakodós família, tuggya? Az igaz, hogy muzsikának is, hogy a népek szeressék őket. mégse szereti őket senki.- A kölyök arról nem tehet.- Tudom én azt, de ő már csak olyan szaglászós, tuggya? Nem is az övék vóna, ha másmilyen lenne, olyan minden lébe kanál, hogy na. Spicli lesz ebből, majd megláttya! A volt kocsmárosnét, aki nemrég még ugyancsak jó húsban volt, most majd elfújja a szél. Masszív, nagy házban lakik, pedig magányosan gubbaszt a konyha sarkában. Bedolgozóként keresi a kenyerét: kesztyűt köt, és nem telik el nap anélkül, ! hogy meg ne eredne a könnye.- Mondogattam én neki, ne lopj, apus, de mintha az ördög bújt volna belé. Mit számít, hogy volt mit a tejbe aprítanunk, mikor éj- I szakánként ijedten riadtam föl. Nyüstöltem eleget, rágtam a fülét: hagyd már abba, fölépült a vityilló, megvan minden, ami kell, térj észre, mert egyszer még ráfizetünk. Nem tudta abbahagyni. Volt egy bandája, azok rángatták bele az egészbe. Bohus így, Bohus úgy, holnap jön az áru. Műanyag tartályokban lopták ki a húst a trágya alatt, és az én apusomnak adták el nyersanyagnak. Olyan bifsztek lett ; belőle, hogy még Prágába is híre jutott, a mai napig is emlegetik. Én minden egyes szállítmányt megsirattam, de apusnak nem lehetett beszélni.- Marenka, mondta szegény, í mind a tíz ujjúkat megnyalják utána. Mindenkinek csak jót teszünk ezzel, lopásról itt szó sincs. Gon- * dőld meg: honnan tudnák külön- f ben az emberek, milyen az igazi bifsztek meg a borjúszelet? Kész a ház, vettünk tévét meg beépített konyhabútort, de mit ér az egész az apus nélkül? Mikor már megvolt mindenünk, mondtam neki, S apus, most már ne lopj többet, nem kell semmi más. Engem akkoriban már meg-megállítottak az utcán az emberek, és figyelmeztettek: asz- s szonyom, beszéljen a fejével, mert lesittelik, meglátja. Lehetett is annak beszélni! Egyszer bundát vett az egész családnak, és kierőszakolta, hogy fölvegyük, és abban korzózzunk vasárnap délután. Én egyszer halottak napján abban a bundában mentem ki a temetőbe, és buzgón imádkoztam a mi Urunkhoz, hogy bocsásson meg a mi : apusunknak. De itt nem segített már az Úristen se. Az apusnak teljesen elment az esze. Egyszer egy fehér hatszázhármassal állított haza, abba aztán betuszkolt bennünket, és elvitt sétakocsikázni. Tudta akkor már az egész város, hogy a mi apusunk nemsokára ülni fog. Annyi ilyen eset volt már, nem tudták abbahagyni, míg le nem sittelték őket. Lecsukták a mi apusunkat is. (Folytatjuk) Balogh Magdolna fordítása
