Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-28 / 39. szám

A csavaranya elfogadja a csavar filozófiáját. XXX Jobb, ha nem hiszel egy eszmében, semhogy ok nélkül higgyél. xxx 'Megtér a tékozló fiú. Valamit itthon felejtett. XXX Szomorú a végzet matematikája. Bruno máglyán végezte, a pápák repülőn utaznak. Valeriu Butulescu M eghaltam és a túlvilágra kerültem. A túlvilág ka­puját vörös zászló ékesítette.- Inkább kékre számítottam - mondtam az ajtónállónak.- Régen halt meg?- Nem, épp most, egy perccel ezelőtt. A portás bólogatott, mintha épp ilyen feleletet várt volna. Elégedett volt magával, mint a tudós, aki a megfelelő eredményre jutott.- Származása?- A földről, vagyis a bolygóról származom. Elgondolkodva nézett rám, mint a kutató, aki, miután megismerte a vizsgálat tárgyát, a módszeren el­mélkedik. Volt benne valami hihe­tetlen szakszerűség, noha nehéz len­ne meghatározni, miféle szakmáról is van szó. Az biztos, hogy nem egyszerű portás. Nem tudtam szaba­dulni a gondolattól, hogy találkoz­tam már valahol ezzel a szakmával.- Na - mondta -, nem csinálunk belőle ügyet, bár ebből a tréfából kellemetlenségei is adódhatnának. Maga ezt nem veszi komolyan. De most még elnézzük. Származása?- Már mondtam. Az asztalra csapott.- Munkás, paraszt vagy értelmisé­gi? Vagy valami földbirtokos?- Földbirtokos? Nem, dehogyis - tiltakoztam erélyesen a régi reflex hatására.- Na, akkor töltse ki! - tolt elém egy rubrikákkal teli adatlapot, a rossz minőségű szürkés papír rég­óta ismerősnek tetszett.- Csak azt szeretném mondani, hogy azt hittem, itt már mindent tudnak. Akkor viszont erre már sem­mi szükség. Az égre emelte tekintetét, ha lehet ezt egyáltalán így mondani, hiszen ott voltunk, de riasztó, túlságosan erőltetett türelemmel így szólt:- Persze, hogy tudjuk. De ennek mi köze hozzá? Tudjuk, meg kell, az két különböző dolog.- Miképpen a földön, azonképpen a mennyben? — Úgy van. Tollat adott, oda volt láncolva (hogy a páciensek el ne lopják? De itt, a mennyben?), ez is ismerős volt valahonnan. A penna hegyén döglött legyek maradványai csúfoskodtak. — Csak olvashatóan. És semmit se hagyjon ki. Mi van itt, Szent Péter, hiszen ez az ég, nem a föld - akartam monda­ni, de borotvált arcára nézve elment a kedvem. Szent Péter, amennyire tudom, nagyszakállú. Lehet, hogy elment egy pillanatra, ez meg itt csak egy segéd, aki a főnök távollétében visszaél a hatalmával? Úgy látszik, ilyesmi a mennyországban is előfor­dul. Az ilyen apróságokon nem kell fennakadni, már csak azért sem, mert, úgy tetszett, ezen kívül min­den rendben van. Az Atyaisten ha­talmas arcképe a megfelelő szakállal a porta falán lógott. Belépővel a birtokomban a para­dicsom belterülete felé indultam. Kí­váncsian néztem körül, szemügyre vettem az angyalokat és az üdvözült lelkeket. Elég hamar megtaláltam őket, de kissé furcsák voltak, vagyis nem egészen olyanok, mint amilyen­nek elképzeltem. Ahelyett, hogy magukban üldögölnének egy-egy felhőn, zárt alakzatban vonultak fú­vószenekarral az élen. A zenekar valamelyest emlékeztetett azokra a festményekre, amelyeket még életemben láttam, bár ott nemcsak a harsonát fújták az angyalok, ha­nem hárfáztak is. Itt viszont kizáró­lag tülköltek. Még inkább elképesz­tett a szárnyuk, vállbán amputálták, nem is szárny volt, hanem csonk. Csatlakoztam az utolsó négyeshez. Mint mindenhol, itt is az utolsó sor­ban meneteltek a legkevésbé meg­nyerő és fürge példányok. A satnyák és lagymatagok. Senki sem szólt hozzám, egy idő múlva nekem kel­lett elkezdenem a beszélgetést.- Alleluja - szóltam az egyikhez, aki a legeslegutolsó volt, mert min­dig késlekedett. Feltételeztem, hogy a helybeliek így üdvözlik egymást.- Alleluja - viszonozta, de vala­hogy tartózkodóan, vonakodva.