Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
Miss Julie Amerikából: Bánfalvi Ági • Godard-ral hol találkozott?- Párizsban. Ez is a véletlen műve. Ha Frankfurtban megkapjuk az amerikai vízumot, akkor Párizsba már el nem jutunk, az biztos, de Frankfurtban akkor sok volt a lengyel emigráns, és azt tanácsolták, ha sietős az utunk, akkor inkább Párizsban próbálkozzunk, ott szabadabb a pálya. Úgyhogy utaztunk tovább és nagyon rendesek voltak a franciák, megadták a politikai menedékjogot, kivettünk egy lakást és akkor akadt a kezembe egy újsághirdetés, amelyről Szabó László, a Párizsban élő magyar színész is beszélt, hogy Godard szereplőket keres készülő filmjéhez, a Passionhoz. A főszerepek akkor már ki voltak osztva, de a kisebbek még nem. Körülbelül hatvanan leKét bőrönddel indult útnak; két bőröndnyi daccal, dühvei, elégedetlenséggel. Meg akarta mutatni, hogy többre érdemes. Be akarta bizonyítani, hogy rajta aztán nem múlik. El akarta érni, amit a fejébe vett. Kiölhetetlen lelkesedéssel, jól átgondolt életfilozófiával, lázas szakmaszeretettel akart. Színésznő lévén nem mást, mint játszani, de nagyokat játszani, nem olyan kis „lecentizett“ szerepeket, mint a Vígszínház színpadán. Éppen ezt unta már, a semmiből valamit fárasztó taposómalmát, az értelmetlen várakozást, a jobb helyzetre áhítozást. 1 Bánfalvi Ági 1982-ig volt magyar színésznő. Az Ideiglenes paradicsomban Kovács Andrással , a Szabadíts meg a gonosztól-ban Sándor Pállal, a Kaukázusi krétakörben Bódy Gáborral dolgozott. A Zsurzs Évával forgatott Abigélben Torma Piroskát, Huszárik Zoltán Csontváryjában Lillát, az ápolónőt, Szabó István Mephistójában Angelika Siebertet, a hamburgi naivát játszotta. Ez volt az utolsó filmszerepe Budapesten. Nem sokkal később Jeaii- Luc Godard-ral, korunk egyik leghíresebb francia rendezőjével forgatott Svájcban, aztán az Egyesült Államokban kezdte elölről a pályáját. Nyolc éve már, hogy Los Angelesben él, nyolc éve amerikai filmek amerikai színésznője. < Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy csapot-papot itthagyva útnak induljon? Hívták, várták odaát?- Nem hívtak és nem vártak. A férjemmel indultam el... megmondom őszintén: én már akkor mérges is voltam, mert úgy éreztem, a magyar színész élete csak annyi, hogy megszületik, játszik, aztán vagy sikeres lesz vagy nem. De ha befut, akkor is csak Magyarországon ismerik és egy-két szomszédos országban. A legjobb filmrendezőkkel dolgoztam itthon és csaknem mindegyiknél ugyánaz a helyzet fogadott: a főszerepeket külföldiek játszották, akiknek már volt egy kis nemzetközi hímevük, bennünket, magyar színészeket pedig statisztálni hívtak. Na, ez engem egyre jobban bosszantott és egy rendező ismerősöm még. rá is tett egy lapáttal: milyen szörnyű, hogy ti nem beszéltek nyelveket, mondta, egyszerűen eladhatatlanok vagytok. Ha Olaszországban sikeres filmet forgat egy színész, akkor az abban a pillanatban másutt is kapós lesz, és rögtön lehetősége nyílik ügynökséget szerezni. Hát igen... én leélhettem, ledolgozhattam volna itthon az egész életem, kapcsolatok híján legfeljebb a moszkvai filmfesztiválra jutok el. Arra nem várhattam, hogy egyszer majd eljön értem valaki, kézen fog és magával visz, ezért nekem kellett lépnem. Ingrid Bergman fogalmazta meg legjobban ezt a gondolatot: minden színész tudatában ott az óriási mérce, ha