Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-13 / 28. szám

: én már ilyen ok. Szeretem nem avatko- n előzködöm údok, mindig zt vásárolok, aki rám ordít, — a közelem- y ló, rettene- de néha két :tlen vagyok, írvosság nem megbokroso- a történelem, len közelem- igazán meg­értek és min- t mondják ne­ennem. Miért a nép képvise- , most azon- nyira megira- rtem rá egyet- udtam, mivel :g szerencse, adást kaptam, ndta, hogy ez veszélyes és ri. Hazamen- yba, betartot- nert ha nem e, ha elvtársi .ogy néha lop- tűnt, hogy az :hát biztosan ak? Vagy höl- igijedtem, de :nki a Vencel guk, de fültő- os a Vencel kell ismernie itt megfertőz- ert, és külön- agyon rosszul a fülem alatti én lassan ké- i megyek. De y időközben valamilyen n-e igazgató másvalami, a elkötelezet- í, ilyen kevés . Ezért inkább amíg lábado­lásik szeme is alt asztalunk- beszélgetés. tett újságként címszó bele- SEK FEKETE RG FEKETE ini. lacskodott -, Az élet alap­nevetséges, ancsi. és Ju- őbe, a farkas agymamát. :, én nagyon Démoni szö­sllenségem. magamnak, usság a kö­méregettük elemezhetet- eztem mene- san mondott aloldanak, az íl rájuk, cozni voltam, 'esebben be­hajtott, egy- agára vonni Ó, ÉN SZEGÉNY PÁRTONKÍVÜLI! Balázs F. Attila Megcsalt Sziszüphosz homlokomon gyöngyöző konoksággal hej, hányszor újrakezdeném virágzó tűz-tenyérrel birkóznék a kővel fény patakzana bőröm alatt azt sem bánnám ha agyontaposna kisajtolva rossz híremet de hol az a szikla és hol az a hegy Vörös Péter a kényesnél ha... úgy a pont s a fény is a cél elérhető de - a fényes végtelenből több a kényelmetlen: törpülhet a végtelenben az is meglehet... a pont elé temetkezem Mihályi Molnár László ,,Szurdokban árnyék' „azt hinné az ember, hogy mihelyt a bálványok ledőlnek, visszatérhetnek a száműzöttek, csakhogy hova lesznek addigra a száműzöttek...“ (Köntös-Szabó Zoltán) mert fiad látja a seb helyét majd unokád az ő szemét s még akkor is sajog a forradás ezek a sebek ^ túlélnek minket is amikor már rég elrozsdált a kés zom, kiveszem az évi rendes szabad­ságomat. Ám ez nem segített. Me­gyek bevásárolni, hát Vódrázka szomszéddal futok össze, a nevén kívül semmit sem tudok róla, de ő mellém szegődik, köszön, és meg­szólít: Üdvözöllek, barátom! Lépj be közénk, a szociáldemokrata pártba, szükségünk van rád! Mire feleszméltem az ijedségből, már jelentkezési lap volt a kezem­ben, Vódrázka pedig sehol. Alig mentem két lépést, amikor a trafik mögül elém ugrott egy ismeretlen ember, ő is jelentkezési lapot nyo­mott a kezembe, és a fülerpbe súgta:- Annak ne higgyél, ők csak sírá­sók, mi vagyunk az igazi szociálde- mókraták! S máris Vódrázka nyomába eredt. Zaklatott állapotban belépek az üzletbe, s látom, itt már maszek a figyelmet. Végül a borbélyom megszánta: Ni csak, Klapacsek úr, már ezer éve nem láttam. Mire a pasi: Nem is láthatott, mert in­farktusom volt - zavartan elhall­gattam. - Nem tudom elmesélni a történet ízét.- Miért ne tudnád? Végszó: in­farktusom volt. Borbély: Ne mond­ja! Neked meg szörnyű nevethet- néked támadt, mert érezted, ki­tömheti magát, senki se kíváncsi rá...