- Milyen így üdvözülten - folytat­tam, nem riadtam vissza kelletlensé- gétől -, jól megy?- Rendben — válaszolt és rövid, fürkésző pillantást vetett rám.- Hát ez a menet meg hova tart? Hosszabban és figyelmesebben nézett rám, de nem szólt egy szót sem.- Bocsánat, hogy kérdezősködöm, de most érkeztem a földről, igen tájékozatlan vagyok.- A földről - ismételte, de még mindig tartózkodóan.- Igen, most érkeztem, a kapunál pedig semmit sem sikerült megtud­nom. Az a szent, mintha nem Szent Péter lett volna, nem mondott semmit. A tétova angyal hallgatott egy kicsit.- Mi a bizonyítéka, hogy tényleg a földről érkezett?'- nyögte ki végre.- Elég, ha a váltamra néz. Nincs szárnyam, csak a tárgyalás után ka­pok, természetesen csak akkor, ha idevesznek.- Tényleg - helyeselt és felderült. - Bocsásson meg az éberségért, de ha hosszabb időt itt tölt, meg fogja érteni.- Meglehetősen furcsák a szár­nyai, alig látszik valami. Miérf ilyen rövidek?- Lassítsunk egy kicsit! - javasol­ta. Vártunk, míg köztünk és a menet vége között bizonyos távolság kelet­kezett.- Egyszerű - mondta, mikor már a legutolsó angyalok sem hallottak minket. - Mire jó a szárny?- Hogyhogy mire, hát repülni.- Ha pedig repül az ember, el is repülhet valahova, nem?- Magától értetődik.- Elrepülni...- Hogyhogy elrepülni?- Elrepülni és ott maradni. Derengett valami.- Azt akarja ezzel mondanúhogy azért adnak ilyen rövid szárnyakat, hogy ne lehessen... Válasz helyett csonkjait kezdte mozgatni. Egy milliméternyit sem emelkedett.- De hisz ez lehetetlen! Ki akarna menekülni a paradicsomból?- Attól függ, melyikből. Sok min­den megváltozott itt azóta, mióta hittanra járt.- Az igaz. Nagyon rég tanultam a katekizmust. Még a háború előtt, az iskolában.- Hát ez az. A Történelem azóta előbbre lépett. A szükségszerűsé­geknek megfelelően.- Megmagyarázná ezt egy kicsit bővebben?- Mit tanult például a bűnről...- Hát, mint rendesen. Ne lopj, ne ölj... Az egész tízparancsolatot.- Nem aktuális.- Hogyhogy nem aktuális? Lehet már lopni és ölni?- Lehet is meg nem is. Nem ez a lényeg. Más kritériumok döntenek. 'Bún az, ami gátolja a társadalom fejlődését. Az erény pedig sietteti. Ha már mindenáron lopni akar, hát lop­jon, de úgy, hogy siettesse vele a fej­lődést. Ugyanez áll a gyilkosságra is. Eszerint fogják megítélni tetteit.- Várjunk csak... Ezek szerint a paradicsom... a paradicsom már haladó?- Több annál. A paradicsom már a végső megvalósulása, maga is tud­ja, minek. A szükségszerűségeknek megfelelően. Biztosan tanult erről a háború után.- Jézusom - nyögtem fel.- Miféle Jézus? Ajánlom, vigyáz­zon ezzel.- Ezek szerint Szent Péter...- Miféle Szent Péter? Rég eltették láb alól.- De hiszen... a kormányzat nem változott. Saját szememmel láttam a képét.- Azét a szakállasét? Nem emlé­kezteti egy másik szakállasra, eléggé hasonlít rá... Elsötétült előttem a világ.- Károly?! - kiáltottam. Bólintott. Már nem volt szükség szavakra. Megszédültem. Vissza . akartam fordulni és menekülni innen sürgő­sen, de eszembe jutott, ki őrködik a kapuban. Megfogta a vállam:- Nehéz ügy, barátom - mondta együttérzően.- Történelmi szükségszerűségek.- Hova megyünk... - dadogtam.- Nagygyűlésre...- Milyen nagygyűlésre...- Most lesz valakinek a tárgyalá­sa, mi pedig, mint a nép hangja, kiabálunk, „Éljen!“ vagy „Le vele!“, hiszen tudod.- Tudom - mondtam csendesen és az eget bámultam, vagyis lefelé néz­tem. Ha a földön lennénk, azt mon­danám: „a földet bámultam“.- De várj csak, nem a te tárgyalá­sod lesz? Hiszen feletted még nem ítélkeztek, még csak most mész a bí­róságra. Úgy van, akkor én leszek az. Rögtön félrehúzódott.- Ne haragudj - mondta sietve -, de csak a tárgyalás után találkozha­tunk. Biztosan megérted.- Gondolod, hogy elítélhetnek?