Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-05 / 40. szám

A hotelszoba méreteiben /A a kissé rézsútos falaival ka- -*■ X jüthöz hasonlított. Csak a kilátás volt innen más, mint tenge­ren kószáló hajóról. A piciny ablak sínekre s a közeli pályaudvar füstös, kopott hátulsó felére nézett. Höflert azonban sem a szoba, sem a kilátás nem érdekelte. Egyik lábán már ha­risnyával a szűk ágy szélén ült, s az álmán gondolkozott. AZ A SOK PI­SZOK FRÁTER, dünnyögte félhan­gosan és sóhajtott is hozzá. De a só­hajnak és a szavaknak nem volt elsőrendű jelentősége. Mindkettő­ben volt valámi megjátszott, együt­tesen sem volt tettetett önsajnálatnál egyéb, amellyel szemben könnyedén és vidáman meg lehetett kapaszkod­ni az éjszaka önbizalmat és elégtételt nyújtó eseménysorozatában. Az A SOK PISZOK FRÁTER, ismételte el még egyszer, de most sóhaj helyett mosolyra ingerelte a kinyilatkozta­tás, az álom benne rúgódzott, szét­terpeszkedett a testében és kimond­hatatlan jó érzéssel töltötte el. Höfler azt álmodta ugyanis, hogy kiütötte a számtantanárát. Méghozzá tanúk előtt. A váratlan ütést reális beállítás előzte meg. A számtantanár a do­bogó előtt, de így is, mivel fejjel magasabb volt Höflernél, fölé tor­nyosulva állt Cingulusa ide-oda len­gett, ez felindulást, mozdulatválto­zást jelzett. így is történt. Jobb kezét magasra emelte, s szinte csattanni hallatszott a pofon Höfler arcán, mint oly sokszor azt megelőzőleg, s akkor .. Hi-hi... Höfler nem akart hinni a fülének, ahogy saját hangjára ismert. A szavak hangsúlya vérfa­gyasztó nyugalmat sejtetett: NE MERJEN HOZZÁM NYÚLNI! A számtantanár arca erre az intésre elsötétült, a reverendája mintha még feketébbé változott volna. Na, most csap le a sovány, karmos kéz a ma­gasból. Nem csapott le. Höfler horga villámgyorsan útját állta. A számtan­tanár egész hosszában a dobogó mel­lé hasalt. Höfler rezzenetlenül állt, és farkasszemet nézett a jelenlevők rémült tekintetével. ÍGY KELLETT TÖRTÉNNIE, jegyezte meg, mintha azt mondta volna, nincs ebben sem­mi különös, semmi szokatlan. Köz­vetlenül mellette a Rödler és Társa kazángyár személyzeti főnöke állt. Az ö arcáról is rémülettel kevert meglepetés volt leolvasható. Höfler belátta, ebben a kritikus helyzetben nem fukarkodhat a megnyugtatással NÉZZE HERPELÉTI UR. Höfler uj- jával az ágytakarón dobolt, ezzel az álombéli vállveregetéshez akart iga­zodni. NÉZZE, HERPELÉTI ÚR, emelte fel_ hangját, s ezúttal már érzékelhetően a vállveregetésnél tartott, MAGA BIZALMI EMBER. ITT VOLT ÉS MINDENT LÁTOTT, így volt, köszörülte torkát Herpeléti. AZT IS HALLOTTA, HOGY FI­GYELMEZTETTEM. Már hogyne hallottam volna, nem vagyok kérem süket, mindent hallottam és jelenteni fogom... Ezután csupán egy férfias kézszorítás maradt hátra, s mivel ez pillanatnyilag kilógott az álom tá- gabb lehetőségeiből, Höfler jobb hí­ján saját kezét szorongatta. De ez a körülmény sem űzte el a visszaem­lékezés jó ízét. ÚGY MENT, MINT A KARIKACSAPÁS. Az ismételt számvetést mindössze az zavarta, hogyan keveredett az eseményekbe Herpeléti, akit három éve ismer, márpedig annak az álombéli kiütés­nek legalább huszonöt évvel ezelőtt kellett megesnie, a rákövetkező idő­szakban számtantanárával egyetlen­egyszer sem találkozott. Persze az a tény, hogy Herpeléti jelen volt, külön jelentőséget kölcsönzött az egyoldalú boxmérkőzésnek. Ha csu­pán a diáktársak látták volna, ők esetleg tanúskodni se mernek, egy személyzeti főnök más tészta. Höfler gyorsan a másik zokniját is felhúzta. Izmaiban kellemes bizsergést érzett. Egyetlen ütés és hogyan