Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-28 / 39. szám

VASÁRNAP 1990. szeptember 30. A NAP kel - Kelet-Szlová- kia: 05.36, nyugszik 17.21 Közép-Szlovákia: 05.43, nyugszik 17.28 Nyugat- Szlovákia: 05.49, nyugszik 17.34 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlová- kia: 15.29, nyugszik 00.28 Kózép-Szlovákia: 15.36, nyugszik 00.35 Nyugat- Szlovákia: 15.42, nyugszik 00.41 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük JEROMOS - JAROLIM nevű kedves olvasóinkat • 1715-ben született Étienne Bonnot de CONDILLAC francia filozófus (t 178Ó) • 1840-ben született Johan Severin SVENDSEN norvég zeneszerző és karmester (t 191). A VASÁRNAP következő számának tartalmából „HOZZON A SÍROMRA EGY SZÁL VIRÁGOT...“ Zsilka László riportja RIADÓ Péterfi Szonya riportja a kábítószer-élvezőkről CIGÁNYSORS Ozorai Katalin írása SZEMTŐL SZEMBEN KASPIROVSZKIJ DOKTORRAL Gazdag József Írása AZ ÁLOM ÖKLE Monoszlói Dezső novellája EGYENESBEN Szabó G. László Írása Bánfalvi Ágnesről Helyreigazitás A Vasárnap előző számának 2. oldalán Lapárusító barátaink sorozatunkban Jáni Emíliát át­helyeztük Somorjára. Tévedé­sünkért elnézést kérünk tőle és olvasóinktól. Egyúttal öröm­mel közöljük, hogy továbbra is Nagymegyeren árusítja lelke­sen lapunkat és a többi újsá­got, folyóiratot. OLVASÓINK FIGYELMÉBE! A következő Szám­tól (40) a Vasárnap ára példányonként 3 • korona. SZIKLA A HÁTAM MÖGÖTT (Folytatás az 1. oldalról) együtt. És megtanultam megnevezni az erdőben élő állatokat. Elmagyarázták azt is (ha a szavakat nem értettem, hát kézzel- lábbal, jelbeszéddel adták tudomásomra), mit tegyek, ha málnás domboldalon a bo­kor másik oldalán egy medve szemezgeti az érett gyümölcsöt, vagy ha viperába botiok a patakpart naptól átforrósodott kövein. Ezt a fajta tárgyi és nyelvi tudást máig is legértékesebb kincseim közt tar­tom számon. A felbontott és visszaragasztott boríté­kok a levéltitok megsértésének szimbólu­mai, szintén szoros szállal kapcsolódnak a nyelvtanuláshoz. Volt idő, amikor nagy hévvel vetettem bele magamat idegen nyelvek tanulásába. Itt az akkoriban divat­ba jött levelezés volt a motiváció. Eszpe­rantóul például úgy tanultam, hogy szinte a tanulás kezdetével egyidőben kezdtem el levelezni japán, brazil, svéd és kubai fiatalokkal. A címeket akkoriban százával kínálták a magyarországi ifjúsági lapok. Szóval ezek a szótárból kiírt levélkék, együgyű kis élménybeszámolók, a képes­lapok és bélyegek csereberélése hasznos­nak bizonyultak. De amint ráuntam, s né­hány év múltán abbahagytam a nyelvtanu­lásnak és gyakorlásnak ezt a formáját, lassan a tudás is kikopott belőlem. Emlék­szem, csak egyet nem értettem: hogyan lehetnek a világ különböző tájairól érkező levelek ugyanazzal a sárga csehszlovák gyártmányú folyékony ragasztóval lera­gasztva. Később azután megtudtam... Adós maradtam még az avar költővel. Ez volt a bevezetőben említett negyedik kép. Raszul Gamzatov, avar nemzetiségű költő azt mondja szőkébb hazájáról, Da- gesztánról írott könyvében, amelyben hi­tet tesz hazájához, nemzeti kisebbségéhez és anyanyelvéhez való hűsége mellett: nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen hovatartozásával. Az anyanyelv tökéletes ismerete és a nemzettudat olyan, mint a szikla a hátunk mögött. Túlerővel szembe is sikerrel védi magát az a harcos, aki sziklafalnak vetheti a hátát. Tovább­gondolva ezt a metaforát, még hozzá­tenném: az anyanyelv és a nemzettudat akkor lesz csak valódi támaszunk, ha nem válik börtönünkké. Ha nem zárkózunk be önként a szűklátókörűség börtönébe, ele­ve elutasítva minden kapcsolatteremtést azzal, ami más, ami a megszokottól külön­bözik. Most, hogy kinyíltak a ránk zárt börtönajtók, és módunkban van kilépni a világba, ne bújjunk be önként az egy- nyelvűség börtönébe, mert ezzel magun­kat tesszük szegényebbé. Az arc érinthetetlen. Abban a Gamza- tov-könyvben olvastam még valamit, amit nem tudok elfelejteni. Dagesztánban em­beremlékezet óta tiszteletben tartják a tör­vényt, hogy a gyermeket nem szabad arcul ütni. Az emberi arc érinthetetlen. A költő így vall erről: „Dagesztán, te vagy az én arcom. Nem engedem, hogy bárki is bántó szándékkal érjen hozzád“. Nekünk is van anyanyelvűnk, szülőföldünk, szokásaink, amelyek érinthetetlenek, amelyeket min­den durva beavatkozástól igyekszünk óv­ni. De ne feledjük, minden nemzet fiának éppilyen érzékeny és sebezhető pontja az anyanyelv, hazája és nemzeti hovatartozá­sa. Ha azt akarjuk, hogy mások tiszteljék a miénket, tiszteljük mi is a másét és bántó szándékkal ne illessük azt. Akkor se, ha a pillanatnyi politikai helyzet próbára teszi tűrőképességünket, és akkor se, ha még annyi bennünk a kikívánkozó panasz. Ak­kor se, ha a nacionalizmust meglovagoló kalandorpolitikusok békétlenséget szíta­nak közöttünk, s akkor se', ha sokaknak áll érdekében újra és újra felszaggatni az alig behegedt sebeket. Mikola Anikó Bizonytalanok vagyunk Tudod, pajtás, az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod. Állunk hát bam­bán és szótlanul, aztán nem győzzük kapkodni a fejünket. Csak tétován nyitogatjuk szemünket, mintha mély vízből bukkannánk felszínre, s arcun­kat megcsapná a sós szél, meg a vakító napfény. Vajon merre ússzunk, merre evickéljünk, hogy életünk törékeny hajója biztos révbe jusson. Vagy egyáltalán örüljünk, hogy szorgalmas kapálódzás- sal a felszínen maradhatunk. Kitágult a világ és ömlik az információ. Ahogy messzebbre nézünk, látjuk peremvidékünket, messze-messze Európától, szűkebb hazánknak is legeldugottabb sarkát. Kiskirályok és talpnyalók birodalma még most is. Ha mozdulsz, ha mersz, közönyfalba ütközöl, és megszólal egy nyugtató hang: ráérünk arra még! Eszembe jut barátom két évvel ezelőtti rekedt suttogása: Csak el innen... Ebből a pocsolyából... Én még egyszer megpróbá­lom. Nem sikerült neki. Másodszor is visszahozták az osztrák határtól. Ma már mindenkit engednek, akkor mi benne a pláne? Hát igen, nem is olyan rég. Nyugatra szökni nagy kalandnak számított. Most már be sem fogadnak. Úgy körülnézni már voltunk. Egy videóért, magnóért, miegymásért... Ezektől a nyugati utaktól aztán akkora komplexu­sunk támadt, mint egy hegy. Mert egyesek nem értik meg, miért kell nekik tíz évet nyomorogni egy Skodáért. Előtte a gyermekkor, utána meg már csak a klimax, meg a betegségek. A boldogság kék madara festett varjúnak bizonyult. Legalább a kom­munizmust hagyták volna felépíteni. Most aztán fölöslegesek vagyunk. Na jó, még kicsi vagy, ott vannak a szülők, teszed, amit mondanak és kész. De aztán? Nehéz nekünk hinni ezek után. Pedig jó lenne néha egy barátságos lény, aki mindentudó és -ható, akiben bármikor vigaszt nyerhetnénk. De ami hitünk virágát durva kertészkezek rég kigyom­lálták. Hisz még csak nemrég volt, hogy barátod szürke Skodája állt meg éjszaka, s ő úgy jött be lopakodva, a fal mellett osonva, megyünk? - kér­dezte