- Hát nem vagy egy Félix, ezek pedig nem viccelnek. A régi rend­szerben még volt bűnbánat, ez-az, de most semmi sem számít, csak a szükségszerűségek. Csatlakozott angyal kollégáihoz. Ettől kezdve nemcsak hogy nem állt szóba velem, de még keresztül is nézett rajtam. Lehajtott fejjel ballagtam utána. „Történelmi szükségszerűségek“, „ezek nem viccelnek“ - zúgott a fe­jem tőle. Ez lett hát a mennyország­ból. Őrület, micsoda hihetetlen át­alakulás, ki gondolta volna. Mégis, ha jobban belegondolunk, ezek a változások nem is olyan meg­lepőek. Hát nem éltem eleget a föl­dön a XX. század második felében? Nem olvastam különböző nyelveken elég újságot, tudományos traktátust és irodalmi művet? Nem hallgattam a rádiót? Nem néztem tévét? Hát mindez nem volt elég ahhoz, hogy lássam, hova vezet az egész? Lehet, hogy nem értettem, mit mondanak, írnak és mutatnak? Hogyne értettem volna. Láttam, hogy új értékek szü­letnek, megváltozik a Jó és a Rossz fogalma, elpusztul a régi hit és üj lép a helyébe. Hát akkor? Nem az eszem csapott be, hanem a hit. Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg és hogy ennyire. Sze­mélyes tapasztalataim alapján nem tudtam elképzelni, hogy ők is, ön­ként.. . Most meg itt vagyok, teljesen felkészületlenül a tárgyalásra, pedig ettől függ, hogy üdvözülök vagy él- kárhozom örökre. Hiszen ha lehet üdvözölni, akkor biztosan el is lehet kárhozni. Ha pedig... Már itt is vagyok az Utolsó ítélet helyszínén. Tágas völgy, felette hegy magasodik, ünnepi vörös lepel borít mindent. A menet a völgyben ma­radt, a hegyet pedig ellepték az Új Egyház Pátriárkái, Atyái, Boldogjai, Prófétái és Szentjei, alulról felfelé, rang szerint egészen a csúcsig, a Trióig. A Legfelsőbb Lény — már említettem - legfelül székelt kolosz- szális szakállával. A trónon ült, ke­zében az írással, összegyűjtött mű­veinek köteteivel. Válla mögül az érdemes Vice kandikált ki, neki is van szakálla, de nem olyan göndör és le is van vágva belőle. A Legfel­sőbb Lény balján a Kopasz ült rövid­re nyírt spicces szakállal, a jobbján ülőknek pedig már csak bajsza volt. Alant pedig borzasztóan sokan voltak. Ott álkam egymagám az irdatlan hegy lábánál, mögöttem az üdvözöl­tek tömege. Egy arkangyal a kürtjé­be fújt - nem tudom, Szuszlov vagy Bugyonnij - és elkezdődött a tár­gyalás. A bíróság titkára felolvasta az ak­támat. Megismertem. Életében nem volt nagy Titkár, azaz nem volt akkora híre a világban, mint más Első Titkároknak, nálunk mégis min­denki ismerte. A földieim közül még sokan emlékeznek kis ondolált kefe­bajszára, biztos azért csatolták az aktámhoz, mert területileg egykor .hozzá tartoztam. Egész földi életem ott volt lefektetve az iratokban. Nem festett valami jól. Bár fiatal koromban különféle istennek tetsző szervezetekben tevékenykedtem, az idő múltával afféle farizeus lett belő­lem. Később meg... Egyre rosszabb.- Alperes lelkét sok bűn terheli - kezdte az Elnök, de félbe kellett szakítania, mert valami fecsegés há­borgatta. - Csendet kérek a terem­ben - intette meg a kis, kövérkés szemüvegest, aki a Boldogok szaka­szában szomszédait oktatta valami­re, suttogva, de hevesen. - Sok bűnt követett el, sokszor káromolta az Istent.- Le vele! - üvöltötte a tömeg a völgyben.- De a bíróság át akarja nézni az ügyet elejétől végéig és esélyt akar adni neki az üdvözülésre.- Éljen! - üvöltötte a tömeg.- Alperes jöjjön közelebb és vála­szoljon a kérdésekre. Minden a vála­szaitól függ. Közelebb mentem néhány lépés­sel, ott álltam közvetlenül a hegy lábánál. Jól hátra kellett hajtanom a fejemet, ha látni akartam a felsőbb régiókat.- Ne zavarogjon, kérem - szólt megint az Elnök a fecsegőre.- S’il vous piait.- Aha - gondoltam -, ez valami francia.- Az első kérdés: Alperes hogy viszonyul a feudális elnyomáshoz?