el vágódott! Azt lehetett hinni, többé talpra se áll. Ennél üdítőbben nem kezdődhet el a nap. Ebbe a kedves Hanza- városba mindig szívesen utazik, leg­feljebb az kedvetlenéi el, hogy itt is kazán-ügyekben kell szaladgálnia. Éppen kazán-ügyekben, ahol akkora a konkurencia. Mi lenne, ha ma kivételesen nem így kezdené. Ha csak holnap látogatna el a gyárba, s ma kiadósán, egészségesen magába szippantaná a város levegőjét? Meg­borotválkozott, felöltözködött, reg­gelijét kényelmesebben fogyasztotta el, mint máskor. Mi az ördögnek sietni? A munka nem nyúl, nem szalad el. Fő a nyugalom; csiga vér, csigavér. Amikor kilépett az utcára, köd és szemerkélő eső fogadta. Ez se zavarta. Majd felszakad- Errefelé reggelente elég gyakran van köd. Az eső meg alig esik, meg se kottyan. Egyenesen a belváros felé indult A ködön át ki-kivillant a házak nyers téglaszíne. Ebben volt valami kedv- dérítő, pajkos üzenet. A Filozófusok útján haladt, kétoldalról alig érzékel­hető érintéssel karolt belé a megelé­gedettség. Fejében régi, bátorító em­lékképek sziporkáztak. Hasonló ut­cában már sétált így, s valahol gesz­tenyét sütöttek. Kereste a gesztenye­árust. Érdekes, nincs. Ennek ellenére az utca gesztenyeszagot árasztott. Igen, és ebben az utcában van a Zöld Kakadu. Hogy a Zöld Kakadu léte­zésének miért örül, kielemezetlenül hagyta. Gesztenyeszag és a különös nevű bár hangulatilag jelenleg össze- tartozónak látszott, az ellopott múlt időre utalt, s arra, hogy néha felbuk­kanhat, rá is lehet akadni. Kedély ál­lapota rendezte el így, ha utána gondol,. könnyen összeszámolhatta volna, hogy életében kétszer volt bárban, s «ragasztós utóíz egyik után sem maradhatott. Egyszer az érettsé­gi bankettet követően, akkor renge­teg sósmandulát zabáltak, ami várat­lanul sokba került. Másodszor a fele­ségével, ahol rajtuk kívül a szakadt tapétájú, rózsaszín megvilágítású he­lyiségben egy élemedett bárhölgy s egy kappanképű zongorista ült. Az estnek nem volt semmi értelme. A kappanképű unottan verte a bil­lentyűket, Júlia az élemedett bárhöl­gyet tartotta szemmel, aki ártatlan gonddal lakkozta körmeit. A fizetés­nél összezördültek. Júlia kiborult, minek kell ilyen marhaságokra köl­teni a pénzt. A Zöld Kakadunak ehhez semmi köze. Lármás öröm, s ezenfelül így napközben is, a be­csukott ablakredőnyök mögül némi titokzatosság sugárzik belőle. Igen, a Zöld Kakadu igen találó elnevezés, állapította meg Höfler. Ha például Törpepapagájnak neveznék a bárt, az már nem lenne ennyire izgató. A Zöld kakadu elnevezés ízlelgetése közben elég összegubancolódottan az is felmerült benne, vajon milyen színűek az álmok, s hogy szokott-e színesen álmodni. Egyáltalán, hogy van az, hogy az álomban előfintoro- dik egy nagy fekete hal, s ezt a többi feketeségtől és sötétségtől pontosan meg lehet különböztetni. Úgy lát­szik, a fekete hal fehér alapon úszik ilyenkor. Egy Zöld Kakadu vi­szont ... Akkor vette észre, hogy az utca túloldalon fiatal hölgy álldogál, s őt figyeli. Alighanem valakivel összetéveszt, mert néha kacsint is. Milyen törékeny, pici nő, kamaszfiús alakja van, nem, sokkal nagyobb, mint egy zöld kakadu. A nőt pilla­natra gyerekkocsit toló pár takarta el szeme elől, s ezzel egyidejűleg fele­sége alakja is közéjük domborodott. Júlia mellei földrengéskor elmozdu­ló barokk erkélyként ágaskodtak, Höfler ijedten kapta hátra fejét, de azonnal megnyugodott, feleségének semmi keresnivalója nincs ebben a városban. A kisfiús alakú nő azon­ban ott állt, azon a helyen, ahol imént, s most azt is látni lehetett, hogy szabadon lengő haja bronz szí­nű. Vörös hajú zöld kakadu, álmélko- dott Höfler és elvigyorodott. A nő is elhúzta száját, s egy ütemben indul­tak egymás felé. Hello, mondta a nő. Hello, válaszolta önkéntelenül Höf­ler. Még sohase szólított le nőt, igaz, most se ő kezdte, de a találkozás varázslatából ez nem vont le sem­mit, olyan volt, mintha az álom foly­tatódna. Nem a feketehalas álom, ha­nem ez a legutóbbi, a jól sikerült horogütéssel. Danuta, mondta menet közben a lány. Fritz, mutatkozott be Höfler és hagyta, hogy az édes pici nő vezesse. Egy közeli vendéglőbe tértek. Danuta azonnal az étlap ta­nulmányozásába mélyedt. Kis kurva ez, facsarodott el Höflerben a jó­kedv, mert a Rödler és Társa kazán­gyár jutott az eszébe, személyzeti főnököstül, ezúttal azonban -Herpe- léti távolról sem mutatkozott olyan készségesnek, mint az éjszaka folya­mán. Na és aztán?, legyintett benne az álom nagyvonalúan, erre elvigyo­rodott. Mit vihogsz? kérdezte Danu­ta közvetlenül. Höfler meghökkent, nyakkendőjét igazgatta. A pici nő­nek olyan rekedt hangja volt, na milyen is? Mint egy zöld kakadu­nak... Ha-ha... kezdett hozzá Hol­ler, azon nevettem... még mindig nyakkendőjét babrálta, végre kibök­te, mert semmi okosabb nem jutott eszébe, azon nevettem, hogy rekedt hangod van. Én tudniillik nagyon szeretem, ha a nőknek rekedt hang­juk van, s a tetejében olyan kicsiny, törékenyek, mint amilyen te vagy. Szóval kicsi vagyok és rekedt a han­gom, jegyezte meg Danuta már nem azon a barátságos hangon, mint ahogy az utca túloldaláról átszólt hozzá. Hát ami azt illeti, te sem vagy valami óriás. Nem, nem, hagyta rá készségesen Höfler, de én nagyon szeretem a pici nőket, ugyanis... Ijedten elhallgatott, majdnem kiko­tyogta balkonkeblű élettársát. Csuda vicces, ragadta meg erélyesen az evőeszközt Danuta, s nekilátott a sült kacsa trancsírozásának. Utána túrós rétest és fagylaltot rendelt. Dühös elszántsággal evett, föl se pillantott a tányérjából. Tyű az áldóját, deren­gett fel Höflerben a vicc poénestül, miközben a lányt figyelte, ez annyit eszik, mint egy madárka, mint egy strucc. De efelett elmosolyodni se mert, s hogy a nevetést magába nyelje, fennhangon azt mondta: Ez nagyon jó vendéglő. Megjárja, per­sze van sokkal különb hely is, én •azonban ide hoztalak, mert a leg­több férfi smucig, s ha valami kis fillérrel drágább, már tarkóig húzzák a halántékukat. így van, helyeselt Höfler, de én nem ilyen vagyok, tette hozzá határozottan. Az klassz, buzdult fel Danuta, s papírszalvétá­val megtörölte száját, hát akkor ide figyelj, van még valami elintézniva­lóm ... El akarsz menni? bátortalano­don el Höfler. Igen. Hová? buggyant ki Höfler száján a kíváncsiság. Ho­vá? Danuta lecsapta papírszalvétá­ját. Az első férjem nagyanyja bá- rányhimlős, azt kell meglátogatnom. Hát... Na, mit vagy így elke'nödve, ötre visszajövök. Várjál, még átkí­sérlek egy másik lokálba, mert ez háromkor bezár. Majd odajövök és ha akarod, szabad vagyok reggel hétig. Reggel hétig, ismételte Höfler megelégedetten. A pincérnek adjál majd rendes borravalót, mert jó ha­ver. Természetesen. A másik lokál mindössze három percnyi távolságra volt, s itt is akadt jó haver pincér, akinek Danuta gondjára bízhatta Höflert. Aztán el- viharzott, de előtte még csókot nyo­mott Höfler homlokára. Ettől a gyöngédségtől a férfi elérzéke- nyült. Volt ebben valami előzetes ígéret az éjszaka várható izgalmai­ból. Talán nem is sejti, hogy nős vagyok, sajnálkozott Danuta felett Höfler. Milyen szép lenne, ha az ezzel kapcsolatos kérdésekre nyu­godtan így felelhetnék: szabad va­gyok, mint egy zöld kakadu. Repdes- hetünk ide-oda, ágról-ágra, egyik kocsmából a másikba. Ennél a gon­dolattársításnál a harmadik pálinká­nál tartott. Elhatározta, egy ideig megtartóztatja magát a további ren­deléstől. Elvégre illendő, ha jó erőn­létét megőrzi a szép pici nő számára. Egy szép, pici, rekedt hangú nő szá­mára, bővítgette az elképzelést. Saj­nos, a rekedt hang megpendítésével felesége drámai szopránja is felcsi- csergett benne. A kocsma pálinka és Danuta nélkül egyszeriben rendkí­vül sivárnak hatott. Höfler türelmet­lenül a viaszosvászon asztalterítőn kaparászott. A kapirgáló hangra elő­került a pincér, de elküldte. Pálinka nélkül is ki lehet bírni. Az élet általá­ban unalmas, nem kell ettől bediliz- ni. Persze nem kellene unalmasnak lennie, Höfler Danutával élhetne, anélkül, hogy Júlia elpatkolna vagy elválna tőle. Ezt Júlia nem érdemel­né meg. De hát akkor? Egyszerűen kétfelé lehetne élni, Höfler nyerne a sorsjegyen. De hiszen nem is ját­szik. Nem kellene annak okvetlen sorsjegynek lenni. Az is elképzelhe­tő, hogy Danuta első férjének nagy­mamája milliomos. Hozzáköltöznék, s Júliának is vennének házat. Marha­ság; háborodott fel saját gondolatain Höfler, ilyen hülyeségek csak nekem juthatnak eszembe. Egyáltalán más mire gondol, amikor ül a kocsmában és szótlanul maga elé bámul. Szere­tett volna mások gondolkozásmódja mögé férkőzni, de ettől is elment a kedve, minden átmenet nélkül le­hervadt. A legvalószínűbb, hogy az a kis szajha vissza se jön, fogott magának új palit és ámen. Danuta azonban pontosan ötkor megjelent. Kicsit gyűröttnek látszott. Na, meg­gyógyult a nagymama? kérdezte Höfler helyett az ötödik pálinka, mert időközben mégsem állta meg, hogy ne gondoskodjon utánpótlás­ról. Kicsoda? Danuta bizalmatlanul összehúzta a szemöldökét. Hát a bá- rányhimlős. Nézd, mondta Danuta hadarva, összefüggéstelenül, minden nem sikerül, és leült. Ő is pálinkát rendelt. Később egy idegen férfi is hozzájuk telepedett, akiről Danuta azt állította, hogy az unokabátyja. Ettől kezdve hármasban ittak. Danu­ta felváltva csókolgatta mindkettőjü­ket. Csuda boldog vagyok, állapítot­ta meg, miközben Höfler a nyakát simogatta, ő meg az unokabáty ke­zét szorongatta. Én is, visszhangozta Höfler. Az unokabáty nem szólt semmit, itta a pálinkáját. Te rendes tag vagy, lelkendezett Dänuta, de most rendesebb disznóólba tesszük át a székhelyünket. Miért? akadé­koskodott Höfler. Azért, mert itt egérszag van és én azt ki nem állha­tom, fintorgott Danuta. Höfler fize­tett és elindultak. Útközben Danuta már nemcsak homlokpuszikat oszto­gatott, hanem hol Höfler hol az uno­kabáty nyakába csimpaszkodott. Höflernek úgy tűnt, a másik nyakába huzamosabb ideig csimpaszkodik, mint az övébe, ezt szóvá akarta tenni, de éppen ő volt a soron követ­kező, s Danuta húsos szája belefoj­totta a méltatlankodást. A harmadik kocsma elég messze volt. Falépcsőn kellett felkapaszkod­ni. Höfler kétszer is megbotlott, amíg elérték a söntés bejáratát. Az élet áttekinthetetlen, jelentette ki, amikor végre asztalhoz ültek. Itt is pálinkát ittak. Teljesen áttekinthe­tetlen, ismételgette és az asztalra csapott. Ne verd az asztalt, utasította rendre Danuta, azt itt nem szeretik. Ki nem szereti? tette csípőre kezét Höfler és az álmára gondolt. Danuta az unokabáttyal volt elfoglalva, nem válaszolt. Semmit se lehet pontosan tudni, folytatta Höfler, az égvilágon semmit. Még azt sem, hogy mit csi­nál most Júlia. Az ki? Egy derék, kövér leányzó. Ja, vagy úgy... Mi az, pityeregsz? Én? csodálkozott el Höfler és közben szemét törölgette. Úgy