teljesen feleslegesen, mert már felöltözve vártál. Nem titkos terroristák voltunk, sem fanatikus vallási szekta tagjai, csak esküvőre mentünk, egyházira, az éjszaka kellős közepén, mert az ara tanítónő volt, s az ilyennek csak világi esküvőre volt joga. Egy év múlva megint jött a szürke Skoda, a gyereket kellett megkeresztelni... Vége lett. Mehet templomba boldog, boldog­talan. Először fura volt látni a sok szégyenlős kommu­nistát gyónni meg áldozni. Hát legyen hitünk ezek után? Amit iskolában belénk sulykoltak, annak otthon a nyakas szülők az ellenkezőjét mondták. És most elvették a pionírnyakkendőt és adnák vissza a rózsátokért. Csoda-e, ha egy kicsit bi­zonytalanok vagyunk. Bizonytalanok, idegesek, depressziósak és agresszívek. Pedig - állítólag- mindenünk megvan, s mi még azt sem tudjuk, milyen a háború... Hát nem. Most születtem, ebben a problémamentes korban, mindjárt mun­káscsaládban. S nem is tudnánk mi már hadakozni, mert kaptunk internacionalista nevelést az állampa­pától. Emlékszek, katonáéknál? A barátságra ha­zánk testvérnépei között? Ej, de szeretlek min­ket... És az első fizetésre? Ami akkor a szabadság zálogának tűnt, de csak addig, míg meg nem próbáltál egy farmert vásárolni belőle. Ez a forradalom azért jó dolog volt. Felpezsdült megaludt vérünk, a dohos szoba ablaka kinyilt és beáramlott a friss levegő. Lelkesen NYEE-ét alakí­tottunk és büszkén hordtuk a piros-fehér-kók kokár­dát. Vagy a piros-fehér-zöldet. Bár olyat is láttam- igaz csak egyet - aki piros-fehér-zöld-kék kokár­dát viselt. De múlóban a mámor. Sok a panasz, kevés a pénz, az árak fürgén emelkednek. Ajtón kopog a két testvér: infláció és munkanélküliség. Emelkedik a sovinizmus árfolyama, s nyomul előre feltartóztathatatlanul az erőszak hulláma. A bűnö­zési hullám, a kábítószerhullám, a betondzsungel- törvény. Győz a pofátlanabb, lírikus alkatoknak kuss. Állunk az űrben, múltunk szétpukkant szappan- buborék, jövőnk aprócska csiranövény. Öröm ez? Kikapcsolódásként hétvégi dorbézolás a videodisz- kóban. De hát leélhetjük-e életünket másnapos héttőkkel és döglesztő keddekkel, a reménytelen hosszú szerdával? És utána felsóhajtani elégedet­ten: ma már csütörtök és holnap péntek. Kiszáll­hatsz a taposómalomból? A héten át vánszorgunk és a hét végén hajszolva keressük a kalandot és a szórakozást, s ha kell, erővel is. Kell valami stabil, ha más nem alkoholmámor és videoájulat. Olvasom az újságot és görcsbe rándul a gyom­rom. Bős-Nagymaros és koszolódó folyók. Savas esők és akkora ólomszennyezettség, amekkora már a következő nemzedéknek is elég ahhoz, hogy mentálisan elmaradott legyen. A csontvelőmben Csernobil bizsereg, a kék égről ózonlyukak moso­lyognak rám barátságosan. Aszott, szürke állomá­nyomat már csak a heavy metal bizseregteti meg nagy néha és kell a hangerő, hogy túlvonyítsa a túlcivilizáció háttérnyüszítését. No de sebaj... Elég volt a sirámokból, tölts, pajtás, bort a poharakba... Talán lesz még szóló... lágy kenyér... Tóth Ferenc, Nagyszelmenc fOO^át a besúgókról Mosolyogva járnak közöttünk, már nem köszönnek előzékenyen olyan na­gyot, mint régen, nem próbálnak vala­milyen ürüggyel észrevétlenül szóba elegyedni velünk, nem mondják el har­sány nevetéssel a legújabb rázós politi­kai viccet Brezsnyevről, Husákról, Bi- l'akról és a többiekről. Nagyot válto­zott a világ. Szolgálataik feleslegessé váltak. A klasszikus irodalom számos műve mesterien megrajzolja a