- Imádom. A döbbenet moraja futott végig a hegyen és a völgyön. Nem mond­tam egészen igazat, a földesurak in­kább közömbösek számomra, de a biztonság kedvéért jobbnak láttam túlozni. Nem kockáztathattam meg egyetlen olyan választ sem, ami üd­vözüléssel fenyegetett volna. A fran­cia meg egyfolytában beszélt vala­mit, nem törődve semmivel.- Sartre elvtárs! Hagyja el a ter­met! Aha, alperes ezek szerint az uralkodó osztály híve? Mondja csak, mi a véleménye a társadalmi terme­lés és a magántulajdonban levő ter­melőeszközök közti ellentmon­dásról? Várnom kellett egy kicsit, mert némi zűrzavar támadt, Sartre nem akart menni, úgy kellett elvezetni. Félix Dzerzsinszkij és Thorez távolí­totta el, de közben egy pillanatra sem állt be a szája. Csak akkor állt helyre a rend, mikor elvezették. Csend volt, válaszolhattam.- Nekem mindegy. Csak pénz le­gyen. Felnyögött a hegy és a völgy. Maga az Elnök is mintha elborult volna. De uralkodott magán és azt mondta összeszorított szájjal:- Egyre jobb. Alperes tehát támo­gatja a kizsákmányolást.- Attól függ.- Mitől?- Attól, hogy kicsi vagy nagy. Ha nagy, akkor támogatom, ha pedig kicsi, akkor is támogatom, de nem annyira. Már fel sem nyögtek. Elnémultak az iszonyattól.- Térjünk át a nemzeti felszabadí­tó mozgalmakra. Mi a véleménye alperesnek erről a kérdésről?-A lengyelekről van szó? A szent borzadálytól kiszakadt üvöltés betöltöt+e az egeket. „Le vele! Le vele! Provokáció!“ — üvöl- tötték a völgyben, de a hegy is zengett minden Arkangyala, Prófétá­ja, Pátriárkája és Szentje hangján. Azt hittem, sose lesz vége, de a Leg­felsőbb Lény felemelte balját. E jelre megint csend lett. A Legfelsőbb Lény az Elnökhöz hajolt és súgott neki valamit.- Utolsó kérdés - szólt az Elnök. - Maga a Történelmi Determinizmus akar egy utolsó esélyt adni az alpe­resnek. Ettől az utolsó választól függ, hogy üdvözül-e. Jól gondolja meg, alperes, mielőtt válaszol. Ho­gyan viszonyul a... És itt kiejtette a legeslegszentebb szót, a szentek szentjét, olyan szent, hogy itt, ebben a méltatlan, világi elbeszélésben nem is idézhetem. Csak annyit árulhatok el - és már ettől elfog a borzadály -, hogy „Sz“ betűvel kezdődik. Megint csend, a legmélyebb csend, a kozmosz csendje. Hallom, ahogy forognak a bolygók, pulzálnak a na­pok, hömpölyögnek a galaxisok. Én pedig ebben a csendben...- Baszok rá... Mennydörgés, meghasadtak a pok­lok, elnyelték a káromlót. A lángban és füstben egy kövér alak pislogott rám, egyik kezében szivar, másikban vasvilla — Churchill? —,valaki röhö­gött, feltehetően Harry Truman, fe­kete farkát csóválta, égtem a szurok­ban a Wall Streeten, fulladoztam a Pentagon kénes bűzében. Akkor hát, mindörökké, Amen? - csak gon­dolni mertem, még most sem tudtam elhinni, hogy sikerült megmenekül­nöm: lezuhannom a Kapitalizmus poklába. Pál falvi Lajos fordítása Csonto Nen Stet Néz Aho Ölei Hús A K Te s Apá Míg A hi Alm Falu Apá S m Lám Míg Egy A le Nen Síel Eng Föl) Köz Mel így Egy Any Parti Nagy Lajos APAD AT KANN?- MINTAV avégre szólongatlak téged mintha magammá lehetnélek s akármi ér vagy érne véget a ragok újrakezdhetnének áramodhoz apadatom hűz egymásra végül miért hagyatkozz a szócska új szócsonkokat hoz karom ha ojtanám karodhoz ki kötne kit magához véres gézzel magamba néz magába nézel virít reped az almasült idő és nem elég amivel megelégszel hogy kérdezem s nem kérdezem elégsze hogy ki vagy én ha nem voltunk csak ő gondolja el trombitta rumbakovna a pesztraszép szemén a gyöngyhomályt a síró héjazó időt mely mint a hagyma torzsátlanul mondtam s éjfélre járt ó hogy lehettem lenni trombitorló zsíros kenyérhez ennem hogy’ homárt és erre mondta búgón és elomló lágy sárgarézzel hagyja alajosa úgyis befújja orchestrünk a porhó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom