Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
''S • Ha valamivel nem számolt- már, akkor azzal, gondolom, biztosan nem, hogy ennyi év után, ráadásul a saját darabjával visszamegy majd játszani oda, ahol színészi pályáját a Kedves hazuggal voltaképpen lezárta. — Nem is tudom... talán élt bennem a vágy, hogy egyszer, valami csoda folytán visszamehetek majd játszani az erdélyi közönségnek, csak hát ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Az a rendszer ugyanis, amelyből mi eljöttünk, hazaárulónak titulált bennünket. Magánemberként, látogatóba szerencsére bármikor mehettünk, de színészként... arról szó sem lehetett. Igen, a Kedves hazugban játszottam utoljára Marosvá,sárhelyen. Nem tudtam, hogy ez az utolsó előadásom, csak éreztem. Amikor szerepem szerint azt kellett mondanom Lohinszky Loránd- nak, hogy találkozunk a mennyországban, azt már csak elzokogni tudtam. Lohinszky persze nem értette, miért sírok, s csupán az előadás végén kérdezte meg, hogy mi van, mi történt? S akkor én ráborultam a vállára és azt feleltem: most játszottam veled életemben utoljára. • Tizenhárom év telt el azó- ta; mit várt és mit kapott ezektől az évektől?-Nem vártam semmit. Úgy települtem Magyarországra, hogy minden, amit kapok, az ajándék lesz. A Pesti Színházban játszott Equus, a Szinetár Miklóssal forgatott Erőd, a tévébeli Hosszú előszoba, a Harminchárom névtelen levél, az Áldozatok... ez mind-mind ajándék volt. Az Equusban két szerepet játszottam, először a bírónőt, aztán az anyát. Az utóbbit beugrással vettem át, de nem verem a mellem, .mert bennem volt a szöveg, annyiszor hallottam. Inkább arra vagyok büszke, hogy Gálffi László, Darvas Iván és Kútvölgyi Erzsi, a partnereim azt mondták a beugrásom után, hogy igazából csak most értettük meg a darabot. Ez borzasztó nagy elismerés volt számomra. 0 Az Eltartási szerződés hogy született? Egyszer csak azon kapta magát, hogy írnia kell?- Feltehetnénk ezt a kérdést úgy is, hogy pótcselekvés szásoktól, amelyekkel megdobálhattak volna. Elhagytam őket... tizenhárom év után most láttak először. A másik félelmem az volt, hogy hogyan fogadnak mint színpadi szerzőt. Ráadásul nem Erdélyről szól a darabom, hanem a magyarországi helyzetről, a budapesti színészsorsról. És izgultam a politikai hangulat miatt is... mindennel, még a leg- rosszabbal is számolnom kellett. A jegyek, úgy hallottam, két nap alatt elkeltek. Ez volt az első jó jel számomra. Aztán láttam a nagyváradi színház díszletmunkásainak lelkesedését és kezdtem megnyugodni. Rég voltam olyan boldog, mint azon a napon; mindkét előadás után csak úgy tódult felfelé a közönség. Tele volt virággal a színpad, és sírtak az emberek. Nincs is olyan közönség sehol a világon, mint Székelyföldön. Az örömük, a rajongásuk, a szeretetük, a ragaszkodásuk ugyanolyan tiszta, mint a gyerekeké. Csodálatos érzés volt számomra újra megfü- rödni ebben a szeretetben, látni, érezni, hogy úgy fogadtak, mintVasárnap délelőtt Tana^Belláv* Kofferban a múltja. Rojtos kendoje ko k lya napemyő alatt Vivie arca ragyog. Aztán az Mirigy forgatja szemet, a Selyemru Budapesten a Thália Stúdió színpadán, az Eltartási adjunktusék macskáját utánzó Orbanne ise'et ' művészi ereje teljében visszavonulásra készülő szerződésben. Színésznő írta a darabot szineszekro . Egy cJk a íényszer, később a rajongásig nagy „játékosról“ és egy tehetséges pályakezdőről, eevmáshoz. A szerző és a nagy játékos szeretett színház, majd valami reg var t&- de^nindannyiunkhoz szólni tudó szomoru-szep ugyanaz a személy: Tana. Bella, önéletrajz, .hletesu, de mino^^e A néma levente, a Warrenne darabjában marosvásárfmly. »dez. ^ ^ mlílden van még. Legyező, görbe bot, Ä" <Wak. amdyekhúsz-ham.mc a Vígszínház íagjá. Tanai Bella 1977-ig volt erdélyi színésznő. Miskolc, es gyón e momra az írás vagy sokkal több annál? S akkor én azt válaszolnám: van bennem valami, amit közölnöm kell, amit tovább kell adnom, hiszen ha nem így lenne, akkor most nem folytatnám. Doppingol persze a siker is; az, hogy minden előadás végén vastapsot kapunk a Thália Stúdióban. 0 Nagyváradon, június elején kétszer mutatták be a darabot. Az öröme vagy a félelme volt nagyobb a vendégszereplést megelőzően? — A télelmem. Rettenetesen féltem. Igazán nem akarok nagyképú lenni és dörgedelmes szavakat használni, de azt kell hogy mondjam: engem szeretett és a tenyerén hordozott az erdélyi közönség. Ezért izgultam annyira... féltem a lelki záptojáAZ ÁLDOZATOK CÍMŰ TÉVÉFILMBEN BALKAY GÉZÁVAL (Oláh Csaba felvételei) ha el sem mentem volna. Most Marosvásárhelyre hívtak meg és én boldogan megyek, alig várom, hogy végigjárhassam azokat a városokat, amelyekhez szép emlékek fúznek. Persze, ugyanazt az erődöt, amelyet egyszer elhagytál, önként feladtál, már nem foglalhatod el, hiába mész vissza. Ez nem lenne igazságos. Én nem várhatok elismerést, szeretetet azoktól a nézőktől, akikhez hűtlen voltam. Hogy mégis megkapom, az életem egyik legszebb ajándéka. 0 A földigiliszták életéből című Strindberg-darabban, amelyet a közeli hetekben sugároz majd a televízió a Pesti Színházból, egy tolókocsiba kötözött kopasz nőt játszik megrázó hitelességgel. A gesztusaira, a kézmozdulataira pontosan emlék- szem, de hogy megszálal-e, arra nem. — Tíz-tizenöt hangja van a figurának és egyetlen szava. Az, hogy Herman. ♦ Hogy lehet felkészülni egy ilyen furcsa, rengeteg önfegyel- met kívánó némaszerepre? — Forgatókönyvet írtam hozzá, amelyben szinte percről percre kidolgoztam, mikor, hogy mozdulok a tolókocsiban. Nekem úgy kell „elmondanom“ a közönségnek, hogy ez egy őrült, kortalan öregasszony, hogy ne zavarjam az előttem játszódó cselekményt. Nehéz lecke volt ez számomra, hiszen Szikora János, a darab rendezője a próbákon is lekötöztetett. Végül is ezt kellett hogy tegye... meg kellett szoknom, hogy két órán át mint egy kupac rongycsomó ülök a tolókocsiban, s csak néha-néha visznek arrébb a színpadon. Andersent, az érzékeny és hiú írót Gálffi László formálja meg és ezt azért hangsúlyozom, mert imádok vele játszani. És nemcsak azért, mert tehetséges és izgalmas, hanem azért is, mert Hallatlanul szorgalmas színész. A legtöbb ember nagyon hamar jól érzi magát a sikerben, fürdik, lubickol benne. Ő nem ilyen. Ő fáradhatatlan. Ő éjt nappallá téve képes újat és még újabbat tanulni, és ez kevés színészre jellemző. ♦ A kopasz nő mellett most A padlás Mamókáját játssza Presser Gábor és Sztevanovity Dusán musicaljében, a Vígszínházban. — Váratlanul jött a szerep, beugrással lett az enyém, de így is szeretem. Különben is: én már egy vén róka vagyok... én már főzhetem a szilvás gombócot. Szabó G. László Műkincsrablás Nemrég bejárta a világsajtót az alábbi kis történet: A montpellieri Fabre Múzeumban a déli órákban a pénztárnál jegyet váltott két jólöltözött férfi, hogy megnézzék neves festőművészek alkotásait. Távozóban megálltak a pénztárnál és kérték, hívják oda az igazgatót, mivel ellopták Ingressi 780-1867) egyik festményéhez készült vázlatát. Ezután természetesen minden a feje tetejére állt. Kiderült ugyanis, hogy a két francia újságíró csak azt akarta bebizonyítani, hogy nem őrzik eléggé a francia műkincseket, a felbecsülhetetlen értékű alkotásokat. Hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítják a műkincsrablásról a világ minden részéből szinte naponta érkező hírek. Egyes szakértők szerint ma érdekesebb műkincset lopni, mint bankot rabolni. Igaz, hogy az ismert, híres művek eladása bonyolult, azonban ennek is megvan a titkos feketepiaca. A nemzetközi bandák jól tudják, hol lehet jó pénzért diszkréten eladni a lopott alkotásokat. A vevők többsége műgyűjtő milliomos, de az sem ritkaság, hogy évek múlva valamely múzeumban tűnik fel egy- egy elveszett kép. Ma például számos Franciaországból ellopott kép látható az amerikai múzeumokban. Hogy milyen nagyarányú a képrablás, példázza egyetlen adat: Franciaországban az elmúlt ötven évben körülbelül tizenhétezer festményt loptak el múzeumokból, magángyűjteményekből. Nemrég a francia külügy- és kulturális minisztérium érdekes könyvet adott ki: az utolsó évtizedben ellopott 167 híres festmény és rajz katalógusát. A szakértők becslése szerint ezek értéke körülbelül 550 millió frank. Azt remélik, hogy segítségével talán nyomra vezetik a rendőrséget. Százmillió dolláros festmény? A magyar nyelv nem hiába nevezi az értékes művészi alkotásokat, műtárgyakat műkincsnek. Napjainkban a klasszikus festmények csillagászati összegeket érnek és számos milliomos műtárgyakba fekteti pénzét. Egy nemrégi képaukción minden idők legdrágább tíz festményének élére Vincent van Gogh alkotása került, 82,5 millió dollárt fizettek érte. Utána következett Pierre Renoir 78,2 millió dolláros képe. A tíz legdrágább festmény közül öt van Gogh, négy Picasso, egy pedig Renoir műve. Ezek a festőművészet történetének remekei és a szakemberek szerint „minden pénzt megérnek“. Értékük csak növekedhet. Most izgalmas találgatások folynak arról, hogy az idei őszi, vagy a jövő tavaszi aukción melyik festmény éri el a százmillió dolláros „álomhatárt“. Feltehetően a fent említett három festő valamelyik képe. Százmillió dollár akkora összeg, rolnia. Ráadásul még számos más régi és modern osztrák mester műve is megtalálható gyűjteményében. Rudolf Leopold műkincseit felkínálta az osztrák kormánynak. Értékét a szakértők ötmilliárd schi- lingre becsülik. A kormány azonban csak hétszázmilliót akar érte adni. A tulajdonos szerint ez nevetséges összeg, mivel egy árverésen Klimt egyetlen festményéért hogy számos múzeum teljes anyaga sem ér annyit. A legértékesebb magángyűjtemény Az ember azt hihetné, hogy a legértékesebb magángyűjtemény olyan gazdag országban található, mint Amerika vagy Japán. Pedig nem így van. Itt van szomszédunkban, Rudolf Leopold bécsi műgyűjtő tulajdona. Schiele és Klimt osztrák festőművészek legjelentősebb alkotásait sikerült összevásámegkap annyit. Az osztrák kormány azonban nem akar lemondani az egyedülálló gyűjteményről és megpróbálja előteremteni a Rudolf Leopold által nagyon előnyösnek mondott 2,5 milliárd schillinget, nehogy az osztrák nemzeti műkincs külföldre vándoroljon. Másolatok árverése Nemrég Hágában egy műkereskedőnek ragyogó ötlete támadt. Világhírű festőművészek alkotásainak jól sikerült másolatait árverezte el. Az ötletet az adta, hogy még a pénzes emberek se tudják megvásárolni a százezreket érő eredetieket. Néhány óra leforgása alatt elkelt a 216 másolat. Legnagyobb volt az érdeklődés Vincent van Gogh Napraforgója iránt, amely „potom“ ötezer dollárért kelt el. Renoir, Picasso, Chagall képeinek másolataiért pedig 2000-2500 dollárt fizettek a lelkes műgyűjtők. Egy régebbi elemzés szerint a híres képtárakban is számos hamisítvány található. Nincs év, hogy egy- egy híres képről ki ne derülne, az bizony csak hamisítvány. Másolathamisítvány. Lényegében ugyanaz, mégis micsoda különbség! Szakértelem A madridi múzeum 1984-ben 45 millió pesetáért megvásárolta Juan Gris (1887-1927) híres kubista spanyol festőművész Korsó és váza című alkotását. Sok ezer látogató csodálta meg a festményt. Csak hónapok múlva derítette ki egy külföldi tanárnő, hogy a nagyszerű mű fejjel lefelé lóg a falon. Hány ezer modern kép függ a képtárak falain, amelyről a legképzettebb szakértő sem tudná megállapítani, hogyan kell felakasztani? (Ha csak a szignóról nem!) 1990. X. 12.