beismeri, ha nem, és ezt a mércét úgy hívják: Hollywood. Gyűjtőhely ez a város. Odajön a német, a francia, a belga, az angol, a kanadai színész, mert aki ott csinál egy nagy filmet, az biztosan hírnevet szerez, hiszen ez a film az egész világot bejárja. Szóval sok minden zavart már, és nemcsak a helyzetemmel, magammal is elégedetlen voltam. Úgy éreztem, nem ott tartok a pályán, ahol tartanom kellene. Főiskolásként sokkal nagyobb szerepeket kaptam a Vígben és a Pesti Színházban, 'mint diplomás színésznőként. Még jó, 'hogy olyan emberek álltak mellettem, mint Dajka Margit, Gobbi Hilda, Temessy Hédi, Bulla Elma... tőlük mindig rengeteget tanultam, s nekem tényleg ez a legfontosabb dolog az életemben... én ezt a szakmát rajongásig szeretem. Kern Andrással találkoztam tegnap és azt kérdezi tőlem: na, mi van, hol laksz? Beverly Hills- ben, feleltem. És? Van már medence a házad mellett? Nincs. Utána jutott csak eszembe, hogy azért nincs, mert egy újabb filmbe fektettem a pénzemet. Ilyesmire kevesen képesek, nekem meg ez az életem. Talán Gob- biék is ezért szerettek annyira... felismerték bennem, hogy megszállottja vagyok a szakmának. Most, hogy nyolc év után itthon vagyok, lépten-nyomon azt kérdezik tőlem, melyik színházban játszom. Mintha el sem mentem volna, pedig elmentem. Angol tudás nélkül, kapcsolatok nélkül, még csak egy videokazettát sem vittem magammal, hogy megmutathassam, kikkel dolgoztam. hettünk a próbafelvételen; ott még nem találkoztam Godard-ral, csak később, amikor behívtak, hogy mutassam meg a fotóimat. Aztán még egy beszélgetés volt, és aláírtam a szerződést. Svájcban, a forgatás helyszínén azonban űjabb próbafelvételt csináltak velem, de rögtön utána, Godard szavára a duplájára emelték a gázsimat. Az operatőr, aki mindvégig csendben volt, még Hanna Schygulla és Michele Piccoli alakítását sem kommentálta, egyszer felállt a kamerától és azt mondta: Ági, ez nagyon szép volt. Godard a tenyerén hordozott... egy szombati napon, amikor azt akarta, hogy gyönyörű legyek, kinyittatott egy butikot a városban, hogy nercbundát adhassanak rám a soron következő jelenetben. Van persze egy másik arca is: ha nem tetszik neki valaki, akkor azt, sehol semmi, egyszer csak kipenderíti. Egy amerikai színésznőt úgy tett ki a filmből, hogy kifizette őt és azon nyomban megkérte, menjen el, mert kiábrándult belőle. Nála minden színész minden reggel rettegett, hogy mi lesz, tovább játssza-e* a szerepet vagy nem. Én valahogy nem féltem... na bumm, mi történik? Ha kiesek, hát kiesek, eddig is mese volt. Őrületes élmény marad számomra a Passion, ott és akkor, Godard mellett tanultam meg, hogy nem elég a lehetőség, azt meg is kell tartani. • A Mephisto Oscar-díja. gondolom. sokat könnyített a helyzetén.- Párizsban talán igen, hiszen Godard is látta a filmet, de Amerikában senkit sem érdekelt, hogy abban én jelentős szerepet játszom. Amerikának teljesen mindegy, hogy mit csináltál Európában, ott, köztük mutasd meg, hogy ki vagy. Hanna Schygulla, Isabelle Huppert mekkora sztárok Európában... Hollywoodban labdába se rúgnak. Hiába próbálkoznak, hiába erőlködnek, a filmjüket bemutatják, aztán kész, ezzel vége is a bulinak. Senki sem hívja őkett hogy gyertek, mi majd igazi filmcsillagot csinálunk belőletek. Amerikában egyébként sem lehet „vendég“ a színész, aki ott akar hírnevet szerezni, annak ott kell élnie. Bonyolult dolog ez. Los Angelesben másfajta színjátszás van, mint Európában. Igen, ott is kétkezű és kétlábú az ember, de ott belül, ott legbelül egészen más. Más az életstílusa, a felfogása, a gondolkodásmódja. Ott például nem kínos, ha dolgozik valaki, sőt. Azt mondják: ezt nevezem, tizenhat éves és már eltartja magát. Nálunk meg az a fran, kó, ha egész nap semmit sem csináltál a munkahelyeden. Ott a színészek között sincs furkálódás, ott good luck van, jó szerencsét kívánnak egymásnak a legnagyobb sztárok is. • A Godard-film után, ugye, felgyorsult egy kicsit az élete?- Amíg pénze van az embernek, nem nagyon sietteti az időt, rosszabb a helyzet akkor, amikor rádöbben: üres a zsebe. Na, én ezt New Yorkban vettem észre. Itthon egyébként úgy terveztük, meg sem állunk Los Angelesig, de Attila, a férjem még Párizsban, az amerikai nagykövetségen megpályázta a Columbia Egyetem filmrendező szakát, úgyhogy az első éveket New Yorkban töltöttük. Ott tanultam meg angolul, mert előtte jóformán semmit sem tudtam. Megérkeztünk és azt sem értettem, hogy don’t waik. Micsoda hülyeség, dohogtam, mennyivel jobb a piros, sárga, zöld, minek komplikálják az ember életét? Don’t walk. Eszembe sem jutott, hogy az tilost jelent. Filmajánlatot természetesen egyet sem kaptam, fotomodellnek hívtak, de az egészen más műfaj, és én játszani akartam. Erre csak pár évvel később, Los Angelesben kerülhetett sor, amikor kaptam végre egy jó nevű ügynökséget. Ott is a Mephisto segített, azt látták és bármikor megnézhettek benne, másról viszont hiába beszéltem, ha megmutatni nem tudtam. Most igen... már van egy kazettám, a legjobb szerepeimet másolták rá itt, Pesten, de milyen furcsa is az élet! Lehet, hogy nem is lesz szükségem rá. Azok a filmek, amelyeket Los Angelesben forgattam - köztük a legszebb, s a legjobban sikerült, a Miss Julie, vagyis Strindberg Julia kisasszony - eleget mondanak rólam. Most már nem hiányzik a „múltam“, egyenesben vagyok. Ráadásul olyan valaki tartja bennem a lelket, mint Milos Forman. Ö bíztat, ő ad erőt kezdettől fogva. New Yorkban még azt^ tanácsolta, készüljek fel mindenre, mert ha emigrál az ember, akkor meghal egy kicsit. Most azt mondta: tudja, hol tartok, ez már egy kisebb újjászületés. • Richard Colla most elkészült * filmje, a Vihar és bánat bizonyára újabb főszerepekhez juttatja majd. — Ez volt az első amerikai filmem, amelynek próbafelvételén remegni kezdtem. Féltem. Ideges voltam. Annyira tetszett a történet, hogy úgy éreztem, belehalok, ha elveszítem a szerepet. Két hegymászó csoportról szó] a film, egy amerikai és egy orosz csapat életveszélyes útjáról valamikor a hetvenes években, amikor a két nemzet még nagyon is távol állt egymástól. Én az orosz nőt, Elvirát játszom, aki egy igazi amazon, s hozzá tiszta lelkű, erős, önfeláldozó ember, ezért Molly, az amerikai lány valósággal rajong érte. Nem folytatom... ilyen lehetőséget száz évben egyszer kap a színész. • Akkor nem is kérdezem, mi jön ezek után?- Egy harmincperces dokumentumfilm, amely rólam szól, és az első játékfilm Attilával, természetesen Los Angelesben. Vagyis nem ülök, nem várakozom - dolgozom. S hozzá ügy, hogy mindig csak egyvalamire koncentrálok. Itthon ez még luxusnak számítana. Szabó G. László KÍSÉRTET LUBLÓN - GARAS DEZSŐVEL BÁN RÓBERT FILMJÉBEN Inkey Alice felvételei 1 ( 14 1990.X. 5. ilasárnap
