Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-28 / 39. szám
K 1990. IX. 28. „Egy 1445-ben kelt oklevél említi, mely szerint Temesközi Bálint pozsonyi várkapitány a község birtokosa. Az 1553-as adóösszeírás szerint királyi birtok. A Duna partján épült község ősidők óta a Dunából próbálja mindennapi megélhetését megkeresni. Főleg halászattal foglalkoztak, de jövedelmük másik részét a dunai vízimalmokkal keresték, ahol jó haszonnal őrölték a kemény, acélos csallóközi búzát. Egy emberöltővel ezelőtt még 14 malom kerekeit forgatta itta Duna vize. Lakóinak száma: 1880- ban 677..., 1941-ben 661.“ (Varga Imre: Szülőföldem, Csallóköz). dák tulajdonképpen mindig elzárt volt a világtól. Elzárt és fejletlen. Az, hogy most pékség épül, van postája, orvosi rendelője, gázpalacklerakata, az mind a vízlépcsőépítésnek köszönhető. Na, nem mintha én lelkesednék a gátért, de ha már így alakult... Lukovics Ilona magyar-szlovák szakos pedagógusként több mint tíz évig tanított a felbári alapiskolában. Amikor szülőfaluja sziget lett, otthon maradt.- Soha nem hittem, hogy ilyen nehéz három évfolyamot egyszerre tanítani. Most például ják unokáikat. A többi gyereket reggelente Bősre viszi az iskolabusz. Húsz-egynéhány kilométert utaznak oda-vissza.- összetartanak a fiatalok egy ilyen külvilágtól elzárt faluban?- kérdezem a pedagógust. Megnyugtató a válasz. A hetvenes években épített művelődési ház egyik helyiségében, hétvégeken összejönnek a fiatalok. Vannak vagy negyvenen, ötve- nen. És mint megtudtam: jól, hasznosan töltik a szabadidejüket. Még diszkóba is együtt járnak el a környező falvakba. A fiatalság élete nagyon fonA nagybodakiak nem hagyják el szülőföldjüket • Tizenöt méterrel a Duna szintje alatt? A fővárosból kacskaringós úton jut az ember a községbe. Mióta megépült az új gát, azóta dombra föl, dombról le vezet az út. Jobb oldalán helységnévtábla: Nagybodak.- Ez már a harmadik település - áll le beszélgetni virágcsokorral a kezében egy fekete ruhás idős asszony. - A falu hajdanán közvetlenül a nagy Duna partján volt, ahol most üdülőtelep van. Azért is hívják azt Vénfalunak. Az árvizek elöl a nép egyre beljebb húzódott. Most meg előttem és mögöttem a víz. Leshetjük, honnan mos el bennünket. A csatorna még üres. Az elővetített jövő még csak rémálom. A néni nem szívesen beszél a holnapról. Inkább a temetőbe megy. Délután az egyik falubelit kísérik utolsó útjára. Csöndes, kihaltnak tetsző a falu. Gyönyörű, kora őszi nap, amilyen költőket megihlet, minket pedig megnyugtat. Ide gyakrabban kellene eljönni. Az utca egyik oldalán öreg, a másikon új házak. A házak mögül innen is, onnan is kibukkan az erdő.- De ha tudná, mennyire unalmas ez a falu! - mondja kisfiát altatgatva egy fiatalasz- szony. - Alig vagyunk néhányan gyermekgondozási szabadságon. Innen nehéz kimozdulni. Felbár ott van két kilométerre - int fejével a jelzett irányba -, mégis olyan távoli! Tudja, hatalmas gátak választanak el! Hiába jár napjában többször is Felbárra egy kisbusz, már nem olyan, mint amikor átsétált oda az ember. Hát igen. Jómagam is mélyet lélegzem, amikor az óriáskígyóra emlékeztető gátat figyelem. Megmagyarázhatatlan irtózat fog el.- Ugyan már! - nevet aggályaimon a falu tanítónője. - Boegy elsősöm, három másodikosom és három harmadikosom van. Negyvenöt percben írni, olvasni, számolni tanítok, aztán szlovák nyelvet, zenét, képző- művészetet. .. Szóval nagyon sok. A tanítás után a hét kisiskolás hazaballag. Nincs szükség napközire, a nagymamák otthon vártos mércéje egy település fejlettségének. Rájuk kérdezek hát a helyi nemzeti bizottságon is. Az elnök az előző beszélgető- társ, a tanítónő férje.- Ha azt mondom, hogy négyj futballcsapata van a falunak, elhiszi, hogy törődünk az itt élőkkel? A kérdés akkor válik világossá, amikor kiderül, hogy Nagy- bodaknak mindössze 382 lakosa van. Száz év népesedési kimutatásai szerint Nagybodak lakossága mindig 650-700 közt mozgott. Mi okozta ezt a nagy csökkenést?- Meghaltak - jön a magyarázat!- Ennyien? - hüledezek.- Meg aztán elköltöztek. Voltak évek (sajnos), amikor nem lehetett építkezni a faluban. Sokan átmentek Felbárra, beköltöztek a közeli s távoli városokba. Akik maradtak, viselik a mindennapok megpróbáltatásait. Utaznak a munkahelyükre, várják a csatlakozást, s félnek a jövőtől. Azám! A jövő. Micsoda fantasztikus érzés lenne azzal a tudattal kelni, feküdni, hogy a fejük fölött 15 méter magasan hömpölyög a Duna! S mi lesz, ha ne adj’isten gátat szakít!- Félelem ide vagy oda, most már többen maradnak meg a faluban. Az óvodába is tizennégy kisgyerek jár - mondja jelentőségteljesen Lukovics László. Kényes kérdés következik, a Vénfalu. Az üdülőtelepen 140 hétvégi ház épült, fővárosiak a gazdák többségükben. Ne firtassuk, milyen elbírálás alapján osztották a parcellákat, s kik lakják azokat. De az 52 koronás . adóilletmény a jövőben igencsak megemelkedik.- Az önállósághoz pénz kell, s a falut csak úgy lehet továbbfejleszteni, ha a reális értéket vesszük figyelembe, s annak alapján adóztatunk. A beszélgetés rövidre sikeredett. Az elnök is a temetésre készül. Egyházi lesz, mondja. Illemből, tiszteletből megy el. A temetőig elkísérem. Elhaladunk a nagykereszt előtt, melyet tavaly újítottak fel. Valaha itt állítólag temető volt. „Isten dicsőségére. Nagybodak“ - hirdeti a felírás. És kegyelmébe ajánlva, mind- örökkön örökké. Szitás Gabriella