- Honnan tudod?- Ismerem ezeket a teatrális helyzeteket.- Igen, csakhogy... a pasas ma reggel meghalt.- Na és?- És erről Sanghaj Lil jutott az eszembe. Nem azért, mert kivitték a frontra, ebben nincs semmi külö­nös, ö volt a legjobb százméteres síkfutónk. De hogy azokkal a fut- ballbelsőkkel egyszerűen fejbe lőt­ték, abban van valami groteszk. Mintha az én röhögésemet lőtték volna fejbe.- Iszunk egy konyakot? A konyak visszakanyarított a já­tékhoz. Azzal a javaslattal huza- kodtam elő, játsszuk a2t, hogy egymással szeretnénk cserélni. Én lennék ő, ő lenne én.-Jó - hagyta rám, de láttam, nincs sok kedve a játékhoz. - Kezdd.- Ezt nem lehet hangosan ját­szani - tiltakoztam, és rendeltem még egy konyakot. Eleinte örültem a csendnek és a barátom körüli fantazmagóriá- lásnak. Állítólag rengeteg nője volt. Minden kalandjá't elmesélte. Próbáltam végigélvezni a kalan­dokat. tulajdonos van. Kalous a neve. Nem voltunk sokan. Mikor rám került a sor, Brouková asszony, egy igen rendes hölgy, belépési nyilatkozatot adott nekem a Fogyasztók Szövetsé­gébe.- Hogy többé ne csaljanak a mér­legek! - mondta, és nyájasan mo­solygott. 1 Kalous, ezt hallva, szintén moso­lyogni kezdett, és így szólt:- Ez az úr, amint látom, inkább hozzánk csatlakozik, a Vállalkozók Szövetségéhez. Az egész országban már 70 ezren vagyunk, és Bat’a kül­dött nekünk három írógépet! Ettől már annyira meg voltam rémülve, hogy kenyeret nem is vet­tem, csak kihátráltam, hogy haza­menjek, s be az ágyba, a nyugalom­ba. Á parkon mentem keresztül, vesztemre. Egy nagyhajú, bajuszos férfi elállta az utamat, és így szólt:- Na, döntöttél? - sürgetett a negyedik konyak után.-Tulajdonképpen nem is olyan egyszerű. - Láttam, szánakozva elhúzza a száját. - Az idővel van valami baj. Ha ugyanis azt sorol- gatom, amit már átéltél, ez nem vonz, kifakult. Ha valamiért cserél­nék, az az lehetne, ami előtted áll. De nem tudom, mi áll előtted. Le­het, hogy éppen én előttem áll valami, amit kár lenne feláldozni.- Hülye vagy - mondta. Fizettünk. A kávéház előtt elvál­tunk. Átbaktattam a téren, s fölka­paszkodtam a villamosra. Ma is olyan zsúfolt volt, mint máskor. Ennek örültem. A sínek mellett hegesztővel dolgozott két munkás. Valahol szemeteskocsik csöröm­pöltek. Ez mindig ugyanaz. Ennek semmi köze nincs a játékhoz. Ak­kor vettem észre őt. A nevét, azt hiszem húsz év előtt sem tudtam. Termetes szatyorral furakodott fel a peronra. Barátom egyik, nem tudom hányadik, de kétségtelenül legirigyeltebb sikere volt. Egész asztaltársaságunk szerelmes_ volt belé. Reménytelenül. Én is. Ő tu­domást sq vett rólunk, a szocialista realizmus egyik hőséhez ment férjhez. Attól kezdve csak a kávé­ház üvegablakán keresztül figyel­hettük, ha férje oldalán délcegen végigsétált a téren. Egyszerűen nem tudtunk a közelébe férkőzni. Legnagyobb ámulatunkra barátom 'egyik nap a következő történettel állított be a kávéházba.- Megtörtént - sóhajtott fárad­tan. - Megtudtam, hol lakik.- És? - hajoltunk közelebb, mert már ez is hihetetlen ered­ménynek hangzott.- És délelőtt, amikor férje a mi­nisztériumban trónol, hatalmas vi­- Ugye, önt is felháborítja a kör­nyezet? Nézze csak meg ezt a pisz­kos parkot! Csakis a Zöldek Pártja menthet meg minket! Én pedig már gépiesen nyújtottam is a kezemet, hogy elvegyem a je­lentkezési lapot. Továbbmentem. Észrevettem, hogy egy jól öltözött férfi követ. Megálltam, ő pedig gyu­fát kért tőlem. Sajnos, nem tudtam adni. Aztán így szólt:- Azok a bajuszosok nem az igazi zöldek. Azoknak a szervezete a köz- biztonsági szervek kezében van, akik megbújnak ebben a szervezet­ben. Az igazi zöldek mi vagyunk! S máris a zsebembe gyömöszölt egy jelentkezési lapot meg egy zacs­kó erdei gyümölcsökből készült cu­korkát. Meg voltam rémülve a lehető leg­nagyobb mértékben. Hazalopakod­tam. A postaládámból kipottyant egy jelentkezési lap a zöldek harma­dik pártjába, továbbá a Republiká­nus Unió, a Békevédő Liga és az Igaz Fényt Keresők Társaságának nyilat­kozata, és egy röpcédula, melyen vörös és fekete betűkkel ez állt: „Világ anarchistái, egyesüljetek!“ Valamint az, hogy a Cseh Anarchis­ták Társasága egyesít minden anar­chistát a megújulás és az erőszak elleni harc zászlaja alatt. Körök vibráltak a szemeim előtt, a lábaim rogyadoztak, de még fel­eszméltem. Nem kellett volna. Ugyanis előjött a házmesterné, mert a postás néhány ajánlott levelet ha­gyott nála a részemre. Már minden mindegy volt, felbontottam a levele­ket. Ezúttal a Kereszténydemokrata Párt, a Szabad Demokraták Pártja, valamiféle neoromantikusok és a Cseh Asztrológustársaság kívánt soraiba toborozni engem.- Házmesterné asszony — sóhaj­tottam, betemetve a rengeteg jelent­kezési lappal -, segítsen! Megvetően rám pillantott, és így szólt:-A kisujjamat sem mozdítom a maga érdekében. Hiszen maga tag­ja a Férfiak Szövetségének! Maga karrierista! Sági Tóth Tibor fordítása ragcsokorral becsöngettem hozzá. Ö nyitott ajtót: Mit keres itt? - kér­dezte szigorúan. Imádom magát, csak ezt jöttem megmondani.- És? \ <- Elmosolyodott. Behívott. A többit képzelhetitek. Diszkrét his­tória. A hölgy a legszebb asszony volt, akivel életemben találkoztam. Az előbbi cserejátéknál csodála­tosképpen megfeledkeztem róla. Most minden állomásnál közelebb sodródtunk egymáshoz. Istenem, hogy elhízott. Megöregedett. Dup­la tokája van. Szalmaszőkére festi a haját. Újabb és újabb elkedvetle­nítő változásra figyeltem fel. Ami­kor már majdnem egymáshoz sod­ródtunk, észrevettem, hogy ellen­kező irányba furakodik. úgy lát­szik, ki akar szállni. Utána nyo­multam- Kezét csókolom - kiáltottam a megállóhelyen. Kedvesen hátrafordult.- Maga az? Ezer éve nem lát­tam - akárcsak a borbély. Különös, még sohase beszél­tem vele, most köszönök neki elő­ször. *- Elkísérhetem?- Miért ne kísérhetne el? Tudja, hogy meghalt a férjem? Már két éve. - Játékosan meglóbálta szatyrát. Milyen csúnya és milyen öreg! Valószínűleg össztéveszt valakival. - Még mindig az a törzs­kávéháza? - kérdezte.- Igen... De hiszen maga nem szokott odajárni.- Ugyan már... Néha azért be­néztem az ablakon. Maga mindig ott ült. Na hiszen - tette hozzá incselkedő hangsúllyal nagy nő- csábász volt, meg kell hagyni...- összetéveszt a barátommal.- Kivel? Igyekeztem minél élethűbben lefesteni barátomat. De mit segít­hetnek az olyan meghatározások, hogy magas, kövér, alacsony, elöl kopaszodik a haja. Akkoriban nem kopaszodott. Végül virágcsokros hódítóútját is elmeséltem.- Nem emlékszem rá.- A történetre se emlékszik?- Az ember annyi történetet hall, miért emlékeznék pont erre? Csodálkozva pillantottam rá. Közben elérkeztünk a kapujához. Milyen csúnya és milyen kövér. Ez a nő képes felhívni a lakására.- Nem jön fel egy kávéra? ? -Na...gyón megtisztelő - da­dogtam - csak... A kávéházban felejtettem az aktatáskámat.- Még mindig ilyen feledékeny? így nem hagyhatom faképnél, ha már belekezdtem és az akta­táskához is ragaszkodni kell.- Hívok egy taxit, ha ráér, elme­hetnénk együtt az aktatáskáért.- Jó, elvégre mindegy, hol isz- szuk meg a kávét, a maga kávéhá­zában, vagy nálam. Bár azt hi­szem, én jobbat főzök. Amikor már a taxiban ültünk, megjegyezte, hogy a szatyrát ott­hon hagyhatta volna, a kávéházban azon sajnálkozott, miért nem öl­tözködött át. Én úgy tettem, mintha a táskámat keresném. A pincérek természetesen nem tudtak róla. Véletlenül ugyanahhoz az asztal­hoz kerültünk, ahol előbb a bará­tommal ültem. Az ablak előtt rend­őr ácsorgóit. Minket figyel. Be fog jönni, szőttem a gondolatot és fele­lősségre von, mit keresünk itt a kávéházban, mialatt a szocialista realizmus hősei...De aztán bele­nyugodtam, a szocialista realiz- i mus hősei már két éve özvegyek. A rendőr közönséges közlekedési rendőr, semmi köze hozzánk. De mit mondjak ennek a kávéját szür­csölgető, élemedett asszony­ságnak?- Az én kávém jobb - állapította meg.- Húsz év előtt is ilyen volt... de akkoriban, ha az ember nem volt túlságosan elfogult vagy rövidlátó, a szocialista realizmus hőseire is ki lehetett látni. A hősök persze nem jöttek be a kávéházba... - azt ismételgettem, amit pár órával előbb az összehamuzott asztalon kitapogattam. E- Jó pofa maga.- És rpagára is ki lehetett látni. A kettő annyira különbözött, most mégis összemosódik. Mondja, ha akkor azzal a virágcsokorral ma­gához megyek és becsöngetek..- Kinél csöngetett be? Annyi év után igazán bevallhatja.- Nem én, a barátom csönge­tett be. Megbocsátóan rám mosoly­gott. Kicsit groteszkül, mint ahogy Sanghaj Lil a színpaddal kevert lövészárokból. Milyen rizikó is egy idegen élettel kicserélni az ember életét! Itt van például a barátom. Semmit se lehet pontosan tudni. Ha valakivel cserélnék, akkor talán ezzel az élemedett asszonyság­gal, aki azt hiszi, udvarolni akarok neki. Hajnaltájt vergődtem haza. Ami közben történt, már nem értem rá felismerhető, körülhatárolt gondo­latokkal utolérni. A legjobban még Sanghaj Lil felfújt futballbelsőire és egy idegen, kékszínű fogkefére emlékszem. LÖR1NCZ ZSUZSA: A város peremén című ciklusból

Next

/
Oldalképek
Tartalom