látszik, belement a füst. Én minden lehettem volna, tette hozzá később, minden... És tudod miért nem lett belőlem Semmi? Azért, mert egy szerencsétlen kerti törpe vagy, hallatszott a magasból. A hang gazdája díjbirkózó külsejű férfi volt, aki Danuta háta mögött állt. Ne vacakolj,Frédi, csendesítette Danuta, anélkül, hogy hátrafordult volna. De igenis vacakolok, nem szeretem, ha az ilyen kerti törpék összevissza rikácsolnak. Látod, hogy be van szí­va az ürge. Nem vagyok beszíva, domborította ki mellkasát Höfler, boldog vagyok. Látod, hogy be van szíva, magyarázta anyáskodóan Da­nuta. A birkózó külsejű pasas legyin­tett és elódalgott az asztaluktól. A helyiségben, szemben Höflerrel különös formájú óra függött. Höfler arra várt, hogy kirepüljön belőle valami, de semmi se repült ki. Erről az jutott eszébe, hogy milyen alpári- an egyszerű az ember sorsa. A rész­letek, igaz, néha rendkívül bonyolul­taknak látszhatnak, összegezve a végeredmény pofonegyszerű. Az is, hogy itt ül, s az órát tanulmányozza. S ha nem itt, akkor valahol máshol ülne, esetleg gyári kollégákkal, bár azokkal munkaidő után aligha. Hány óra lehet? Megpróbálta a függőóra számlapjáról a pontos időt leolvasni. Nem sikerült. Ugyanezt a karórájá­ról sokkal egyszerűbben megállapít­hatta volna, de erről a lehetőségről teljesen elfelejtkezett. Minden olyan egyszerű. Az is, hogy iskolába járt, s olyan hosszúnak tűnt az az idő, visszamenőleg viszont már a hpbita, ráfújt valaki, volt nincs. Se padtárs, se óraközi szünet, se pofozkodó számtantanár. És a szerelem is olyan alpárian egyszerű. Az ember megis­merkedik egy pösze lánnyal. Milyen kedves egy pösze lány és aztán kide­n ökle rül róla, asszt marad és semn az állandó 1^1 sem igaz, szokni. Mindé a kazángyára: mélyzeti főnöl az ember fián szájába hidak: amelyek soha szén. Erre a go sodott, megrá tartott, megfel téről. De nem tozást. Danut: szorongatta, a ért a cigaretta! cingárhangú é üvöltött. Egy < sagapo, de e kezdeni. Keze pohár kínálga A lendület az ( te figyelmét, fráter van, hói zetés nélkül. K dött Danuta. F idejön és bele ságába. Az a I unokabáty és nuta maraszt: maradásra bin nak vette az i volna. Berezel Talán nem is. nem neki is~® nagymamája, zett, mindöss2 össze rosszalli elment, lelkei mintha kifogó: hiszen egész id szólt, de édi más. Na ná, bi nuta. Igen, íg szén más, eme a legtöbb embi az életével, cs kis keresetét ( tói. Sohase ti nem akarod fii dat? Éppen eil dott az asztal b kezőleg. Vaku ideje, hogy tör talra csapott. Danuta. így \ fizetünk és éli itt is egérszar: dördült a ma, ismételte el ugyanazon a amellyel álma megintette. Ha ta a díjbirkózc a számtantaná na. Ne vacak: a dialógusba menni készült sziszegta Alfré kedélyeskede :1 dúlt, mert Dán tóttá a kabátja A falépcsős dálynak bizori den baj nélkül! előttük ajtót.Y ság mögött az< dett. Höflert h ba lendítette, s fejjel előre Utolsó pillar mégis visszany ülő helyzetbei Még a pofont i: arcán csattant, az ajtó. Nem 01 tántorgó álló h> oda Buda, kiál tiszta erejéből ajtó menten k előtte életnagy ütni, te piszok' fonra megint nyesen felegye még egyszer, öklét zsebében ta, ezzel idejéb rédet. De másk ütéstől a feje ti nekével ismét maga alatt. Mé maszát is tudai ben végigmérte búcsúzóul. Ette te magát. Az ái taszerűen széts sem találta túl hatalmas ölre Júlia és a Rödli egyszerre ring vei vérző orrál pogatta, így els nem hiányzott úsztuk, motyog ne egye meg nagyanyát! A reklám villogol gáttá csőrét. Hi rá. Sántikálva felé. FERENCZY BÉNI: Pilinszky János (1926) részlet

Next

/
Oldalképek
Tartalom