besúgókat, a spicliket. Tévésorozatokban is gyak­ran találkoztunk velük. Annak idején magam is megdöbbentem, amikor a Slánsky-per idején engem is beidéz­tek az állambiztonsági szervek (StB), és mindenáron valamilyen kompromittáló vallomást akartak szerezni tőlem Egri Viktor íróra, akkori főnökömre, az Új Szó kultúrrovatának vezetőjére. Több­ször is megismételték ugyanazokat a kérdéseket, és akkor sem jöttek za­varba, amikor figyelmeztettem őket, hogy azokra már válaszoltam: Egri Viktor nem olyan típusú ember, aki szervezkedne a köztársaság ellen. (Mellesleg magasrangú vallatom több­ször is az Új Szó más munkatársának nevén szólított.) Ezen a beszélgetésen felszólítottak, hogy mint jó hazafi, az ország biztonsá­gának érdekében működjek együtt a rendőrséggel. Egyszerű az egész: Időnként találkozurik valamelyik korcsmában két decire és közben el­mondom, mi újság az Új Szóban. Ke­rek-perec elutasítottam. És ekkor jött a zsarolás. Életrajzomba és a kérdőí­vekbe nem írtam be, hogy unokatest­vérem nyugatra szökött. Ok erről haj­landók hallgatni, ha én is segítek nekik. Nem egyeztünk meg. Nem tudom, miért, azóta békén hagytak. Sajnos, nem mindenkinek volt ilyen sze­rencséje. Alig halló öreg színészismerősöm­nek a korcsmában kellett híreket gyűjteni, a „hallottak" alapján jelentést készíteni ar­ról, hogy milyen a hangulat. Szegény, maga dicsekedett el vele, milyen fontos megbíza­tást kapott. A besúgásnak ezernyi változata van. így vagy úgy ezrek, tízezrek fizettek rá. Van, akit börtönbe juttattak, mások társadalmi előrehaladását, munkahelyi érvényesülését, külföldi utazását akadályozták meg. Ki tud­ja, mi minden szárad leikükön. Ott voltak minden valamirevaló munka­helyen. Ma is itt járnak mosolyogva közöt­tünk, de ez a mosoly már hamis, mert bizonytalanság gyötri őket, nem tudják, hogy a besúgók névjegyzékét megsemmisí- tették-e, nyilvánosságra hozzák-e, vagy egy időre letétbe helyezik. Választások idején az egykori „pacsirták“ közül kénytelenek voltak többen visszalépni. A cseh és szlovák sajtóból ismerjük a Bartoncík- és a Budaj- esetet. Mindkettő körül csúnya vita robbant ki. Elképzelhetjük, milyen társadalmi dzsungelbe kerülhetnénk, ha nyilvánosságra hoznák a névsorokat és kiderülne, Id min­denki spicliskedett. Persze, egy veszély min­dig fennáll. Ki tudja, kihez kerültek az állítólag megsemmisített névjegyzékek? Ki tudja, az illetők mikor húzzák elő, hogy megzsarolják vele azokat a besúgókat, akik­nek a pluralista demokráciában sikerült jó pozíciókba kerülni? Az elmúlt hónapokban a lapok tele voltak egy igen ritkán használt idegen szóval: a frusztrációval. Ez a vizsgálat a közéleti funkciókat vállaló új garnitúra politikai múltjának felülvizsgálását jelentette, azon­ban így leírva félelmetesen hasonlít a káde- rezésre. Az idegen szavak szótárában ellen­őriztem pontos jelentését. íme: „A fruszt­ráció célra irányuló tevékenység meggátlása miatt előállított kellemetlen, bénító ese­mény." Hát nem csodálatos, milyen tudo­mányosan körülírták a káderezést? A besúgást törvény nem bünteti. Az NDK-ban és Magyarországon sem tudnak vele mit kezdeni. Egyelőre őrzik és letétbe helyezik a névsorokat. Ki tudja, mire lesz még jó? Reméljük, alakuló demokráciánkból eltű­nik ez az emberséget, erkölcsöt gyalázó embertípus és már senkit sem fognak meg­győzni, kényszeríteni besúgásra. Szűcs Béla A 2, 1990. IX. 28 OBUJBSBfl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom